Hatodik fejezet/6.

Sziasztok! Meg is jöttem a kövivel, ami végre egy kicsit izgalmasabb lett, az előző lapos részek után. Remélem tetszeni fog.

– Te mégis hol az Istenben vagy? – kiabált bele Amy a telefonba, miután fogadtam a hívását. Még mindig Harrynél voltam, el is felejtettem, hogy ma még programom lesz.

– Ööö, negyed óra múlva ott leszek? – válaszoltam zavartan.

– Nell, nem megmondtam, hogy ma még sok dolgunk van? – kérdezte idegesen barátnőm, nem értettem, hova siet annyira, hiszen még csak öt óra múlt.

– Először is, te nyugodj le, másodszor pedig, nyugodj le! Úgy viselkedsz, mintha az életed múlna azon, hogy én hol vagyok – korholtam le.

– De...

– Pusszantalak – szóltam közbe, majd bontottam a vonalat.

– Harry! – szóltam barátomnak a konyhából, majd inkább átmentem a nappaliba, ahol a göndörke is volt. A kanapén elterülve nézte a tévét. – Hazaviszel most?

– Amy még nem tud nélkülözni egy kicsit? – kérdezte lassan, miközben felállt a kanapéról, elém lépett, és a derekamnál fogva közelebb húzott magához.

– Nem, szóval öltözz fel, nagyfiú – húzódtam el tőle, felvettem a pólóját a kanapéról és a kezébe nyomtam.

Körülbelül csak tíz perc múlva sikerült elhagynunk a házat, aztán beszálltunk a hatalmas fekete kocsijába, ő pedig a házunkig fuvarozott.

– Mikor látlak? – tette fel a kérdést Harry felém fordítva a fejét, mikor már a házunk előtt parkoltunk.

– Holnap reggel.

– Ma már nem?

– Harry, nem kell sülve-főve együtt lennünk!

A srác erre nem válaszolt, odahajoltam hozzá és puszit nyomtam a szájára, majd kiszálltam a kocsiból, és bementem a házba.

– Nicsak, ki van itt? – szólalt meg gúnyosan Amy, a kanapén ült nekem háttal, érkezésemre felém fordult.

– Neked is szia – mentem beljebb, majd megálltam Laurie mellett, aki Amyvel szemben ült az egyik fotelben. – Laurie, hogy élted túl Amy mellet? – néztem le rá, csodálkozást tettetve.

– Én is szeretlek ám! – szólt oda erre az említett.

Ezután felmentünk a szobámba, ahol barátnőm nekiállt mindenfélét kipakolni a táskájából az asztalomra, én csak tátott szájjal néztem, hogy mit művel, Laurie pedig teljesen nyugodtan lehuppant az ágyamra.

– Na, én hoztam mindent – csapta össze a tenyerét, és felegyenesedett, miután végzett a pakolászással.

– Azt látom...

– Szóval, én csinálom a sminkedet, Nell majd begöndöríti a hajadat – magyarázta Laurie-nak.

– Mintha valami világsztár lennék! – vigyorodott el a szőkeség.

– Csak ma este! – tartotta fel mutatóujját, Amy.

Végül közel másfél órát töltöttünk Laurie kicsinosításával, aki biztos vagyok benne, hogy roppantul élvezte a dolgot. Míg Amy az arcával foglalkozott, addig én a szöszi mögött állva varázsoltam loknikat nyílegyenes hajából.

– Azta – ámult el Laurie a tükörképe láttán, amint elkészültünk mindennel, és fel is öltözött.

– Jó, mi? – vigyorgott rá Amy a tükörből.

Már mindannyian készen álltunk az indulásra, Amy és én fekete koktélruhát viseltünk, Laurie pedig azt a lilát, amit ma vett.

– Na, nem! – indult el sietősen Amy Laurie után, aki miután megérkeztünk, egyből le is telepedett egy bárszékre a pultnál, és rendelt magának egy koktélt. – Szerinted, ha itt ülsz, találsz magadnak bárkit is? – vonta kérdőre csípőre tett kézzel, amint utolértük a szöszit.

