Kilencedik fejezet/4.

Sziasztok, itt is vagyok az új fejezettel, és nagyon sajnálom, hogy ilyen régen volt új rész. Igazából ez sem lett túl hosszú, de mindegy. Amint látjátok már vészesen közeledünk a történet végéhez, de ha ezt befejeztem, előbb-utóbb nyitok egy új blogot, ha van rá igény! :D Csak írjátok meg, hogy akartok-e még tőlem olvasni.
Nem is untatlak titeket, jó olvasást, és kitartást a sulihoz, holnap már péntek!

– T-tessék? – meresztettem rá nagy szemeket, és nem akartam elhinni, amit az előbb mondott. Nem tudtam hogyan képzeljem el Harry tegnapi estéjét, mielőtt átjött volna hozzám. Képtelen voltam, nem értettem, mégis mit keresett ott Lucifer.

– De mit akart? Figyelj, biztos vagy benne, hogy ő volt? Nem csak… álmodtad? – ráncoltam homlokomat. Képtelen voltam hinni a fülemnek.

– Nem, nem álmodtam – állította határozottan.

– És bántott?

– Nem – válaszolta nyomatékosan. Vártam, hátha folytatja, de nem úgy nézett ki, mint aki mondani akar még valamit.

– Szóval? – Kezdett idegesíteni, hogy úgy kellett kihúzni belőle a válaszokat.

– Nell…

– Igen? – vontam fel a szemöldököm. Harry lehajtott fejjel állt előttem, mintha nem mert volna a szemembe nézni. Olyan volt, mint egy kisfiú, aki valami rosszat csinált. – Mondd már! – néztem fel rá idegesen.

– Menjünk haza! – nézett a szemembe, majd körbeforgatva a fejét, az utcán sétáló embereket is szemügyre vette.

– Miért?

– Komolyan itt akarod megbeszélni? – vonta fel a szemöldökét, ajka félmosolyra húzódott.

– Jó, talán nem – sütöttem le a szememet, majd Harry kézen fogott és elindultunk.

Szinte magamon kívül lépkedtem mellette a zsúfolt londoni utcán, gondolataimba merülve nem is tudtam volna másra figyelni. Mi az, hogy Lucifer elment Harryhez? Mégiscsak az lett volna a helyes, ha távol tartom magamtól a göndörkét? Viszont az én nem bírtam volna épp ésszel. De talán ezt kellett volna tennem; akkor Lucifer békén hagyta volna azt a személyt, akit a világon a legjobban szeretek. Nem lett volna szabad hagynom, hogy ez történjen! Bár még én sem tudtam pontosan, hogy mi is történt, hiszen Harry egyelőre nem hajlandó elárulni, és ha rá sem kérdezek, biztos, hogy nem is mondta volna el. Tulajdonképpen úgy tesz, mintha nekem ehhez az egészhez semmi közöm sem lenne.

Sokáig gondolkodtam rajta, hogy mi lehetett Lucifer látogatásának az oka, de egyszerűen nem jutottam semmire. Egy fia ötletem sem támadt, hogy miért látogathatta meg Lucifer Harryt. Mit akarhatott tőle? És Harry hogyan reagált? Millió meg egy kérdésem volt, amire csak Harrytől kaphattam választ, de ő egyelőre nem mondott még semmit. Tulajdonképpen az is nagy lépés volt, hogy egyáltalán elárulta, mégis mi miatt jött csak órákkal később tegnap. Valamiért ebbe nagyon nem akart engem beavatni.

Mikor beléptünk Harry nappalijába a kanapén kiterülő Alant pillantottam meg, és popcornillat terjengett a levegőben. Azért nem hozzánk mentünk, mert otthon van anyám és Austin is, mi pedig nyugalomban szerettünk volna beszélgetni, arra viszont nem számítottunk, hogy Alan is itt lesz, mert Harry szerint ritkán van itthon, és ezt én is tudom tanúsítani.

– Srácok! Végre valaki! Na, ki akar velem filmet nézni? – tette fel vigyorogva a kérdést, mi pedig csak álltunk tőle pár méterre. – Mindenki? Tudtam én! – válaszolta meg vigyorogva a saját kérdését. Alan jófej, kedves srác, ám nagyon tolakodó tud lenni néha, szereti a társaságot, így nem meglepő, hogy nem hagy minket békén. Ezért is probléma, hogy itthon van.

– Neked is szia! – mosolyogtam rá kelletlenül.

– Haver. – kezdett bele Harry, ám mondanivalójában csak a megszólításig jutott, ugyanis félbeszakították.

– Kész a popcorn! – kiáltotta el magát Alan feltartott mutatóujjal, miután lecsengett a mikró. Ezután felpattant a kanapéról és a konyhába rohant.

– Ezt nem hiszem el... – sóhajtott Harry lemondóan, és Alan után nézett a konyhába.

Odasétáltam a kanapéhoz és a szétdobált díszpárnákat visszaraktam a helyére, majd kényelembe helyeztem magam az ülőalkalmatosságon. Harry kérdőn nézett rám, nagyon nem akarózott neki odajönni, én pedig csak mosolyogva megvontam a vállam. Ismertem annyira Alant, hogy tudjam, nem fog minket békén hagyni, amíg meg nem nézünk vele egy filmet. Kicsit olyan, mint egy nagy gyerek, de nem lehet nem szeretni.

Alan visszatért egy tál popcornnal és a barátomra kacsintott, mielőtt leült volna a kanapéra mellém. Harry megrázta a fejét és ahelyett, hogy a jobb oldalamra ült volna, ahol még temérdek hely volt a kanapén, fogta magát és félig ráült Alanre, csak hogy közénk furakodhasson. Megráztam a fejem és hangosan felnevettem, miközben odébb csúsztam, hogy normálisan elférjünk. Röhejes, hogy Harry néha milyen féltékeny tud lenni, nem ez volt az első furcsa akciója, de ez volt a legfeleslegesebb. Ugyan már! Hogy ne ülhessen mellém Alan? Kész vicc! Igaz, hogy Alan nagy csajozó gép, de azt azért Harry sem gondolhatta komolyan, hogy pont Alan képes lenne rám hajtani. A srác Harry lakótársa és egyben az egyik legjobb barátja is, ilyet biztosan nem tenne, na meg ahhoz nekem is lenne egykét szavam. Először még aranyosnak találtam Harry féltékenykedését, de most már inkább tartom rettentően idegesítőnek az ilyesfajta kirohanásait. Teljesen szükségszerűtlen! Persze én ne féltékenykedjek, mikor a volt jegyesével csókolózik, jelenetet rendezni csak neki szabad… Persze annyira nem volt zavaró a dolog, hogy felmerüljön bennem a szakítás ötlete.

A film, amit néztünk valami akciófilm volt, Alan nagyon élvezte, és szerintem Harrynek is tetszett, de a film közepe felé már látszott rajta, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. Mivel én köztudottan nem rajongok az akciófilmekért, így nem meglepő módon ez sem nyerte el a tetszésemet, szóval az én gondolataim másra terelődtek, nem is tudom, miről szólt a film, egyáltalán nem arra figyeltem.

– Nyugi, haver! Még egy óra a film, aztán úgyis megyek el itthonról – közölte Alan, mikor észrevette Harryn, hogy a tekintete majdnem ugyanannyi időt tölt az órán, mint a tévé képernyőjén. – Aztán kedvetekre csinálhattok… bármit! – mondta még a srác pajkosan a szemöldökét vonogatva, aztán egy pimasz mosoly terítette be az arcát. Ha tudná, hogy mi mennyire nem ezt terveztük mára…

Egy óra kőkemény lövöldözés után Alan fogta magát és lelépett, én pedig várakozva néztem a mellettem ülő Harryre.

– Szóval… – kezdte, de elhallgatott.

– Igen? – kérdeztem hosszan elnyújtva az „e” betűt.

– Csak helyre akart rakni, hogy holnap után meg ne próbáljunk bármit is csinálni veled, mert komoly gondok lesznek belőle. Mintha alapból az egész helyzet nem lenne komoly gond! – dühöngött és öklével a combjára ütött. – Még szerencse, hogy Alan az egyik ribancát kefélte éppen és nem volt itthon. – Megrémisztett, hogy Harry menyire dühös, sokkal mélyebb volt a hangja, mint általában és a szavait sem válogatta meg annyira.

