Nyolcadik fejezet/3.

Hmm, vége a nyárnak, holnap itt a szeptember, holnapután suli... ami azt jelenti, hogy kicsit ritkábban lesznek majd a részek. Nem kell több hetes kiesésekre számítani, de kétnaponta biztos nem fogom tudni hozni a részeket, bármennyire is szeretném. Na, remélem jól telt a nyaratok, a sulitól meg nem kell félni, hamar elmegy az a tíz hónap... Vagy mégse. :DD Na, mindegy, jó olvasást, remélem tetszeni fog!

A másnap elég unalmasan telt, vizsgálatok aznap nem voltak, tegnap letudták az összest, és mivel elég jó eredmények születtek, nincs szükség többre. Megfigyelésen bent tartanak még pár napig, de azt mondták, hogy holnap valószínűleg hazamehetek, aminek nagyon örültem, és reméltem, hogy tényleg így is lesz. Utáltam itt lenni! Ma egész nap nem csináltam semmit. Nem jött be hozzám senki, még Harry sem volt itt, amit furcsálltam, de örültem is neki, hogy végre nem csak aludni jár haza. És végre találkozik is a barátaival, vagy valami. Mert amíg én kómában feküdtem ő minden áldott nap itt volt bent, és akárhányszor kérték is meg Amyék, hogy feleslegesen van itt, ő kitartóan várt mellettem, hogy mikor ébredek fel. Tény: ennyit egyhuzamban még életemben nem aludtam, és Harry konkrétan végignézte.

Éppen kikapcsoltam a tévét, mert semmi nézhető műsort nem adtak a kevéske csatornák egyikén sem, mikor lassan nyílt az ajtó. Először az orvosra tippeltem, esetleg egy nővérre, gondoltam, ha eddig nem jött be hozzám, miért most tennék. De mikor meghallottam egy ismerős hangot, tudtam, nem az itt dolgozók jöttek.

– Ezt nem így kell! – kiáltotta el magát az ismeős hang, bár nem tudtam megállapítani kié, majd szinte abban a pillanatban valaki hatalmasat rúgott az ajtóba, az pedig hihetetlen erővel csapódott ki. Ekkor láttam meg a csipet-csapatot, Dean, Harry, Alan (ő rúgta be az ajtót) és Amy, kezében egy tortával.

– Boldog szülinapot! – kiáltottak fel mindannyian egyszerre, én pedig elnevettem magamat.

– Köszönöm. De megengedték, hogy ezt ide behozzátok? – vontam fel a szemöldököm az édességre mutatva.

– Hát, már bent van – vakarta meg tarkóját Harry.

– Isten éltessen, kislány! – jött oda hozzám Alan, és átölelt.

Amy az ágyam melletti kis asztalkára rakta a tortát, ekkor alaposan szemügyre vettem gyűrűsujját, amin bizony ott volt az eljegyzési gyűrű. Szép darab volt. Tegnapelőtt nem sikerült megnéznek, ugyanis Amy nem sokáig volt itt, és amikor elmondta az eljegyzésüket Deannel, csak azzal voltam elfoglalva, hogy ez mennyire felelőtlen döntés volt, el is felejtettem, hogy ehhez egy gyűrű is tartozik.

– Na, nem szidsz le az eljegyzés miatt? – mosolygott Amy.

– Miért tenném? – tettem úgy, mint aki semmit sem ért az egészből, de pontosan tudtam, miért kérdezi. Normális esetben már elbeszélgettem volna vele, hogy mégis hogy képzelte ezt az egészet, de most eszemben sem volt. Ha ők így döntöttek, akkor így… Én csak annyit tehetek, hogy mellettük állok és támogatom őket, hiszen a barátaim. – Amúgy nem – mosolyogtam barátnőmre, aki tátott szájjal meredt rám, a kórteremben már mindenki talált magának egy széket, amin kényelmesen elhelyezkedett, csak Amy állt a szoba közepén. Értetlenül hátrafordult Harryhez, aki megvonta a vállát, majd a lány újra rám nézett, még mindig tátott szájjal. Megleptem.

– Te jó ég! Mit csináltak veled az orvosok? – nézett rám hitetlenkedve, majd mikor én felnevettem, ő is elnevette magát.

– Jól vagyok én, hidd el!

Amy megvonta a vállát, majd kikapott a táskájából pár papírtányért és műanyagvillákat, majd egy rongyot, amit elkezdett kicsomagolni. Kés volt benne.

– Felvágod? – nézett rám csillogó szemekkel Amy.

– Azt hiszem nem nekem kéne! – húztam el a számat.  Elég szerencsétlen voltam ahhoz, ha kés kerül a kezembe, akkor az egyik ujjamat bizony el is vágom az éles eszközzel. Na, meg ágyban fekve tortát szeletelni? Nem hiszem! Ugyan be volt állítva az ágy, így félig ültem rajta, de azért az így sem lenne szerencsés.

– Oké, majd én!