– Amy, nyugi már! Még csak most  jöttünk, van még időnk! – emelte meg az italát, majd beleivott.

– Akkor mindjárt keresek én neked valakit! – jelentette ki Amy eltökélten, és hátat fordított nekünk – egy darabig csak az embertömeget pásztázta, majd határozott léptekkel megindult valamerre.

Én ott maradtam Laurie-val, és leültem mellé, majd magamnak is rendeltem italt. Eddig egyáltalán nem volt kedvem idejönni, de mikor beléptünk rögtön megváltozott a véleményem, a zenétől pezsegni kezdett a vérem. A táncparkett felé fordítottam fejemet, hogy tekintetemmel megkeressem barátnőmet, aki már lassan tíz perce eltűnt a tömegben. Szinte azonnal megtaláltam, ugyanis elég feltűnően oszlott el előle a tömeg, amikor átvágtatott az emberek között, mellette egy magas szőke hajú sráccal. Amy arcán diadalittas mosollyal állt meg előttünk. Mellette megállva a srác feltűnően nézett végig Laurie-n, mire a szőkeség egy elbűvölő mosollyal ajándékozta meg a srácot.

– Laurie, Ryan. Ryan, Laurie – ejtette meg a gyors bemutatást barátnőm, majd karomnál fogva felrántott eddigi helyemről, és becipelt a tömegbe. Olyan helyen álltunk meg, ahonnan kényelmesen ráláttunk az újonnan összeismertetett párra, de mégsem túl közel.

– Ennél jobb helyet nem is találhattam volna! Így meglehetősen közel kell hajolniuk egymáshoz, ha beszélgetni akarnak – utalt ezzel arra, hogy a hangos zene miatt kénytelenek lesznek egymáshoz közel hajolva társalogni, ha nem akarják, hogy az üvöltő zene elnyelje a hangjukat. – Hát nem vagyok egy zseni? – vigyorgott rám Amy.

Mi Amyvel a tömegben vonaglottunk a ritmusra egy jó ideig, szinte meg is feledkezve róla, miért is jöttünk. Mikor eszembe jutottak Laurie-ék, kíváncsiságból odapillantottam a pulthoz, ahol elvileg lenniük kellett volna.

– Ezek meg hova tűntek? – vontam össze a szemöldökömet, és próbáltam túlkiabálni a hangzavart.

– Ott – mutatott Amy a hátam mögé, mire én a vállam fölött hátranéztem és megpillantottam a két szőkét. Egymáshoz meglehetősen közel táncoltak érzékien a zenére. A látványra elvigyorodtam, örültem, hogy feltehetőleg Laurie-nak is sikerült találnunk valakit.

– Mi a... – kiáltott fel Amy, mire visszafordultam, és kérdőn néztem rá. Ő szájtátva meredt oldalra.

– Mi történt – kérdeztem, mire még mindig a távolba meredve, egyik kezével megfogta a fejem és irányba fordította, hogy én is lássam, min van úgy kiakadva.

Ekkor láttam meg Deant, amint éppen egy alacsony, de meglehetősen csinos lánnyal táncol. A lány időnként Dean vállába kapaszkodva odahajolt a srác füléhez, és mondott neki valamit, mire Dean általában felnevetett.

– Megtépem. Esküszöm, megtépem! – Amy szeme szinte szikrákat szórt, és már indult is volna el, ha nem tartom vissza a karjánál fogva.

– Ne verd ki a balhét, hallod? – próbáltam hatni rá, de ő engem teljesen figyelmen kívül hagyva bámulta a párost. Ha a tekintetével ölni tudott volna, a vöröske már rég halott lenne.

A lány ekkor felénk nézett egy pillanatra, majd visszafordult és mondott Deannek valamit, mire a srác vigyorogva felénk fordította a fejét. Arcára azonban ráfagyott a vigyor, amint megpillantotta barátnőjét. A vöröske minden bizonnyal az őket vad tekintettel bámuló lányról tett említést, mit sem sejtve ki mereszti rájuk a szemét.