– D-de nem csinált veled semmit, ugye? – kérdeztem mélyen a szemébe nézve.

– Nem, nem csinált, csak magyarázott nekem a baromságairól. – Összeszorította az álkapcsát és eszelősen nézett maga elé.

– És azt nem mondta, hogy mi lesz, ha mégis. – hirtelen elhallgattam, egyszerűen nem tudtam kimondani.

– Nem. Csak azzal a „különben-módszerrel” fenyegetőzött, konkrétumokat nem mondott. Mintha ő olyan nagyfiú lenne – fortyogott tovább.

– Harry, ő…

– Leszarom, hogy ki ő, érted? – kiáltott rám, amitől kicsit megijedtem és hátrébb húzódtam.  Mikor észrevette magát, tekintete megenyhült és megbánást olvastam le róla. – Sajnálom – mondta halkan.

Nyomasztó csend telepedett a szobára, Harry lehajtotta a fejét, mintha nem merne a szemembe nézni. Talán azt hiszi, félek tőle. Pedig ez egyáltalán nem így volt. Ugyan kicsit megijesztett, hogy milyen, amikor tényleg nagyon dühös, de nem féltem tőle, akkor sem mikor rám kiabált, noha előtte még csak fel sem emelte a hangját soha velem szemben. Csak egy pillanatra megrémültem, de az inkább volt meglepettség. Sötét volt a szobában, ugyanis a film miatt Alan leengedte a redőnyüket, amiket azóta sem húztunk fel, így a napfény nem törhetett be az ablakon, hogy világossággal árrassza el a szobát, így a légtér még nyomasztóbb volt.

Felemelkedtem, és közelebb ültem Harryhez, odahajoltam hozzá és egy ráérős puszit nyomtam a homlokára, mire ő lassan felemelte a fejét és rám nézett. Tekintetében mintha meglepettség csillogott volna.

– Tudom, hogy te mindent megteszel… – mondtam neki halkan, bár ez inkább volt suttogás.

– Én csak… nem tudok mit kezdeni a helyzettel – jelentette ki kétségbeesetten, de ő sem beszélt hangosabban, mint én.

– Harry. Megoldjuk, nem lesz gond! – mondtam neki tagoltan, hogy nyomatékosítsam szavaimat. Furcsa volt, hogy most én öntöttem belé a lelket, mivel ez eddig mindig fordítva volt. Talán csak most telt be nála a pohár. Ennyire kiborulva még nem láttam Harryt, szörnyű volt őt ilyen állapotban tudni, főleg, hogy nekem kellett nyugtatnom, pedig én sem voltam sokkal biztosabb a dolgokban.

Megint csönd telepedett ránk, nem tudtam, mit mondjak, vagy tegyek. Harry az ölébe húzott és szájon puszilt, majd én szorosan hozzábújtam, ő pedig ringatni kezdett.

Kilencedik fejezet/3.

Vigyorogva sétáltam Harry mellett, miközben hazafelé tartottunk. Büszke voltam magamra, hogy meg tudtam csinálni. Voltam a London Eye-on! Nem számítottam rá, hogy valaha is lesz nekem ehhez bátorságom, tekintve, amilyen tériszonyom nekem van… Nem láttam még embert úgy félni a magasban, mint ahogy én képes vagyok. De megcsináltam, és nem bántam meg! Igazából vétek lett volna kihagyni, gyönyörű volt onnan a kilátás, ráadásul ott Harryvel kettesben lenni… Rájöttem, hogy talán éppen ez volt velem eddig a baj: sosem léptem ki a komfortzónámból. Eddig erre nem gondoltam úgy, mintha bármiféle probléma is lehetne, pedig mennyire, hogy az! Hiszen a csodák a komfortzónánkon kívül történnek. Igazából Harrynek köszönhetem, hogy erre rájöttem, hiszen ha ő nem könyörgött volna engem fel a London Eye-ra, valószínűleg egész életemből kimaradt volna ez az élmény, mi Harryvel még csodásabb volt.

És megint eljutottunk oda, hogy felírhatok Harrynek még egy pontot. Tulajdonképpen, mióta megismertem csak jót tett nekem, rengeteg dologra rádöbbentett, és megtanított hogyan vészeljem át a rossz dolgokat, reményt adott, boldogságot az életembe. Furcsa ez a kettősség. Megy tönkre az életem, ami ellen nem tehetek, közben pedig Harry elképesztő magaslatokba emel engem, s általa csak több lettem, boldogabb, tudom mi az igaz szerelem. Azt nem tudom, hogy Harry mennyit köszönhet nekem, én mit tettem vele, csak azt, hogy amennyit értem tett, azt egy élet alatt sem lehet visszaadni, eléggé meghálálni. Ő megmentett engem a teljes összeomlástól. Nélküle bizonyára egy gumiszobában tengetném a mindennapjaim, noha nem tudom, oda hogy jutna be Lucifer. De hát ő a sátán, csak megtalálná a módját, neki ez nem feladat.

Viszont már nem csak ketten vannak ellenem Erzulie-val, csatlakozott hozzájuk a saját apám is! Akit tulajdonképpen csak biológiailag nevezhetek az apámnak… vagy embernek egyáltalán.  Megtaláltak a gondolatok, mik letörölték arcomról a büszke mosolyt, s undort varázsoltak a helyére. Sosem gondoltam volna, hogy apám egyszer a sátánnal fog szövetkezni, ráadásul ellenem! Igaz, apámmal sosem ápoltunk közeli kapcsolatot egymással, főleg az ominózus délután után, mégiscsak fájt tőle ez az árulás. Hogy megerőszakolt, ehhez képes kispiskóta. Valljuk be, azért apám nem kispályás, de anyám sem az az ember, aki elfeledtethetné apám szörnyű viselkedését, ő is egész életemben több rosszat okozott nekem, mint jót. Szeret engem, ebben nem kételkedem, de ez koránt sem az a fajta anyai szeretet, amit a legtöbb szülő tanúsít. Talán csak képtelen kimutatni az érzéseit, talán valami más, de hogy nem minta anya, az egyszer tény.

Én is ügyesen kifogtam magamnak ezt a családot… Na, nem mintha én választhatnám meg. De igazán irigylem azokat, akik normális, szerető családba születtek. Nem tudom, mennyire lenne most más életem egy másik családban. Nyilvánvalóan ég és föld, de bizony Erzulie és Lucifer ugyanúgy ellenem lenne. Igazából Lucifer nem is ellenem van igazán, egyszerűen a szerelme pont az én testemet választotta magának, őt az meg pont nem érdekli, hogy a boldogsága eléréséért kin gázol át. De ha úgy vesszük Erzulie is ezen az alapon működik, neki csak egy test kellet, puszta véletlen, hogy az enyémet választotta. Csakhogy nekik a céljuk elérése érdekében tönkre kell tenniük engem; de hogy is van ez, a cél szentesíti az eszközt? Az ő esetükben mindenféleképpen, de hogy pont én vagyok az eszköz? Hogy engem tesznek tönkre lelkileg, s majd az életemet is kiontják? Köszönöm, nem. Bárcsak visszautasíthatnám így!

– Nell! – hallottam meg a nevemet, és biztos voltam benne, hogy nem ez volt az első.

– T-tessék? – kérdeztem vissza fejemet rázva, mintha így kiűzhetném onnan a bántó gondolatokat. De nem, nem sikerült.

– Jól vagy? Min gondolkoztál ennyire, mi a baj? – nézett le rám Harry aggódó tekintettel.

– Persze csak… kérdezhetek valamit? – álltam meg, és teljes testemmel felé fordultam.

– Igen?

– Mit csináltál tegnap este? Miért nem vetted fel a telefonod, miért nem jöttél?

Nem válaszolt rögtön, kifújta a levegőt és úgy tűnt, mintha gondolkozna. A válaszon? Vagy azon, hogy elmondja-e. Féltem attól, hogy a kérdésemre ma sem kapok választ, magamban könyörögtem Harrynek, hogy adja meg a magyarázatot. S a csupán másodpercekig tartó némasága sokkal hosszabb időnek tűnt, idegölő volt a várakozás. Elengedtem a kezét, s összefontam karjaimat magam előtt és várakozón néztem rá.

