Nyolcadik fejezet/5.

Mint mindig, amikor nem tudom hova tenni a dolgokat, elmentem sétálni a közeli parkba, hogy a friss levegő segítsen helyre tenni a gondolataimat. Már javában nyár volt, ami furcsa volt számomra, hiszen mielőtt kómába estem még csak alig tavaszodott, most pedig egy csapásra itt a nyári meleg. Napszemüvegem takarta szememet, s a lágy nyári szellő fújta hátra hajamat. Jól esett a friss levegő, a jó idő, hogy végre nem a korházban kell punnyadnom, hanem akármikor kijöhetek a szabadba.

Eredetileg azért jöttem ki a parkba, hogy a tegnap estén, az elkövetkező szűk két héten agyaljak, és helyre tegyem a gondolataimat, hiszen most minden olyan zavaros. Ennek ellenére nem tudtam a problémáimra gondolni, mindenben csak az emlékeimet láttam. Itt voltam, mielőtt először találkoztam Harryvel, a sétálgatások, beszélgetések, mikor gitározott, aztán szerelmet vallott nekem. Az emlékek mosolygást váltottak ki belőlem, s elfeledtették problémáimat, csak a szép pillanatok kergetőztek gondolataimban. Egyenesen ahhoz a padhoz sétáltam, ahol Harry gitározott és énekelt nekem, majd letelepedtem a fa ülőalkalmatosságra, hátradőltem, arcomat pedig az ég felé fordítottam, hogy süsse a nap.

Jó ideig ültem így, s csak a jó dolgokra gondoltam, minden rossz, mintha kitörlődött volna emlékezetemből. Egy időre. Mikor egy felhő haladt el az égen, pár pillanatra eltakarva a napot, mintha arcon csapott volna a valóság, hogy az életem per pillanat koránt sem olyan tökéletes, mint amilyennek pár perce gondoltam. Tulajdonképpen romokban hevert az életem. Már hónapok óta. Hiszen még januárban kezdett vette életemnek azon szakasza, amire az emberek még álmukban sem mernének gondolni… De ez nem álom, bármennyire is szeretném, ez itt a kőkemény valóság. Hihetetlen helyzet ez, az elején én sem akartam bedőlni neki, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem mese, nem álom, és pont velem történik meg, mikor annyi ember él még a világon! Lucifer és Erzulie. Temérdek rossz dolog okolója számomra, az életem tönkretevői. Ellenben viszont sok dolgot is köszönhetek nekik, bármennyire is hangzik hülyén. Akaratlanul is felnyitották a szemem, megtanítottak fontos dolgokra. A gondolkozásmódom is gyökeresen megváltozott, megtanultam értékelni még a legjelentéktelenebbnek tűnő dolgokat, melyek igazából a legtöbb boldogságot hozták az életembe. Igaz barátok, a legtöbben természetesnek veszik, hogy vannak mellettük emberek, akik sokszor nem legfőbb bizalmasaik, kik mindenben kiállnak mellettük. Én megtudhattam, hogy az én barátaim a leglehetetlenebb, legijesztőbb dolgok ellenére is maximálisan mellettem állnak, és bármikor számíthatok rájuk. Tényleg bármikor. A szerelem, mi akkor kopogtatott ajtómon, mikor leginkább szükségem volt rá. Harry nélkül talán már rég feladtam volna a küzdelmet. Ő erőt ad, szeretetet, törődést… mindent.

Viszont rá kellett döbbennem, hogy még mindig nincs rendben az életem, annak ellenére, hogy temérdek jó dolog is van benne, ezeket elnyomják a rosszak. A tegnap este. Mikor elkezdődött, mitől tán Lucifernél is jobban féltem. Hogy Erzulie már nem csak csendes megfigyelője a dolgoknak és várakozik, hanem már komolyan harcol ellenem, ami elől elmenekülni nem lehet, hiszen bennem van. S tenni ellene most nem lehet, hetek múlva lesz csupán lehetőségem rá. Egy nap. Vagy sikerül, vagy nem. S azon a napon múlik minden. Az életem. Tegnap megtapasztalhattam, hogy mi vár rám az elkövetkezendő napokban, bármikor bármelyik pillanatban, ami nem szerencsés, hisz nem tudhatom, Erzulie-nak éppen mikor támad kedve, hogy helyettem beszéljen vagy cselekedjen. Tegnap este csak Harryvel akartam foglalkozni, mikor Erzulie úgy döntött közbelép.  Mivel én is szinte sokkot kaptam, nem tudtam Harry mennyire rémült meg ettől a dologtól. Félek, túlságosan is. Hiszen tegnap konkrétan elmenekült, és fogalmam sincs, mikor lesz alkalmunk megbeszélni, hogy Harry akar-e alkalmat, hogy ezt tisztázzuk. Úgy döntöttem, én nem keresem, majd ha kipihente a történteket és képes lesz látni engem, majd felkeres. Én pedig várok.

Mikor kellően kiélveztem a napsütést, elindultam haza, hiszen már nem tudtam mit csinálni a parkban egyedül.