Amynek teljesen elborul az agya, ha ideges, képtelen az épp ésszel gondolkodásra, ilyenkor mindenben a csak a problémát látja. Most viszont földbe gyökerezett lábakkal bámulta Deant, aki meglepetten nézte őt, majd hirtelen elindult felénk.

– Beszélhetnénk? – állt meg egy pillanatra Amy mellet, majd mikor a lány bólintott elindult a kijárat felé. Amy lehajtott fejjel követte a barátját, nyilván nagyon megbántódott, és megalázva érezte magát, mikor meglátta Deant egy másik lánnyal enyelegni.

Tény, hogy Dean elég jól néz ki, így bomlanak érte a csajok, de ez Harryvel sincs másképp. Viszont én már megtanultam kezelni a helyzetet, ráadásul Harry bebizonyította már, hogy csak én érdeklem. Velem ellentétben Amy viszont nagyon féltékeny típus volt, könnyű volt dühbe gurítani, és rettentően hevesen reagált mindenre.

Egyszer csak, Amyt láttam meg keresztülfurakodni a táncoló tömegben, kétségbeesett arccal sietett felém, nyomában Deannel. Először azt hittem,  összebalhéztak, de pillanatokkal később kiderült, hogy erről szó sincs. Amy lefékezett előttem, majd egy szó nélkül nyomta az orrom alá a telefonját. Egy SMS volt megnyitva, ám barátnőm keze annyira remegett, hogy képtelen voltam elolvasni, hogy mi áll benne, ezért kikaptam a kezéből a készüléket és úgy olvastam el a szöveget.

– Hol lehet felmenni a tetőre? – néztem fel a telefon kijelzőjéről, miközben visszaadtam azt Amynek.

– Én tudom! – mondta Dean, majd elindult a szórakozóhely végébe, mi pedig követtük.

Egészen hátul egy csapóajtón keresztül jutottunk a lépcsőházba, ahol elkezdtünk felfelé rohanni. A végére egészen kifulladva értünk fel, úgy négy emeletet mehettünk, mígnem elfogyott a lépcső, és egy ajtó volt szemben. Dean kirúgta a nyílászárót, mikor az kicsapódott megláttuk a földre kényszerített Laurie-t, rajta Ryan feküdt lefogva a zokogó lányt, akinek ruhája egészen a csípőjéig fel volt tolva. Tőlük úgy két méterre Laurie széttört telefonja hevert a betonon. A szőke hajú srác nyilván kiverte a kezéből, amint észrevette, hogy Laurie SMS-t ír.

Az ajtó hangos csapódására azonban mindketten felén kapták a fejüket, Laurie megkönnyebbülten sóhajtott fel, míg Ryan inkább dühösen nézett hármasunkra. Dean a földön fekvő személyekhez rohant, odaérve felrángatva a srácot húzott is be neki egy jókorát, mire Ryan hátratántorodott, de Dean abban a pillanatban vitte is be a következő ütést, minek hatására Ryan orrából ömleni kezdett a vér. Dean a földre lökte a srácot és rávetette magát, azonban a szőke hamar felülkerekedett, és ő kezdte el püfölni Deant. Dean hamar változtatott a helyzeten, és ismét ő került fölülre. Mindeközben mi Laurie-t vigasztaltuk, viszonylag távol a két verekedő sráctól. Régebben azt hittem Deanről, mint még sokan mások, hogy egyáltalán nem tiszteli a nőket, pedig ez távolról sem volt így, amit mióta jobban megismertem már számtalanszor bebizonyított, és most sem hazudtolta meg magát.

– Tűnjünk innen! – sietett felénk Dean, kézfején és arcán egyaránt véres horzsolásokkal.

– Őt itt hagyjuk? – néztem el mögötte a földön heverő eszméletét vesztett srácra.

– Miért, mit akarsz vele csinálni? – nézett rám furán Dean.

