Kilencedik fejezet/4.

Sziasztok, itt is vagyok az új fejezettel, és nagyon sajnálom, hogy ilyen régen volt új rész. Igazából ez sem lett túl hosszú, de mindegy. Amint látjátok már vészesen közeledünk a történet végéhez, de ha ezt befejeztem, előbb-utóbb nyitok egy új blogot, ha van rá igény! :D Csak írjátok meg, hogy akartok-e még tőlem olvasni.
Nem is untatlak titeket, jó olvasást, és kitartást a sulihoz, holnap már péntek!

– T-tessék? – meresztettem rá nagy szemeket, és nem akartam elhinni, amit az előbb mondott. Nem tudtam hogyan képzeljem el Harry tegnapi estéjét, mielőtt átjött volna hozzám. Képtelen voltam, nem értettem, mégis mit keresett ott Lucifer.

– De mit akart? Figyelj, biztos vagy benne, hogy ő volt? Nem csak… álmodtad? – ráncoltam homlokomat. Képtelen voltam hinni a fülemnek.

– Nem, nem álmodtam – állította határozottan.

– És bántott?

– Nem – válaszolta nyomatékosan. Vártam, hátha folytatja, de nem úgy nézett ki, mint aki mondani akar még valamit.

– Szóval? – Kezdett idegesíteni, hogy úgy kellett kihúzni belőle a válaszokat.

– Nell…

– Igen? – vontam fel a szemöldököm. Harry lehajtott fejjel állt előttem, mintha nem mert volna a szemembe nézni. Olyan volt, mint egy kisfiú, aki valami rosszat csinált. – Mondd már! – néztem fel rá idegesen.

– Menjünk haza! – nézett a szemembe, majd körbeforgatva a fejét, az utcán sétáló embereket is szemügyre vette.

– Miért?

– Komolyan itt akarod megbeszélni? – vonta fel a szemöldökét, ajka félmosolyra húzódott.

– Jó, talán nem – sütöttem le a szememet, majd Harry kézen fogott és elindultunk.

Szinte magamon kívül lépkedtem mellette a zsúfolt londoni utcán, gondolataimba merülve nem is tudtam volna másra figyelni. Mi az, hogy Lucifer elment Harryhez? Mégiscsak az lett volna a helyes, ha távol tartom magamtól a göndörkét? Viszont az én nem bírtam volna épp ésszel. De talán ezt kellett volna tennem; akkor Lucifer békén hagyta volna azt a személyt, akit a világon a legjobban szeretek. Nem lett volna szabad hagynom, hogy ez történjen! Bár még én sem tudtam pontosan, hogy mi is történt, hiszen Harry egyelőre nem hajlandó elárulni, és ha rá sem kérdezek, biztos, hogy nem is mondta volna el. Tulajdonképpen úgy tesz, mintha nekem ehhez az egészhez semmi közöm sem lenne.

Sokáig gondolkodtam rajta, hogy mi lehetett Lucifer látogatásának az oka, de egyszerűen nem jutottam semmire. Egy fia ötletem sem támadt, hogy miért látogathatta meg Lucifer Harryt. Mit akarhatott tőle? És Harry hogyan reagált? Millió meg egy kérdésem volt, amire csak Harrytől kaphattam választ, de ő egyelőre nem mondott még semmit. Tulajdonképpen az is nagy lépés volt, hogy egyáltalán elárulta, mégis mi miatt jött csak órákkal később tegnap. Valamiért ebbe nagyon nem akart engem beavatni.

Mikor beléptünk Harry nappalijába a kanapén kiterülő Alant pillantottam meg, és popcornillat terjengett a levegőben. Azért nem hozzánk mentünk, mert otthon van anyám és Austin is, mi pedig nyugalomban szerettünk volna beszélgetni, arra viszont nem számítottunk, hogy Alan is itt lesz, mert Harry szerint ritkán van itthon, és ezt én is tudom tanúsítani.

– Srácok! Végre valaki! Na, ki akar velem filmet nézni? – tette fel vigyorogva a kérdést, mi pedig csak álltunk tőle pár méterre. – Mindenki? Tudtam én! – válaszolta meg vigyorogva a saját kérdését. Alan jófej, kedves srác, ám nagyon tolakodó tud lenni néha, szereti a társaságot, így nem meglepő, hogy nem hagy minket békén. Ezért is probléma, hogy itthon van.

– Neked is szia! – mosolyogtam rá kelletlenül.

– Haver. – kezdett bele Harry, ám mondanivalójában csak a megszólításig jutott, ugyanis félbeszakították.

– Kész a popcorn! – kiáltotta el magát Alan feltartott mutatóujjal, miután lecsengett a mikró. Ezután felpattant a kanapéról és a konyhába rohant.

– Ezt nem hiszem el... – sóhajtott Harry lemondóan, és Alan után nézett a konyhába.

Odasétáltam a kanapéhoz és a szétdobált díszpárnákat visszaraktam a helyére, majd kényelembe helyeztem magam az ülőalkalmatosságon. Harry kérdőn nézett rám, nagyon nem akarózott neki odajönni, én pedig csak mosolyogva megvontam a vállam. Ismertem annyira Alant, hogy tudjam, nem fog minket békén hagyni, amíg meg nem nézünk vele egy filmet. Kicsit olyan, mint egy nagy gyerek, de nem lehet nem szeretni.