– Szóval? – Kezdtem elveszíteni a türelmemet, s egyik dobolni kezdtem egyik lábammal az aszfalton.

– Nell, Harry! – hallottam a kiáltást, és lemondóan kerestem a hang forrását. Laurie.

– Sziasztok! – köszöntünk, mikor Laurie mellénk ért egy nem túl magas, de kifejezetten helyes szőke hajú sráccal. Szeme ragyogó zöld volt, akárcsak Harryé.

Laurie bemutatott minket egymásnak, Harry kezet rázott Laurie barátjával, Landonnal. Akire szerintem nem illett rá a neve, nekem a Landonról mindig egy magas, sötétbarna hajú, hatalmas barna szemű srác ugrott be, esetleg borostával.

Örültem, hogy Laurie végre talált valakit, megérdemelte, és a srác láthatóan szerette őt, ezt könnyen meg lehetett állapítani, már csak abból, ahogy lányra nézett, aki tulajdonképpen alig volt nála alacsonyabb, majdnem ugyanolyan magasak voltak.

Pár percig beszélgettünk, én pedig próbáltam kedves lenni, nem láthatták rajtam, hogy azt vártam, hogy menjenek már el. Persze örültem a találkozásnak, és hogy megismerhettem Landont, de mielőtt idejöttek Harry már majdnem elmondta, hogy mit is csinált tegnap este. Úgy vártam a különválást, mintha valahová nagyon siettem volna, pedig csak egy válaszra vártam. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor Laurie kijelentette, hogy most már menniük kell, majd köszönés után otthagytak minket.

Visszafordultam Harryhez és kérdőn néztem rá. Nem mondtam semmit, csak felvontam a fél szemöldökömet, de a göndörke így is pontosan tudta, hogy mire várok. Felsóhajtott, majd szóra nyitotta a száját, nekem pedig az izgalomtól gyorsabban kezdett verni a szívem.

– Lucifer. Lucifer járt nálam – mondta lassan, mintha valami nehezen érthető szöveget mondana, nekem pedig tágra nyíltak a szemeim, mintha arcon csaptak volna a válasszal, teljesen megrökönyödtem, szólalni sem bírtam.

Lucifer? Hogy micsoda?!

Kilencedik fejezet/2.

– Mmmm! – dünnyögtem ki sem nyitva a szememet, mikor éreztem, hogy valaki ébresztget és a nevemen szólít. Ellenkezésemet még inkább mutatva hátat is fordítottam az illetőnek és próbáltam visszaaludni, ám álmaimból kiszakító személy csak nem hagyott békén. – Hagyj békén! – motyogtam bele a takaróba. Igen, én még nyáron is betakarózva alszom, nekem mindegy, milyen évszak van, takaró az kell az alváshoz.

– Nem hagylak. Na, gyerünk! – sürgetett, de egyáltalán nem azzal a most-keltem-fel rekedtes hangjával. Kinyitottam szemeimet és félig hátrafordulva felemeltem fejemet. Harry már teljesen fel volt öltözve, de nem a tegnapi ruhájába, szóval ő már haza is ment valamikor, aztán visszajött.

– Nem fogok felkelni! – tisztáztam a helyzetet, visszafordultam és kényelembe helyeztem magam a további alváshoz.

– Mennyit bírsz te aludni egy huzamban? – kérdezte furán, és már a takaró lehúzásával próbálkozott, de egyelőre nem járt sok sikerrel, ugyanis erősen belekapaszkodtam az anyagba, sőt egy részére rá is feküdtem.

– Még csak az előbb feküdtünk le aludni! – mondtam felháborodást tettetve, ám hangomból sokkal inkább csak az álmosságot lehetett kihallani. Igazából fogalmam sem volt, hogy hány óra van, vagy hogy mióta alszom. De elég hamar bealudhattam, hiszen nem emlékeztem, hogy Harry visszajött volna mellém, mielőtt álomba merültem. Azt tudtam, hogy valamikor itt aludt, hiszen amikor még az éjszaka közepén felébredtem pár perce, mellettem feküdt.

Harry az utolsó megszólalásomra nem reagált, hanem továbbra is rángatta a takarót, aminek már kevesebb része volt alattam, mint korábban. Rántott rajta még egyet, miből csak annyit éreztem, hogy már nincs nálam a takaró, s a levegőt is hűvösebbnek éreztem; pedig igazából csöppet sem volt hideg, június lévén. Vagyis pár nap múlva július. Felháborodva ültem fel az ágyban és egy párnát hajítottam Harryhez, hogy letöröljem azt a diadalittas képét, a srác viszont elengedte a kezében tartott takarót, ami így a földre esett, és a párnát még röptében kapta el, mielőtt belecsapódott volna az arcába.

– Dobálózunk, dobálózunk? – kérdezte kihívóan, mire én grimaszolva kiöltöttem a nyelvemet.

Harry visszadobta nekem a párnát, amit én nem kaptam el, így az az arcomat találta el. Fúltatva pattantam ki az ágyból a párnával a kezemben, és Harryhez sétáltam, akit el is kezdtem püfölni a párnával. A srác elfordult tőlem, hogy csak a hátát tudjam eltalálni, de én követtem, és tovább ütögettem. Lefogta az egyik kezemet a csuklómnál, így majdnem el  is ejtettem a párnát, de az utolsó pillanatban sikerült rendesen belekapaszkodnom a jobb kezemmel, ami még szabad volt, majd tovább püföltem a göndörkét, miközben próbáltam kiszabadítani fogságba esett kezemet, de Harry erősebbnek bizonyult, s nem engedett. Közben már szinte birkóztunk, ahogy másik kezével megpróbálta kivenni a kezemből a párnát, mire én abbahagytam az ütését, a párnát pedig próbáltam minél messzebb tartani tőle a hátam mögött, hogy ne érhesse el. Harry ezért szinte teljesen hozzám préselődött, hogy hátam mögé nyúlva elvehesse, de én hátrébb hajoltam, ha már elmenekülni nem tudtam, hiszen közben lefogott, a srác viszont hajolt velem együtt, megint összepréselve felsőtestünket nyúlkált a párna után, amit végül meg is kaparintott, én pedig a meglepettségtől, hogy elérte, elengedtem a párnámat, amit így könnyedén megszerzett és eddig fogva tartott kezemet is elengedte. Csuklómat kezdtem dörzsölgetni, hiszen azelőtt – azért nem túl erősen – szorította, hogy ne tudjam kiszabadítani. A kezemet vizslattam, kissé lihegve a kifáradástól, mikor felnéztem nem párnával bevitt ütést éreztem, hanem az ajkait az enyémet. A meglepettségtől először nem reagáltam, s két kezemet még mindig köztünk tartottam a levegőben. Harry durvábban kezdett csókolni, nyelvével befurakodva a számba, én pedig a hirtelen jött tettéből fakadó meglepettségemen túllépve reagáltam a csókjára, s karjaimat a nyaka köré fontam közelebb húzódva hozzá, mire ő is elkapta a derekamat. Apró lépésekben még mindig egymásban elmerülve haladtunk az ágy felé, levegőt sem véve, pedig már mindketten ki voltunk fulladva. Az ágyhoz érve ledöntött rá, mire én hanyatt feküdtem, Harry kissé súlyosan, de jólesőn nehezedett rám. Percek múlva levegőért kapkodva váltunk szét, s Harry izzó zöld szemeibe néztem, s már nem bántam annyira, hogy felkeltett. Újból lehajolt hozzám és egy rövid puszit nyomott a számra, majd leszállt rólam. Ahogy végignéztem rajta, észrevettem, hogy arca ki van pirulva, haja zilált és tudtam, hogy én is hasonló állapotban lehetek.

– Na, gyere regge… uzsonnázni, aztán készülődj!

– Hova megyünk? – felemelkedve alkaromra támaszkodtam és kíváncsian néztem fel rá.

– Titok! – mosolygott titokzatosan, én pedig ha most álltam volna, biztosan összecsuklottak volna magam alatt a lábaim ettől a mosolytó, úgyhogy örültem, hogy jelen pillanatban az ágyon voltam. – Gyere – nyújtotta felém egyik kezét, amibe belekapaszkodtam, ő pedig felhúzott az ágyról, a nagy lendülettől viszont nem álltam meg álló helyzetben, hanem Harrynek dőltem, mire én felnevettem, Harry pedig a derekam köré fonta másik kezét. Pillanatokig csak szótlanul bámultunk egymás szemébe, majd elengedtem a kezét, és ahogy elfordultam tőle, másik keze is leesett a derekamról, én pedig vigyorogva indultam az ajtó felé.