Amy elkezdte felvágni a csoki tortát. Én kaptam az első szeletet, aztán mindenki szépen sorjában. Mivel a srácok már az összes széket elfoglalták, Amynek már nem maradt hely, így Dean ölébe ült. Tulajdonképpen nagyon is összeillettek ők ketten, kívül-belül. Ugyan még mindig korainak gondoltam azt a házasságot, hiszen még csak tizennyolc évesek, de rá kellett jönnöm, egyáltalán nem biztos, hogy ennek válás lesz a vége. Amy és Dean szinte tökéletes pár voltak, nagyon jól megvoltak egymással, és ha már a szüleik is belementek…

A torta egyébként finom volt. Egy jó ideig beszélgettünk még öten, majd Alan kijelentette, hogy neki mennie kell. Felállt, a tortát pedig visszatette a dobozába, majd megvonta a vállát, mikor a többiek furcsán néztek rá.

– Itt úgysem tudnánk hova tenni, megromlani meg csak nem hagyhatjuk! – vigyorodott el, majd gyorsan le is lépett.

– Hé! Nem kíséritek ki Alant? – állt fel Amy a barátja öléből, és parancsolóan nézett a bent maradt két srácra.  A fiúk felsóhajtottak, majd kimentek.

– Na! Milyen tizennyolcnak lenni? – húzott jó közel hozzám egy széket. – Jelentkezett már valamilyen tünet?

– Úgy beszélsz róla, mintha valami betegség lenne! Egyébként nem. Vagyis nem is tudom, mit kéne éreznem, vagy tulajdonképpen mi is fog történni a két hét alatt – magyaráztam. Fogalmam sem volt mire számítsak, azt tudtam, hogy Erzulie aktívabb lesz, mint eddig és hogy ez a két hét áll rendelkezésünkre, hogy kiűzzük, aztán ha nem sikerül, vége.

„Vége. Vége. Vége…” Visszhangzottak a fejemben a szavak. Ha nem sikerül, akkor számomra ennyi volt az élet. Ettől kezdtem komolyan megrémülni, most hogy beléptem az ominózus két hétbe, ami nem lesz egy leányálom, annyit tudok. Bár eddig még semmi sem jelentkezett, de még nincs is egy teljes napja, hogy betöltöttem a tizennyolcat.

– Hát, én sem nagyon tudom, de gondolom fel fog tűnni, ha lesz valami… És ha hazaengedtek, majd valamikor megcsináljuk.

– Valamikor?

– Van addig még időnk… vagyis nem túl sok. Jó, csak a tizennegyedik napon csinálhatjuk meg.

– Mi? Miért csak akkor? – meredtem rá kétségbeesetten, és már előre rettegtem a rám váró két héttől.

– Nem tudom, csak akkor lehet. De legalább van kiskapu.

– Legalább – sóhajtottam fel.

– Tényleg! Mikor engednek haza? – csillant fel a szeme, amint témát váltott. Gondoltam ő is várta már, hogy kikerülhessek innen, akárcsak én.

– Holnap. Ha minden jól megy.

– Úúú! De jó! – kiáltott fel. – Végre!

– Na, igen! Remélem addig nem lesz semmi „gond” Erzulie-val – mondtam elhalkuló hangon.

– Te ne kezdj el nekem ezen aggódni! Szétaggódtam én már magamat helyetted is, te ne foglalkozz ezzel! – csattant fel. Na, igen. Biztos voltam benne, hogy elé gondot jelentett neki a dolog, főleg, hogy először hogyan is fogadta a hírt, miszerint nem sok van már hátra nekem. Laurie már akkor is állította, hogy nem lesz semmi probléma, biztos volt benne, hogy megoldjuk, ellentétben Amyvel. Ő szinte teljesen összezuhant, de elég hamar túltette magát, és visszatért az eredeti nézőpontjához, a pozitivitáshoz. Akkor már hallani sem akart róla, hogy én mennyire bepánikoltam, hiszen úgyis megoldjuk.

– De, Amy! Rólam van szó!

– De akkor sem szabad ezen aggódnod! Na! – jelentette ki ellenvetést nem tűrve.

– És megtudhatom, mégis hogyan csináljuk majd? – sóhajtottam és szerettem volna megtudni a „Mentsük meg Nellt” akció részleteit, ám ekkor nyílt az ajtó és belépett rajta a két srác. Hát ezt ma már nem fogom megtudni.

– Gondolom ennyi idő alatt bőven kibeszéltétek magatokat – utalt ezzel Dean arra, hogy Alan kikísérése három percig tartott volna, ehelyett pedig vagy jó fél órán át távol voltak.

– Ami azt illeti még nem! – nézett Amy durcásan Deanre. – De mindegy, mert amúgy is mennünk kéne már. Had legyenek kettesben! – mutatott rám és Harryre. Választ nem is várt meg, azonnal kezdte kifelé toloncolni Deant az ajtón Amy.

Harry leült Amy helyére és megköszörülte a torkát én pedig kérdőn néztem rá.

– Szóval boldog születésnapot! – nyújtott nekem egy kis dobozocskát, amiben az ékszereket szokták tartani. Kinyitottam a dobozt, s egy ezüst nyakláncot emeltem ki belőle. Két medál lógott rajta, egy H, és egy N betű. Mint a filmekben.

– Köszönöm! – mosolyodtam el.

– Gondoltam még rá, hogy egy L-t is kéne rá rakni – nézett rám komolyan, majd mindketten elnevettük magunkat. Luciferre gondolt, ki másra.

Elvette tőlem a láncot, majd feltette rám, ezután hosszasan megcsókolt.