– Jézusom, Dean! – kiáltott fel Amy, amint tekintetét Laurie-ról a barátjára emelte, majd Dean elé lépett, és egy zsebkendőt elővéve, rögtön a felrepedt szemöldökét kezdte el törölgetni.

– Ne itt, baby – tolta el barátnője kezét. – Menjünk! – mondta, és kézen fogta Amyt és elindultunk, miközben én Laurie-t karoltam át.

Hatodik fejezet/5.

Lementünk a pláza alsó szintjére egyenesen az éttermekhez. Már korgott a gyomrom az éhségtől, és biztos voltam benne, hogy ezzel Laurie sincs másképp. Egy török étteremnél döntöttünk, és a hosszas sorban állás után, tálcával a kezünkben elégedetten mentünk asztalt keresni.

Fogalmam sem volt, hogy Amy mégis hova sietett el olyan hirtelen, ezelőtt sosem csinált ilyet, mostanában pedig ő is olyan titokzatos lett, akárcsak Harry. Viszont nem is kevés időre ment, ugyanis vagy két óra hosszát várakoztunk rá. Éppen el akartunk indulni, hogy benézünk még néhány butikba, mikor Laurie megszólalt felkiáltott:

– Az ott nem Amy? – hunyorított egy kicsit, ahogy a távolba meredt.

Rögtön abba az irányba fordítottam a fejemet, amerre a szőkeség is nézett. Először csak emberek tömegét láttam, nehéz volt kivenni a fejeket, majd megtaláltam a keresett személyt egy másik, magas, göndör hajú...

– Harry? – vontam fel fél szemöldökömet, amint beazonosítottam barátomat. Nem értettem, mégis mit keresett itt Amyvel.

– Az ő – válaszolt Laurie, miközben már álltunk fel, hogy odamenjünk hozzájuk.

– Lenyúlod a pasimat? – viccelődtem Amyvel, mikor odaértünk.

– Akartam volna, de túlságosan is ragaszkodott hozzád – sóhajtott fel.

– Helyes – néztem barátomra.

Harry odalépett mellém, fél karral átkarolt, és puszit nyomott a halántékomra. Testem egyből felforrósodott, ahogy hozzámért. Egyik karommal átfogtam a derekát, és közelebb húzódtam hozzá. Egy pillanatra minden megszűnt körülöttünk, csak élveztem a göndörke közelségét. Arra tértem vissza, hogy Laurie kérdőre vonja Amyt, mégis hová tűnt. Erre Amy zavartan kapta a tekintetét ide-oda, láthatóan válasz után kutatott. Egy pillanatra azt hittem, végre megfogtuk, kénytelen lesz bevallani, mi ez az egész, de Amy okos lány, bármikor feltalálja magát, és a kezdeti bizonytalansága ellenére minden bizonnyal előrukkol valami hihető magyarázattal. Őszinte típus volt, utált hazudni, ha mégis erre kényszerült, próbálta a lehető legnagyobb igazságtartalommal tenni azt.

– Titok – felelte végül. Ennyi? Meglepődtem, hogy semmi értelmes kifogással nem rukkolt elő, ezzel meghazudtolva önmagát.

– És Harry mit keresett veled? – tudakolta tovább gyanakodva Laurie. Erre a kérdésére Harry egyik lábáról a másikra helyezte testsúlyát. Ez némiképp nyugtalanított.

– Még egy titok! – vonta meg a vállát a srác. Erre felszisszentem és majdhogynem elnevettem magam. Hogy is gondolhattam, hogy most végre választ kapok?

– Vigyázz, Styles – figyelmeztettem –, a végén még féltékeny leszek! – Felnéztem rá, és mutatóujjammal megböktem az orrát, Harry erre csak jobban magához húzott, és puszit lehelt a homlokomra. Nem esett jól, hogy máris titkolózik előttem, de bíztam benne, hogy semmi komolyabb dolog.

– Na, mi most megyünk – vigyorodott el Amy, és belekarolt Laurie-ba. – Később megyünk még hozzád – nézett rám –, úgyhogy ne tervezz hosszú elfoglaltságot, Harry! – kacsintott a mellettem álló srácra. Ezután a két lány elsietett; vagyis Amy sietett és húzta maga után a szöszit.