Miután „megreggeliztem” – miközben Harry csöndben figyelt az asztal másik felén ülve –, visszamentem a szobámba elkészülni, barátom pedig lent maradt. Éppen az egyik kanapén elterülve tévénézéssel tengette az idejét rám várva, mikor lementem.

– Hm, indulhatunk? – kérdeztem, a srác pedig kikapcsolta a tévét, és felpattant a kanapéról és mellém lépett.

– Hölgyem – nyitotta ki előttem a bejárati ajtót, én pedig nevetve kiléptem a házból, s feltettem a napszemüvegem.

– Szóval, hova is megyünk? – kérdeztem, miközben összekulcsolta az ujjainkat.

– Majd meglátod – válaszolta sejtelmesen.

– Abban biztos vagyok, de mi lenne, ha inkább elmondanád? – néztem fel rá menet közben.

– Nyugi. Csak kibírod, míg odaérünk!

Ezután egészen másra terelődött a téma, miközben csak mentünk, mentünk… Már jó ideje sétáltunk és ötletem sem volt, hogy merre mehetünk. Azon gondolkoztam, miért nem kocsival jöttünk, de nyilván volt rá oka, hogy gyalog indultunk útnak. Bár, Harrynél ki tuja? Szeret sétálni, igazából azon sem csodálkoznék, ha mindenféle különösebb ok nélkül hagyta volna otthon a kocsiját.

Eszembe jutott a kérdés, ami valahogy kiment a fejemből tegnap óta, pedig nagyon is érdekelt rá a válasz. Harryhez fordultam, hogy feltegyem neki a kérdést, tegnap mégis mit csinált, amiért órákon keresztül nem tudtam elérni. Amikor tegnap rákérdeztem, kitért a válasz elől, eszében sem volt válaszolni, és elég frusztráltnak is tűnt. Bár fogalmam sincs miért. Ritkán láttam ilyennek Harryt, de az is lehet, hogy csak a történetem hatása alatt volt még, amit a zuhany alatt meséltem neki apám látogatásáról. Harry még életben nem találkozott azzal az emberrel – és ha rajtam múlik, nem is fog –, de tudtam, hogy gyűlöli. Azért, amit velem tett. Egy apa nem tesz ilyet. Geoffrey Lucas Bradshaw nem az apám. Talán csak biológiailag, de az számomra mit sem számít. Csak annak örültem mindig is, hogy egyáltalán nem hasonlítok rá, de ami azt illeti, anyámra sem. Tulajdonképpen Austin is inkább rám hasonlít, mint valamelyik szülőnkre. Azt hiszem ennek is csak örülni tudok.

Szóra nyitottam a számat, de Harry megelőzött.

– Itt vagyunk!

Tekintetem elszakítottam Harryről, s előre néztem. A London Eye! Számat nem csuktam be, tátott szájjal meredtem a már nem is olyan messze lévő hatalmas forgókerékfélére. Megtorpantam és nyeltem egyet.

– Én arra fel nem megyek! – szögeztem le.

– Tessék? – állt meg és fordult felém barátom. – Tudom, hogy nem voltál még…

– És nem is tervezem – vágtam a szavába.

– Tériszonyod van? – Válaszként bólintottam.

Igen, amióta az eszemet tudom, félek a magasban. De nem is kell ahhoz hatalmas magasság, nekem már másfél méter magasban is halálfélelmem van, a London Eye pedig… Brrr.

– Ne már, Nell! Nem hagyhatod ki! – mosolygott rám

– Dehogyisnem! – vágtam rá azonnal, s bólintottam mintegy megerősítésként. Harry kérlelőn nézett rám és várta, hogy végre elinduljak. Biztos voltam benne, hogy nagyon szép a kilátás onnan fentről, de nem volt bátorságom hozzá, hogy a saját szememmel is lássam.

– Mégis mennyire biztonságos ez az… akármi? – néztem fel bizonytalanul az előttünk lévő fehér szerelvényre.

– Teljesen biztonságos.

– És ha leszakad? – néztem kétségbeesetten Harryre. – Vagy ha megáll pont, mikor a tetején vagyunk? És örökre ott ragadunk… – vetítette le agyam a rémképeket, én pedig egyre inkább gondolkodtam azon, hogy elengedem Harry kezét és hazáig rohanok.

Harry furán nézett le rám, majd hátra hajtott fejjel felröhögött. Igazán kedves és megnyugtató gesztus volt ez tőle; tényleg.

– Figyel, ha nem akarod, akkor nem megyünk fel.

– Oké – mondtam kissé megnyugodva, majd irányt váltottunk és elindultunk haza. De biztos, hogy nem akarom én ezt? Mi van, ha többé már nem lesz lehetőségem, mert letelik életem utolsó három napja? De ha mégis lesz több lehetőségem, tudom magamról, hogy akkor sem használnám ki. A félelmem legyőzne. Ahogy most is. De én nem hagyhatom! Meg különben is, ha már itt vagyunk…

– Nem! – álltam meg hirtelen menet közben, Harry felvont szemöldökkel nézett rám.

– Mit nem? – értetlenkedett.

– Nem mehetünk haza! Fel kell mennünk! – jelentettem ki határozottan, és vigyorogva néztem Harryre. Büszke voltam, hogy mégis van bátorságom, és most az egyszer nem futamodok meg. – Na! Mire várunk még?

– Biztos vagy benne? – kérdezte meglepetten, és látszott rajta, nem nagyon érti a hirtelen döntésemet.

– Igen!

– Ez a beszéd! – vigyorodott el, és megint irányt változtattunk, és elindultunk a London Eye felé. Ma már másodszor.

Harry elintézte, hogy a kapszulában csak mi legyünk, nem tudom, hogy csinálta, de örültem neki.

– Gyere ide! – hívott magához. Én középen ültem a padon, Harry pedig az ablaknál állt félig hátra fordulva hozzám, jobb kezét a korláton nyugtatva. Válaszként a fejemet ráztam. Eszemben sem volt odamenni, már így is eléggé féltem, s egy minimálisan émelyegtem is. A beszállást is a sírással küszködve tettem meg. Nem tehettem róla, mindig is halálfélelmem volt a magasságtól.

Harry szinte könyörögve nézett rám, mire én felkészülve, hogy odamegyek hozzá, kifújam egy nagy levegőt, aztán szépen lassan felálltam. Kissé remegő lábakkal sétáltam oda hozzá, s megálltam mellette, közvetlenül az üveg előtt. Harry visszafordult az ablakhoz, s másik kezével is megfogta a korlátot. Közvetlenül mögöttem állt, s egyik kezével bal oldalamnál előrenyúlva, a másikkal pedig a jobb oldalamnál fogta a korlátot. Na, ő nem azért, mert annyira félt volna, csak így volt neki kényelmes. Az én pulzusom viszont az egekben volt. Nem csak Harry közelsége miatt, ami amúgy mindig gyors szívverést váltott ki belőlem, hanem mert így, hogy láttam is, milyen magasan vagyunk, még jobban elöntött a félelem.

– Na, ugye nem is olyan rossz ez? – hajolt le nyakamhoz, és elkezdte puszilgatni.

– Ez… gyönyörű! – állapítottam meg az üvegen kinézve, kissé remegő hanggal, még mindig zavart, hogy olyan messze van a föld, s a magasság csak nőtt. Próbáltam mélyeket lélegezni, de rengeteget segített, hogy Harry itt volt. A közelsége valamelyest megnyugtatott; mint mindig.

– Szeretlek – suttogta, majd fejét elhúzta a nyakamtól és ő is kifelé kezdett el leskelődni, bal kezét viszont a korlátról a derekamra helyezte.

– Köszönöm, hogy elhoztál ide – hálálkodtam.

– Lehetetlen, hogy tizennyolc éve élsz Londonban és még nem voltál itt. El kellett hozzalak!

Nem válaszoltam, s ő sem szólalt meg többet. Mindketten belemerültünk a kilátásba, és szinte el is felejtettem félelmemet.

Kilencedik fejezet/1.