Alan visszatért egy tál popcornnal és a barátomra kacsintott, mielőtt leült volna a kanapéra mellém. Harry megrázta a fejét és ahelyett, hogy a jobb oldalamra ült volna, ahol még temérdek hely volt a kanapén, fogta magát és félig ráült Alanre, csak hogy közénk furakodhasson. Megráztam a fejem és hangosan felnevettem, miközben odébb csúsztam, hogy normálisan elférjünk. Röhejes, hogy Harry néha milyen féltékeny tud lenni, nem ez volt az első furcsa akciója, de ez volt a legfeleslegesebb. Ugyan már! Hogy ne ülhessen mellém Alan? Kész vicc! Igaz, hogy Alan nagy csajozó gép, de azt azért Harry sem gondolhatta komolyan, hogy pont Alan képes lenne rám hajtani. A srác Harry lakótársa és egyben az egyik legjobb barátja is, ilyet biztosan nem tenne, na meg ahhoz nekem is lenne egykét szavam. Először még aranyosnak találtam Harry féltékenykedését, de most már inkább tartom rettentően idegesítőnek az ilyesfajta kirohanásait. Teljesen szükségszerűtlen! Persze én ne féltékenykedjek, mikor a volt jegyesével csókolózik, jelenetet rendezni csak neki szabad… Persze annyira nem volt zavaró a dolog, hogy felmerüljön bennem a szakítás ötlete.

A film, amit néztünk valami akciófilm volt, Alan nagyon élvezte, és szerintem Harrynek is tetszett, de a film közepe felé már látszott rajta, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. Mivel én köztudottan nem rajongok az akciófilmekért, így nem meglepő módon ez sem nyerte el a tetszésemet, szóval az én gondolataim másra terelődtek, nem is tudom, miről szólt a film, egyáltalán nem arra figyeltem.

– Nyugi, haver! Még egy óra a film, aztán úgyis megyek el itthonról – közölte Alan, mikor észrevette Harryn, hogy a tekintete majdnem ugyanannyi időt tölt az órán, mint a tévé képernyőjén. – Aztán kedvetekre csinálhattok… bármit! – mondta még a srác pajkosan a szemöldökét vonogatva, aztán egy pimasz mosoly terítette be az arcát. Ha tudná, hogy mi mennyire nem ezt terveztük mára…

Egy óra kőkemény lövöldözés után Alan fogta magát és lelépett, én pedig várakozva néztem a mellettem ülő Harryre.

– Szóval… – kezdte, de elhallgatott.

– Igen? – kérdeztem hosszan elnyújtva az „e” betűt.

– Csak helyre akart rakni, hogy holnap után meg ne próbáljunk bármit is csinálni veled, mert komoly gondok lesznek belőle. Mintha alapból az egész helyzet nem lenne komoly gond! – dühöngött és öklével a combjára ütött. – Még szerencse, hogy Alan az egyik ribancát kefélte éppen és nem volt itthon. – Megrémisztett, hogy Harry menyire dühös, sokkal mélyebb volt a hangja, mint általában és a szavait sem válogatta meg annyira.

– D-de nem csinált veled semmit, ugye? – kérdeztem mélyen a szemébe nézve.

– Nem, nem csinált, csak magyarázott nekem a baromságairól. – Összeszorította az álkapcsát és eszelősen nézett maga elé.

– És azt nem mondta, hogy mi lesz, ha mégis. – hirtelen elhallgattam, egyszerűen nem tudtam kimondani.

– Nem. Csak azzal a „különben-módszerrel” fenyegetőzött, konkrétumokat nem mondott. Mintha ő olyan nagyfiú lenne – fortyogott tovább.

– Harry, ő…

– Leszarom, hogy ki ő, érted? – kiáltott rám, amitől kicsit megijedtem és hátrébb húzódtam.  Mikor észrevette magát, tekintete megenyhült és megbánást olvastam le róla. – Sajnálom – mondta halkan.

Nyomasztó csend telepedett a szobára, Harry lehajtotta a fejét, mintha nem merne a szemembe nézni. Talán azt hiszi, félek tőle. Pedig ez egyáltalán nem így volt. Ugyan kicsit megijesztett, hogy milyen, amikor tényleg nagyon dühös, de nem féltem tőle, akkor sem mikor rám kiabált, noha előtte még csak fel sem emelte a hangját soha velem szemben. Csak egy pillanatra megrémültem, de az inkább volt meglepettség. Sötét volt a szobában, ugyanis a film miatt Alan leengedte a redőnyüket, amiket azóta sem húztunk fel, így a napfény nem törhetett be az ablakon, hogy világossággal árrassza el a szobát, így a légtér még nyomasztóbb volt.

Felemelkedtem, és közelebb ültem Harryhez, odahajoltam hozzá és egy ráérős puszit nyomtam a homlokára, mire ő lassan felemelte a fejét és rám nézett. Tekintetében mintha meglepettség csillogott volna.

– Tudom, hogy te mindent megteszel… – mondtam neki halkan, bár ez inkább volt suttogás.

– Én csak… nem tudok mit kezdeni a helyzettel – jelentette ki kétségbeesetten, de ő sem beszélt hangosabban, mint én.

– Harry. Megoldjuk, nem lesz gond! – mondtam neki tagoltan, hogy nyomatékosítsam szavaimat. Furcsa volt, hogy most én öntöttem belé a lelket, mivel ez eddig mindig fordítva volt. Talán csak most telt be nála a pohár. Ennyire kiborulva még nem láttam Harryt, szörnyű volt őt ilyen állapotban tudni, főleg, hogy nekem kellett nyugtatnom, pedig én sem voltam sokkal biztosabb a dolgokban.

Megint csönd telepedett ránk, nem tudtam, mit mondjak, vagy tegyek. Harry az ölébe húzott és szájon puszilt, majd én szorosan hozzábújtam, ő pedig ringatni kezdett.