– Mi volt ez? – néztem fel Harryre, és elhúzódtam tőle, hogy nyaktörés nélkül is, huzamosabb ideig a szemébe tudjak nézni. – Mit terveztél mára? – néztem fel rá érdeklődve.

– Igazából még semmit – vonta meg a vállát és széttárta a karjait, ezután a farmerja zsebébe süllyesztette kezeit.

– Akkor miről beszélt Amy?

– Nem tudom. Tisztára be van zsongva, nem értem – válaszolta.  Ez mondjuk érthető, Amy mindig be van zsongva.

– Ő ilyen – vontam meg a vállam.

– Mit szeretnél csinálni? – vetette rám féloldalas mosolyát, minek hatására megremegtek térdeim, és azt hiszem, szívem is hevesebben kezdett verni. Úgy éreztem... Harry tökéletes számomra. Halvány mosollyal az arcomon, csodálattal néztem fel rá.

– Mi van? – kérdezte vigyorogva. Nyilván feltűnt neki, hogy egy ideje már mást sem csináltam, csak... gyönyörködtem benne.

– Semmi, csak... – Még mindig elbűvölten néztem fel rá. – Szeretlek – mondtam ki, mire Harry elmosolyodott, közelebb lépett hozzám és finom csókot lehelt a számra.

– Szóval, mit csináljunk? – tette fel ismét a kérdést.

– Taníts meg sütni! – böktem ki nevetve. Rettentően édesszájú vagyok, és zavart, hogy Harry olyan otthonosan mozog a konyhában, én meg egy rántottán kívül semmi mást nem tudok elkészíteni.

– Tessék? – nézett rám nagy szemekkel.

– Jól hallottad, nagyfiú!

– Most?

– Tudod, még mindig elég éhes vagyok...

– Nem tudom, mit tervezett Amy, de nem hiszem, hogy erre lenne idő.

– Csak valami egyszerűt, na! – könyörögtem tovább. Rettentően megkívántam valami édeset.

– Na, menjünk – adta meg magát, majd kézen fogott és kimentünk az áruházból, egyenesen a fekete Range Roveréhez. Valamiért imádtam azt a kocsit.

– Te most ott fogsz ülni, míg el nem készülök? – fordult hátra hozzám. Én az étkezőasztalnál ültem, és figyelemmel kísértem minden mozdulatát, míg ő az édességen dolgozott.

– Ühümm – bólogattam mosolyogva.

– Értem én, hogy desszertre vágysz... – kezdte egy perverz mosollyal az arcán.

– Szeretsz sütni, nem? – szóltam közbe.

– Igen, de...

– Akkor meg? – kötözködtem. – Amúgy milyet csinálunk?

– Csinálunk? Talán csinálok. Aki nem segít, az csak a legvégén tudja meg – jegyezte meg pimaszul, és már vissza is fordult.

Igaz, nem régóta ismerem, Harryt, de annyit már megállapítottam, hogy nem szeret ruhában lenni. Amint beléptünk a lakásába, szinte azonnal dobta is le magáról a pólót, így most egy szál fekete, szakadt farmer takart a testéből. De én ezt nem is bántam. Mivel háttal állt nekem, zavartalanul gyönyörködhettem izmos hátában és karjaiban.

– Egyébként, Harry... – kezdtem bele.

– Mondd! – szólalt meg hátra sem pillantva. Éppen a sütőt nyitotta ki, hogy szemügyre vehesse a készülő piskótát.

– Holnaptól szerdáig ráérsz? – kérdeztem, és vártam a választ. Tudtam, hogy rettenetesen későn kérdeztem meg, ugyanis holnap reggel indulunk.

Harry nem válaszolt, helyette rekedten felnevetett.

– Mi van? – kérdeztem értetlenül.

– Már vártam, hogy megkérdezd!

– Nem értelek.

– Amy már mondta.