Teltek múltak a napok, nekem pedig egyre kevesebb időm maradt. Minden nap egyre kétségbeesettebben vettem tudomásul, hogy egyre közelebb kerülök a naphoz, mi tán végzetes lesz számomra. Erre nem lehet felkészüli lelkiekben, így csak próbáltam kiverni a gondolatot a fejemből, hogy mi lesz ha… A gondolat szorongással és rémülettel töltött el, hogy egyáltalán nem biztos, hogy én fogok győztesen kikerülni. Persze tudtam, hogy Amy, Laurie és Harry mindent megtettek az érdekemben, és meg is fognak, de sokszor ez édeskevés.

Maradt négy napom.

Négy napom, hogy kiélvezzem az életet, aztán vagy lesz még rá lehetőségem, vagy… nem. Ez még bizonytalan. Minden bizonytalan volt. S jobban tettem, ha inkább nem is gondoltam erre.

Lucifert már egy ideje nem láttam, aminek örülhettem volna, de inkább ő, mint Erzulie. Az utóbbival szinte minden nap volt dolgom, ami rémisztő volt eleinte, aztán már meg sem lepődtem, mikor nem egészen azt mondtam vagy tettem, amit én szerettem volna. Anyám, Harry, Amy és Laurie tudta, miért van ez, így ők sem lepődtek meg annyira. Kivéve az első alkalommal Harryt. Szinte elmenekült előlem.

Megpróbáltam minden időmet Harryvel és a barátaimmal tölteni. Harry szinte éjjel-nappal mellettem volt. Valamikor én mentem el hozzá, valamikor ő jött. Megoldottuk.

A mai napot Amyvel és Laurie-val töltöttem, és úgy volt megbeszélve, hogy Harry este tízre átjön (hamarabb nem tud) és itt alszik. Arra viszont nem számítottam, hogy nem csak, hogy nem jött, még csak nem is értem el telefonon. Éjfélkor a nappaliban ülve idegesen mozgattam az egyik lábam, míg vagy hatvanadszorra csörgettem meg, de ő nem vette fel, én pedig kezdtem kiakadni. Aggódtam érte, órák óta elérhetetlen volt, ráadásul már két órája itt kellene lennie. Elképzelni sem tudtam, hogy mi lehet vele, és nagyon reméltem, hogy hamarosan megérkezik és sikerül előrukkolnia valami elfogadható magyarázattal. Leállítottam a hívást, a telefont pedig a kanapé másik végébe hajítottam és összefontam magam előtt a karom. Pár másodpercig ültem így, majd úgy döntöttem, bekapcsolom a tévét, hogy ne a síri csendben üldögéljek egyedül és várjam Harryt. Austin már aludt, anya pedig nem volt itthon, igazából, amikor délután elment, már gondoltam, hogy nem is lesz itthon éjszaka sem.

Elvettem a távirányítót a dohányzóasztalról, hogy bekapcsolhassam a tévét, ám a tévé nem kapcsolt be, s abban a pillanatban, ahogy megnyomtam a gombot minden elsötétült körülöttem. Fantasztikus! Dobbantottam egyet a lábammal, a távirányítót lecsaptam az asztalra, majd felálltam a kanapéról és megpróbáltam felkapcsolni a villanyt. Nem sikerült. Gondolhattam volna! Felsóhajtottam és idegesen trappoltam a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet. A poharat a csap alá tartva akartam megnyitni a vizet, a csap viszont, mintha elromlott volna, semmi sem jött volna. Újra próbálkoztam. Lenyomtam a kallantyút, aztán fölhúztam. Semmi. Lemondóan álltam a konyhapult előtt a pohárral a kezemben. Fogalmam sem volt, most mit tehetnék, gondoltam arra is, hogy egyszerűen elmegyek aludni, holnapra megjavul minden. Egy dolog viszont nem hagyott nyugodni, ami miatt az alvás szóba sem jöhetett. Hol van Harry? Mit csinál, miért nincs itt, miért nem veszi fel a telefont… És még sok-sok miért ezzel kapcsolatban. Egyszerűen nem hagyott nyugodni a gondolat: mi van, ha baja esett? Milliónyi variáció játszott le a fejemben, vajon hol lehet és mit csinálhat. De egyik rosszabb volt, mint a másik, egyre rémesebb esetek játszódtak le bennem.

A csap nyöszörgése szakított ki gondolatmenetemből, hirtelen odakaptam a tekintetem, ám mozgást nem láttam. A hang nem maradt abba, és tudtam, hogy a csap adja ki magából, egy ideig vizslattam, majd megmozgattam a kallantyút, hátha úgy jön belőle valami, ám abban a pillanatban repült el a csaptelep, mintha kilőtték volna, a helyéből pedig valami fémes szagú, ragadós valami kezdett fröcskölni, beterítve engem is, mire velőt rázóan felsikoltottam. Vér volt. Jéghideg. A poharat elejtettem, és undorodva töröltem meg a kezemmel az arcomat, ám az még így is olyan maradt. A csövekből már nem fröcskölt semmi, hála az égnek, én pedig lehajtottam a fejem, hogy a gyér fényben, amit az utcai világítás adott az ablakon beszűrődve, szemügyre vehessem, hogy mégis milyen mértékben terítette be a pólómat és nadrágomat a trutyi.

Egyszerre nem bírtam tovább és kitört belőlem a zokogás. Féltem, aggódtam, elegem volt; most minden kijött. Megrémítettek az előbb történtek, aggódtam Harryért, és meg voltam rémülve attól, ami pár nap múlva fog bekövetkezni. Elegem volt mindenből, ebből a lehetetlen helyzetből. Az életemből. Lecsúsztam a földre, a konyhaszekrénynek dőltem felhúzott lábakkal és egyre csak zokogtam. A fejemet a térdemre hajtottam és kétségbeesetten sírtam segítségért, amit nem kaphattam meg. Ahhoz az egész életemet kellene megváltoztatni.

– Nicsak, nicsak. Ennyire megviselte az én pici lányomat az elvesztésem? – hallottam meg percekkel később az ördögi hangot. Rémülten kaptam fel a fejemet, pár méterre tőlem apám állt teljesen feketébe öltözve és ördögien vigyorgott le rám.

– Mi-mit keresel itt? – kérdeztem remegő hangon, de a sötétben abban sem voltam biztos, hogy őt látom.

– Téged! – nevetett fel.

– H-hogy…? – Könnyeim elapadtak, tátott szájjal remegve néztem apám alakjára.

– Hogy szöktem meg a börtönből? Ó, ez egyszerű volt. Segítségemre volt valaki, azt hiszem te is ismered, a legtöbbe csak a sátánként emlegetik! – fröcsögte negédes hangon, és ijesztően vigyorgott rám

Lucifer? Az nem lehet.

– Miért?! – hajtottam le a fejemet, és megint sírni kezdtem. Ez az egész egyre lehetetlenebb!

– Bosszút akartam állni valaki, amit a börtönből nem tehettem meg – kezdte, mire én megint ráemeltem a tekintetemet. Bizony, az én egyetlen lányomon, aki a börtönbe juttatott.

– Nem én voltam! – csattantam fel.

– Ugyan már! Te voltál az egyetlen, aki tudott az ügyemről – nézett le rám undorodva.

Elképedve bámultam magam elé. Az egy dolog, hogy Lucifer egyelőre csak megrémiszteni tudott engem, bántani nem akart, de apám már azt csinál velem, amit akar! Remegtem a félelemtől és szaggatottan vettem a levegőt. Egyszerűen nem láttam kiutat a helyzetből.

– Mi-mit akarsz tenni velem?

– Hmm… Mit is…? – tett úgy, mintha elgondolkodna valamin, közben két ujjával az állá simogatta, és merengve nézett a távolba. – Melyikkel is kezdjem? – meredt továbbra is a semmibe. – Talán elvihetnélek Luciferhez, hogy együtt kitaláljuk – nézett rám újra ördögi vigyorral a képén.

– Hagyj engem békén!

– Békén hagyni? – nevetett fel hátravetett fejjel. – Megölni akarlak, nem békén hagyni! – hunyorított. – Egyelőre azt nem döntöttem még el, hogy melyik módot válasszam, melyik a kegyetlenebb!