A házunk felé baktattam London utcáin, mikor olyan embert láttam meg az ajtónkban állni, akire egyáltalán nem számítottam. Ugyan háttal állt nekem, ennek ellenére én pontosan tudtam, ki ő, egyedül azt nem értettem, hogy mit keres itt, legalábbis a tegnap történtek után ezt furcsálltam.

– Harry? – szólítottam meg, mikor már csak pár lépés választott el tőle. Az említett meglepve fordult hátra, addig maga előtt tartott kezeit a háta mögé kapta, ahogy szembe került velem. – Mit keresel itt? – kérdeztem mosolyogva, mintha csak valami általános dolgot említettem volna, s a tegnap délután csak álom lett volna, nem valóság.

– Sajnálom, hogy tegnap úgy elrohantam.

– Nem kell, megértem. Valószínűleg én is ezt tettem volna a helyedben.

– De nekem nem kellett volna.

– Na, elég volt – mosolyogtam rá bíztatóan, hogy nincs semmi probléma. Mármint van, de az az én bajom.

Kis tétovázás után előhúzta bal karját háta mögül, mit idáig rejtegetett. Egy szál vörös rózsát nyújtott felém.

– Köszönöm! – érzékenyültem el szinte. Egy darab virágtól…

– Fehéret már nem hozhatok – nevette el magát, mire azt hiszem kissé elpirultam. Most kaptam tőle másodszor virágot, most egy vörös rózsát, először pedig egy fehéret. Mivel az első ilyen ajándék óta történt egy s más, már nem ideális a fehér rózsát hoznia nekem.

Karjaim a göndörke nyaka köré fontam, s testem hozzá préselődött, ahogy ő még közelebb húzott magához, ahogy átölelte a derekamat. Szokás szerint forróság járta át minden porcikámat, ahogy testem ilyen közel kerül az övéhez, gyomromban a pillangók sem pihentek tovább, azonnal feléledtek, ahogy Harry ajkait az enyémre helyezte, s finoman csókolni kezdett. Nyelveink lassan egymásra találtak, s forró táncba kezdtek.

– Tudod, tetszett ám, mikor Erzulie szólalt meg. Szeretem a határozott nőket – búgta.

– De vicces itt valaki…

– Bocs – súgta, majd megint megcsókolt, mire én el is felejtettem az előbbi, szellemesnek nem igazán mondható megszólalását, s csak a csókra koncentráltam, s nyelveink együttes mozgására.

Fogalmam sincs mennyi ideig állhattunk ott összeforrva, hiszen teljesen elmerültem Harryben, s az időérzékem elvesztettem. Arra eszméltem csak fel, hogy eleredt az eső, mire elhúzódtam barátomtól. Harry kérdőn nézett rám, s előre hajolva orrával megbökte az arcomat.

– De esik az eső – néztem rá furán, mintha ez csak számomra lenne egyértelmű. – Menjünk be.

– Tudod – kezdte sejtelmes hangon –, mindig is akartam esőben csókolózni.

Haboztam, majd hogy örüljön ő is, gyors puszit nyomtam a szájára és már húztam is vissza a fejemet.

– Ennyi?! – nézett rám kérdőn. – Nell, ezt még a legnagyobb jóindulattal is egy apró puszinak nevezném.

– Megkaptad, nem tudom, mi a problémád – bontakoztam ki az öleléséből, majd vállat vontam, az ajtóhoz sétáltam és bementem, ugyanis az eső már szakadt odakint.

Nem vártam meg Harryt, levettem a cipőm és vázába tettem a virágot. A göndörkét úgy tűnt nem nagyon zavarta az eső, mert egyáltalán nem sietett a bejövéssel. Amint ő is beért a konyhába jól szemügyre vettem barátom, akiről csöpögött a víz, ekkor jöttem rá, hogy bizony én is csurom víz vagyok.

– Ömm, szerintem én most lezuhanyozom – néztem fel rá, mire – ahogy sejtettem – pimasz vigyor jelent meg az arcán. Úgy döntöttem, inkább figyelmen kívül hagyom, majd a srácot kikerülve kimentem a konyhából, s a lépcső felé indultam. Nem számítottam rá ugyanis, hogy Harry utánam jön, ezért felsikoltottam, mikor egyszer csak már nem volt a lábam a padlón. A göndörke elnevette magát a reakciómon, majd nemes egyszerűséggel indult el velem a karjában, fel a lépcsőn, egyenesen be a fürdőszobába, ahol lerakott, majd egy pillanatra elfordult tőlem, s én csak annyit hallottam, ahogy kattan a zár, majd Harry perverz mosolyával kerültem szembe.

Na, remélem mindenkinek tetszett. Amúgy ezzel a résszel le is zárom a nyolcadik fejezetet. Ami azt illeti már nem sok van hátra a történet végéig, szerintem csak kilenc fejezet lesz összesen, maximum tíz, az még több dologtól is függ. Amúgy ezt most ne úgy értsétek, hogy már csak egy-két rész van hátra, azért még egy pár hétig nem lesz vége a dolognak!

Egyébként tényleg örülnék pár kommentnek.