– Tudod, ha megölsz, nem számíthatsz túl sok jóra Lucifertől! Arra még nem gondoltál? Szerinted mennyire lesz dühös rád, amiért elveszed a szerelmét? Akiért évszázadok óta harcol. Mert ha engem megülsz, úgy Erzulie-t is!

– Buta kislány – nevetett fel lesajnálóan. – Ha most megöllek, azt Lucifer még meg is fogja köszönni! Ha a te életednek vége szakad Erzulie tovább él!

– De… De ha a testem meghal…

– Ha most megölnélek, a tested csupán másodpercekig lenne élettelen! Erzulie hamar feltöltené a saját energiáival. Szóval még szívességet is teszek ezzel mindkettejüknek!

– Rohadj meg! – kiáltottam rá indulatosan.

– Tisztában vagy vele, milyen hangot ütöttél meg az előbb? – Jött egy lépéssel közelebb, mire én összébb húztam magam, és rájöttem, inkább csendben kellett volna maradnom. – Szerinted, ha így beszélsz velem, mennyire vágod magad alatt a fát?! Kis butus! – lépkedett egyre közelebb, szinte lehetetlenül lassan, ám annál nagyobb léptekkel. Ám ekkor megszólalt a csengő, mire én fellélegezhettem, ám rettegésem nem maradt abba. Apám zavartan kapta oldalra a fejét, és az ajtó felé lesett.

– Harry! – kiáltottam el magam reménnyel a hangomban.

– Kussolj! – kapta rám a tekintetét apám figyelmeztetőn.

– Nyitva van! – kiabáltam, hátha Harry bejön az ajtón, akkor apámnak el kell tűnnie, és én megmenekülök egyelőre. Csak azt nem tudtam még, hogy hogyan fog távozni. Sőt, hogy került ide?

Nyílni hallottam az ajtót, majd záródni, mire megkönnyebbülten zokogtam fel, s ölembe hajtottam fejemet, arcomat két tenyeremmel takartam el.

– Nell! Úristen, jól vagy? – hallottam barátom hangját, mire felkaptam a fejemet. Harry elfehéredve, kikerekedett szemekkel pásztázta körbe a konyhát, s a véres padlót, majd tekintete rám irányult, s mikor meglátta véres arcomat és ruhámat, azonnal hozzám rohant és leguggolt elém.

– Lucifer? – kérdezte.

– Apám – néztem a szemébe, könnyeim közben elapadtak.

– Jézusom… - húzott magához, s karjaiba zárt.

Pár pillanattal később felemelt és elindult velem a lépcsőhöz. Az emeleten Austinnal futottunk össze, mire én eltakartam az arcomat, nehogy meglássa.

– Mit műveltél vele? – kérdezte indulatosan Harrytől.

– Austin ne most – indult tovább Harry, de öcsém nem tágított.

– Ha megtudom, hogy… – kezdte a fenyegetőzést Austin.

– Austin, menj a szobádba! Most! – szóltam rá, továbbra is a tenyerembe és Harry mellkasába temetve az arcomat.

Austin most nem mehetett le a konyhába. Meglátná a vért, azt pedig nem magyarázhattam ki. Ajtócsukódást hallottam, Harry pedig tovább ment, gondoltam Austin visszament a szobájába.

Beértünk a fürdőbe, ahol Harry levetkőztetett, majd ő is megszabadult a ruháitól, aztán betessékelt a zuhanykabinba, ahol aztán lemosdatott, miközben én elmeséltem neki az elmúlt egy óra eseményeit.

– Miért nem voltam itt? – kérdezte magától, miközben megtörölt.

– Tényleg! Hol is voltál te egészen pontosan, és miért nem vetted fel a telefont? – vontam kérdőre.

Harry nem felelt. A kezembe nyomta a törülközőt és magára kapta az alsónadrágját.

– Feküdj le, feltakarítok – sóhajtotta, és elhagyta a helyiséget.

Elképedve néztem utána. Mégis miért nem válaszolt a kérdésemre? Felkaptam a pizsamámat és befeküdtem az ágyba, ahol aztán azon törtem a fejem, hogy Harry mégis mit csinálhatott, és miért nem árulta el nekem? Ha visszaér, én pedig újból rákérdezek, hogy bújik ki a válaszadás alól? Mit titkol előlem? Elképzelésem sem volt.

Nyolcadik fejezet/5.

Mint mindig, amikor nem tudom hova tenni a dolgokat, elmentem sétálni a közeli parkba, hogy a friss levegő segítsen helyre tenni a gondolataimat. Már javában nyár volt, ami furcsa volt számomra, hiszen mielőtt kómába estem még csak alig tavaszodott, most pedig egy csapásra itt a nyári meleg. Napszemüvegem takarta szememet, s a lágy nyári szellő fújta hátra hajamat. Jól esett a friss levegő, a jó idő, hogy végre nem a korházban kell punnyadnom, hanem akármikor kijöhetek a szabadba.

Eredetileg azért jöttem ki a parkba, hogy a tegnap estén, az elkövetkező szűk két héten agyaljak, és helyre tegyem a gondolataimat, hiszen most minden olyan zavaros. Ennek ellenére nem tudtam a problémáimra gondolni, mindenben csak az emlékeimet láttam. Itt voltam, mielőtt először találkoztam Harryvel, a sétálgatások, beszélgetések, mikor gitározott, aztán szerelmet vallott nekem. Az emlékek mosolygást váltottak ki belőlem, s elfeledtették problémáimat, csak a szép pillanatok kergetőztek gondolataimban. Egyenesen ahhoz a padhoz sétáltam, ahol Harry gitározott és énekelt nekem, majd letelepedtem a fa ülőalkalmatosságra, hátradőltem, arcomat pedig az ég felé fordítottam, hogy süsse a nap.

Jó ideig ültem így, s csak a jó dolgokra gondoltam, minden rossz, mintha kitörlődött volna emlékezetemből. Egy időre. Mikor egy felhő haladt el az égen, pár pillanatra eltakarva a napot, mintha arcon csapott volna a valóság, hogy az életem per pillanat koránt sem olyan tökéletes, mint amilyennek pár perce gondoltam. Tulajdonképpen romokban hevert az életem. Már hónapok óta. Hiszen még januárban kezdett vette életemnek azon szakasza, amire az emberek még álmukban sem mernének gondolni… De ez nem álom, bármennyire is szeretném, ez itt a kőkemény valóság. Hihetetlen helyzet ez, az elején én sem akartam bedőlni neki, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem mese, nem álom, és pont velem történik meg, mikor annyi ember él még a világon! Lucifer és Erzulie. Temérdek rossz dolog okolója számomra, az életem tönkretevői. Ellenben viszont sok dolgot is köszönhetek nekik, bármennyire is hangzik hülyén. Akaratlanul is felnyitották a szemem, megtanítottak fontos dolgokra. A gondolkozásmódom is gyökeresen megváltozott, megtanultam értékelni még a legjelentéktelenebbnek tűnő dolgokat, melyek igazából a legtöbb boldogságot hozták az életembe. Igaz barátok, a legtöbben természetesnek veszik, hogy vannak mellettük emberek, akik sokszor nem legfőbb bizalmasaik, kik mindenben kiállnak mellettük. Én megtudhattam, hogy az én barátaim a leglehetetlenebb, legijesztőbb dolgok ellenére is maximálisan mellettem állnak, és bármikor számíthatok rájuk. Tényleg bármikor. A szerelem, mi akkor kopogtatott ajtómon, mikor leginkább szükségem volt rá. Harry nélkül talán már rég feladtam volna a küzdelmet. Ő erőt ad, szeretetet, törődést… mindent.

Viszont rá kellett döbbennem, hogy még mindig nincs rendben az életem, annak ellenére, hogy temérdek jó dolog is van benne, ezeket elnyomják a rosszak. A tegnap este. Mikor elkezdődött, mitől tán Lucifernél is jobban féltem. Hogy Erzulie már nem csak csendes megfigyelője a dolgoknak és várakozik, hanem már komolyan harcol ellenem, ami elől elmenekülni nem lehet, hiszen bennem van. S tenni ellene most nem lehet, hetek múlva lesz csupán lehetőségem rá. Egy nap. Vagy sikerül, vagy nem. S azon a napon múlik minden. Az életem. Tegnap megtapasztalhattam, hogy mi vár rám az elkövetkezendő napokban, bármikor bármelyik pillanatban, ami nem szerencsés, hisz nem tudhatom, Erzulie-nak éppen mikor támad kedve, hogy helyettem beszéljen vagy cselekedjen. Tegnap este csak Harryvel akartam foglalkozni, mikor Erzulie úgy döntött közbelép.  Mivel én is szinte sokkot kaptam, nem tudtam Harry mennyire rémült meg ettől a dologtól. Félek, túlságosan is. Hiszen tegnap konkrétan elmenekült, és fogalmam sincs, mikor lesz alkalmunk megbeszélni, hogy Harry akar-e alkalmat, hogy ezt tisztázzuk. Úgy döntöttem, én nem keresem, majd ha kipihente a történteket és képes lesz látni engem, majd felkeres. Én pedig várok.

Mikor kellően kiélveztem a napsütést, elindultam haza, hiszen már nem tudtam mit csinálni a parkban egyedül.

A házunk felé baktattam London utcáin, mikor olyan embert láttam meg az ajtónkban állni, akire egyáltalán nem számítottam. Ugyan háttal állt nekem, ennek ellenére én pontosan tudtam, ki ő, egyedül azt nem értettem, hogy mit keres itt, legalábbis a tegnap történtek után ezt furcsálltam.

– Harry? – szólítottam meg, mikor már csak pár lépés választott el tőle. Az említett meglepve fordult hátra, addig maga előtt tartott kezeit a háta mögé kapta, ahogy szembe került velem. – Mit keresel itt? – kérdeztem mosolyogva, mintha csak valami általános dolgot említettem volna, s a tegnap délután csak álom lett volna, nem valóság.

– Sajnálom, hogy tegnap úgy elrohantam.

– Nem kell, megértem. Valószínűleg én is ezt tettem volna a helyedben.

– De nekem nem kellett volna.

– Na, elég volt – mosolyogtam rá bíztatóan, hogy nincs semmi probléma. Mármint van, de az az én bajom.

Kis tétovázás után előhúzta bal karját háta mögül, mit idáig rejtegetett. Egy szál vörös rózsát nyújtott felém.

– Köszönöm! – érzékenyültem el szinte. Egy darab virágtól…

– Fehéret már nem hozhatok – nevette el magát, mire azt hiszem kissé elpirultam. Most kaptam tőle másodszor virágot, most egy vörös rózsát, először pedig egy fehéret. Mivel az első ilyen ajándék óta történt egy s más, már nem ideális a fehér rózsát hoznia nekem.

Karjaim a göndörke nyaka köré fontam, s testem hozzá préselődött, ahogy ő még közelebb húzott magához, ahogy átölelte a derekamat. Szokás szerint forróság járta át minden porcikámat, ahogy testem ilyen közel kerül az övéhez, gyomromban a pillangók sem pihentek tovább, azonnal feléledtek, ahogy Harry ajkait az enyémre helyezte, s finoman csókolni kezdett. Nyelveink lassan egymásra találtak, s forró táncba kezdtek.

– Tudod, tetszett ám, mikor Erzulie szólalt meg. Szeretem a határozott nőket – búgta.

– De vicces itt valaki…

– Bocs – súgta, majd megint megcsókolt, mire én el is felejtettem az előbbi, szellemesnek nem igazán mondható megszólalását, s csak a csókra koncentráltam, s nyelveink együttes mozgására.

Fogalmam sincs mennyi ideig állhattunk ott összeforrva, hiszen teljesen elmerültem Harryben, s az időérzékem elvesztettem. Arra eszméltem csak fel, hogy eleredt az eső, mire elhúzódtam barátomtól. Harry kérdőn nézett rám, s előre hajolva orrával megbökte az arcomat.

– De esik az eső – néztem rá furán, mintha ez csak számomra lenne egyértelmű. – Menjünk be.

– Tudod – kezdte sejtelmes hangon –, mindig is akartam esőben csókolózni.

Haboztam, majd hogy örüljön ő is, gyors puszit nyomtam a szájára és már húztam is vissza a fejemet.

– Ennyi?! – nézett rám kérdőn. – Nell, ezt még a legnagyobb jóindulattal is egy apró puszinak nevezném.

– Megkaptad, nem tudom, mi a problémád – bontakoztam ki az öleléséből, majd vállat vontam, az ajtóhoz sétáltam és bementem, ugyanis az eső már szakadt odakint.

Nem vártam meg Harryt, levettem a cipőm és vázába tettem a virágot. A göndörkét úgy tűnt nem nagyon zavarta az eső, mert egyáltalán nem sietett a bejövéssel. Amint ő is beért a konyhába jól szemügyre vettem barátom, akiről csöpögött a víz, ekkor jöttem rá, hogy bizony én is csurom víz vagyok.

– Ömm, szerintem én most lezuhanyozom – néztem fel rá, mire – ahogy sejtettem – pimasz vigyor jelent meg az arcán. Úgy döntöttem, inkább figyelmen kívül hagyom, majd a srácot kikerülve kimentem a konyhából, s a lépcső felé indultam. Nem számítottam rá ugyanis, hogy Harry utánam jön, ezért felsikoltottam, mikor egyszer csak már nem volt a lábam a padlón. A göndörke elnevette magát a reakciómon, majd nemes egyszerűséggel indult el velem a karjában, fel a lépcsőn, egyenesen be a fürdőszobába, ahol lerakott, majd egy pillanatra elfordult tőlem, s én csak annyit hallottam, ahogy kattan a zár, majd Harry perverz mosolyával kerültem szembe.

Na, remélem mindenkinek tetszett. Amúgy ezzel a résszel le is zárom a nyolcadik fejezetet. Ami azt illeti már nem sok van hátra a történet végéig, szerintem csak kilenc fejezet lesz összesen, maximum tíz, az még több dologtól is függ. Amúgy ezt most ne úgy értsétek, hogy már csak egy-két rész van hátra, azért még egy pár hétig nem lesz vége a dolognak!

Egyébként tényleg örülnék pár kommentnek.

10. Díjam!

Na, nézzétek mit kaptam! :D Háhá, egy díj ismét, ami már a tizedik, milyen szép kerek szám. Köszönöm Haley!

Szabályok:
11 dolog rólam
11 válasz
11 kérdés
11 bloggernek tovább küldöm

11 dolog rólam: Hm, ezt most kihagyom, már rengetegszer írtam magamról, nem is tudnék többet. :P

11 válasz:
1. Milyen nyelven tanulsz, illetve tudsz?
- Angolul elég jól tudok, régebben sokáig tanultam németet, de kb minden elfelejtettem. :DD Most angolt meg spanyolt tanulok amúgy.
2.Kedvenc szín:
- Zöld.
3. Tudsz főzni valamit anélkül, hogy leégeted a konyhát, és te sem szenvedsz komolyabb sérülést?
- :DD Igen, tudok.
4. Hanyadikba mész?
- 11.-es vagyok.
5. Milyen telefonod van?
- Motorola Defy
6. Álom munkahely?
- Nem nagyon van ilyen.
7. Mivel szeretnél foglalkozni a jövőben?
- Rengeteg elképzelésem van, nem tudom mi lesz még.
8. Kedvenc szám (zene)?
- Def Leppard - Rocket, de millió meg egy szám van még ezen kívül, amiért odavagyok.
9. Mi a hobbid?
- Úszás, írás.
10. Sportolsz?
- Igen.
11. Ha sportolsz, mit sportolsz, és milyen gyakran?
- Úszom, hetente kétszer.

És kérdést sem fogok írni, mert nem tudom kinek tovább küldeni. Bocsi.
Amúgy a kövi rész hamarosan jön! :D

Nyolcadik fejezet/4.

Ahogy meg volt ígérve, másnap délután már mehettem is haza. Harry bejött értem kocsival és haza vitt engem. Már majdnem két napja tizennyolc voltam, de az életkor elérése nálam teljesen más érzésekkel járt, minta legtöbb embernél. Nekem eszembe sem jutott olyanokon gondolkodni, hogy ezek után mennyivel több szabadságot élvezhetek; éppen ellenkezőleg, szorongtam a tudattól, hogy vészesen közeledik a két hét lejárása, s hogy már tényleg semmikor nem lehetek biztonságban, ugyanis már nem csak Lucifertől kell tartanom, hanem itt van még Erzulie is. Aki tulajdonképpen egész életem során velem volt, csakhogy én erről nem tudtam, és addig volt jó! Eddig nem is tudott ártani nekem, mintha itt sem lenne, most viszont tarthatok már tőle is. Ugyan még fogalmam sincs, milyen megnyilvánulásokra számíthatok tőle, abban biztos voltam, hogy az számomra nem lesz élvezet. Szinte minden egyes percben rettegtem Erzulie miatt, pedig még azt sem tudtam megmondani, pontosan mitől félek, csak azt, hogy nagyon nem akarom, hogy bekövetkezzen. Amy egyelőre nem árulta el, hogy hogyan is fog lezajlani a „Mentsük meg Nellt” küldetés, pedig már nagyon kíváncsi voltam rá. De nem csak Amytől, Laurie-tól és Harrytől is megkérdezhettem volna, ugyanis mindhárman tudták. Harry azért, mert Amyvel együtt mentek mindenfelé, hogy ezt kiderítsék, Laurie-t pedig értelemszerűen beavatták.

Laurie. Mióta magamhoz tértem nem volt bent a kórházban egyszer sem, egyszerűen nem ért rá, de tegnap is vagy egy órát beszéltünk este telefonon, tehát gondolt rám. Volt itt látogatóban, mialatt én kómában feküdtem, de az nem sokat ért. Hiányzott már a szőkeség, aki már nem szingliként tengeti a mindennapjait. Már egy hónapja együtt van a szőke hercegével, aki ugyan nem fehér lovon érkezett hozzá, Amy szerint viszont tökéletesen összeillenek. Én pedig már alig vártam, hogy azon túl, hogy Laurie-val össze szeretnék futni, a barátját is szívesen megismerném.

– Itt is lennénk – parkolt le Harry a Range Roverével a házunk előtt. Szememet végigfutattam házunkon, és örömmel konstatáltam, hogy végre itthon lehetek. Nem, nem kifejezetten az otthonomnak örültem, sokkal inkább, hogy végre nem a fertőtlenítőszagú szobában kell tanulmányoznom a hófehér falakat. Valamint az öcsémmel való találkozást is vártam már. Anyámmal viszont nem nagyon akartam találkozni, de ez elkerülhetetlen volt, tekintve, hogy egy házban élünk. Egyszerűen csak tartottam attól, hogy visszatért eredeti stílusához.

Kiszálltunk a kocsiból, és az ajtóhoz sétáltunk, ahol megálltunk én pedig búcsúzóul Harry nyakába borultam.

– Holnap találkozunk – suttogta, én pedig elmosolyodtam. Beszívtam férfias illatát, ahogy nyakába fúrtam arcomat. Gyomromban szunnyadó lepkék azonnal feléledtek, egész testemet forróság öntötte el és bizsergés járta át. Nem akartam elengedni őt… igazából soha. Sokszor úgy éreztem, hogy képtelen is vagyok rá, de végül mindig kiderült, hogy mégiscsak meg az. Ahogy most is.

– Oké – mondtam neki kurtán, miután elengedtük egymást, de egyik keze továbbra is derekamon pihent.

Harry elkezdett lassan közelebb hajolni hozzá, hogy megcsókoljon én pedig már vártam a pillanatot, mikor ajkaink összeérhetnek végre. Közelebb akartam hajolni hozzá, de egyszerűen nem ment, mintha valami visszatartott volna, képtelen voltam rá. Sőt, egyre csak húzódtam el tőle, de nem szándékosan. Nem tudtam testemet irányítani, ami kezdett idegesíteni, küzdöttem, hogy azt csinálhassak, amit én akarok, de testem egyszerűen nem hallgatott rám, meg tagadta az én parancsomhoz tartozó cselekvést, én pedig nem értettem, mi történik.

– Ne! – kiáltottam el magam hirtelen. Mármint nem én voltam, a tiltás mégis az én számból hangzott el. Harry összeráncolt szemöldökkel egyenesedett fel, és értetlenül meredt rám.

– Tessék? – kérdezte furán, összezavarodva. – Valami baj van? – Ijedtnek tűnt és a hangjából is ez sugárzott, valamint értetlenség.

– Eressz már el! Úgy fogdosol, mintha hozzád tartoznék – fröcsögtem indulatosan a szavakat, amin még magam is meglepődtem – pedig mindenki tudja, hogy Luciferé vagyok! – fejeztem be, testem pedig kirántotta magát Harry karjaiból, aki hatalmas szemekkel meredt rám.

Nem értettem, mégis mi a francot művelek, vagy mondok, nem tudtam irányítani sem a tetteimet, sem pedig a szavaimat, az egyetlen dolog, ami még az én kezemben volt, azok a gondolataim. Én vágytam Harryre és a közelségére, érintéseire, csókjára…

– Nell, mi… Erzulie! – túrt idegesen a hajába, ekkor pedig nekem is leesett! Hát bekövetkezett, mitől annyira tartottam! Francba! Viszont azt még mindig nem tudtam, hogy most mit is tehetnék, hogy Erzulie… nem is tudom… hagyjon élni! Azt tenni/mondani, amit én akarok! Kérem vissza a testemet!

– Hányszor mondjam még, hogy hagyj békén?! – kiáltottam Harryre összefont karokkal, a srác pedig, mintha megrémült volna tőlem. Tulajdonképpen nem is tőlem, hanem Erzulie-tól. Na, tőle én is féltem.

Minden erőmmel azon voltam, hogy megnyugtassam Harryt, hogy közeledhessek hozzá, ugyanis egy pár lépét hátrált. De nem tudtam elé lépni, nem mondhattam neki, amit akartam, a testem most nem az n uralmam alatt volt. Én csak vártam, hogy vége legyen ennek az egésznek.

– Harry – hallottam az elkeseredett suttogást. Megdöbbenve konstatáltam, hogy gondolatom kiejtett szóvá formálódott, s szemeim felcsillantak. Vége? Sikerült egy lépéssel közelebb jutnom hozzá, majd még egy lépés… Vége! – Harry, én vagyok az! – mondtam felbátorodva. A srác lassan rám emelte tekintetét, amiből értetlenséget olvastam ki. – A barátnőd, Nell! – egészítettem ki. – Harry? – ráncoltam homlokom, mikor a srác továbbra is csak lefagyva meredt rám. Kezemet mellkasára tettem, ő viszont jobb kezével eltolta végtagomat, mi testem mellé esett, én pedig elképedve néztem barátomra.

– Holnap találkozunk – mondta halkan, rám sem nézve, majd sietősen autójához lépett, majd bepattant és elhajtott. Nyilván nem dolgozta fel, hogy mi is történt az előbb.

Gondolataimba merülve, tátott szájjal léptem be a házba, hiszen én sem nagyon fogtam még fel az előbbi helyzetet. Tehát az elkövetkezendő két hétben ez bárhol bármikor megtörténhet?

– Nell, hahó! – integetett utánam kisöcsém, mire én gondolataimból kizökkenve fordultam felé. – Mi van veled?

– Austin! – Örültem meg neki azonnal. – Ne haragudj, másra figyeltem – szabadkoztam, de közben már öleltem is át szorosan.

– Én is itt vagyok ám! – állt fel a kanapéról mosolyogva Laurie, mire én odarohantam a szőkeséghez és a nyakába ugrottam.

– Rég láttalak! – nevettem

– Bizony régen volt az már! – bólintott, miután elengedtük egymást.

– Ömm, viszont valamit meg kéne beszélnünk – halkítottam le a hangom és komolyan néztem rá. Igen, el kellett mondanom az előbbi kis incidenst, ami még kint, az ajtó előtt történt. Nem tud segíteni, azonban neki is tudnia kell! Igazából ez egy olyan dolog, amivel nem lehet mit kezdeni, ki kell várni a megfelelő pillanatot, és addig tűrni, amíg nem lehet ellene tenni.

Ezután mindketten felmentünk a szobámba és elmeséltem neki mindent részletesen, közben ő bólogatott, és agyalt. Sajnos sokat nem tudtunk beszélni, ugyanis Laurie-nak dolgozni kellett menni, én pedig lebaktattam a nappaliba, hogy Austinnal megnézzek egy filmet. Anyámmal nem futottam össze, otthon sem volt, amin tulajdonképpen egyáltalán nem lepődtem meg.