– Ja, jó – lepődtem meg, de igazából gondolhattam volna, hogy drága barátnőmnek megint eljárt a szája. Nem, Amy nem pletykás, és nem fecseg ki mindenkinek mindent, csak akinek, úgy érzi, tudnia kell. Ez mostanában Harry volt. Régebben, amikor Tylerrel jártam, Amy neki semmit sem árult el, tudta, hogy ő nem állt hozzám olyan közel.

– És jössz?

– Igen. Megkóstolod a krémet? – kérdezte, én pedig felálltam és odamentem mellé.

– Olyan, mint a kaki – néztem le a tálban lévő csokikrémre.

– Reméljük az íze nem olyan – jegyezte meg.

– Hát pedig hasonlít rá – Húztam el a számat, miután belekóstoltam. Természetesen nem gondoltam komolyan.

– Hát akkor te majd nem eszel belőle – mondta és kinyújtotta rám a nyelvét, én pedig odébb sétáltam karba tett kézzel, és próbáltam úgy csinálni, mint aki megsértődött, és neki háttal megálltam. Egy ideig semmi reakció nem érkezett felőle, így már készültem megfordulni, mikor hátulról magához ölelt, kezeimet a testemhez fogta közben. Pár lépést hátrált, magával cipelve engem is, majd egyik karjával elengedett és hátranyúlt a pult felé. Bal kezével közben még mindig magához szorított, majd jobb kezével kezdett közelíteni a szám felé, mutatóujján némi csokikrémmel, erre én kicsit elnyitottam ajkaimat, hogy ujját könnyedén bedughassa számba, majd lenyaltam róla a krémet.

– Azt hiszem, mégsem olyan rossz – jegyeztem meg. Egyébként a csokikrém isteni volt.

– Csakugyan? – kérdezte hallkan, fülemhez lehajolva, miközben még mindig ölelt. Majd nyakamat kezdte el puszilgatni, mire térdeim annyira elgyengültek, hogy ha nem tartott volna ilyen erősen, biztos összeesem.

– Segíthetek neked mégis.

– Mostmár? – nevette el magát.

– De nem mondhatod azt, hogy még fel sem ajánlottam a segítségemet – jelentettem ki büszkén.

Azt hittétek kiderül, miben mesterkedik Amy és Harry, mi? Türelem. :P

Hatodik fejezet/4.

Arra számítottam, hogy másnap reggel sokáig alhatok, zavartalanul, ezzel ellentétben telefonom csörgése szakított ki álmomból. Fáradtságtól elhomályosult látásom, így eltartott egy darabig, míg leolvastam az óráról, hogy reggel kilenc van. Felvetődött bennem, hogy nem veszem fel a telefont, hanem megpróbálom kizárni a zajt és visszaalszom, de meglehetősen idegesítőnek bizonyult az állandó csörgés. Éppen keltem volna már ki az ágyból, mikor abbamaradt a zaj, és a nyugalmas alváshoz szükséges csend vette át a helyét. Halványan elmosolyodtam, és kényelmesen visszafeküdtem a meleg takaró alá, ám a visszaalvásra lehetőséget már nem kaptam, ugyanis megint felcsendült a telefonom. Mérgesen kászálódtam ki az ágyból és trappoltam az asztalig, ahol a telefonom pihent. Először ki akartam nyomni, de miután láttam, hogy Amy hív mégis felvettem a telefont.

– Igen? – szóltam bele álmos hangon.

– Felébresztettelek? Na, mindegy. Tíz perc múlva legyél kész, Laurie-val odamegyünk! – mondta vidáman.

– Oké – sóhajtottam fel lemondóan.

– De vissza ne aludj! – figyelmeztetett. Tudta, hogy hajlamos vagyok visszafeküdni az ágyba és elaludni.

– Nem fogok! – ígértem meg, és bontottam a vonalat.

Visszatettem a telefonom az asztalra, majd lustaságomhoz híven visszadobtam magam az ágyra. Elvégre itt is meg tudom őket várni, és még kényelmes is.

Még csak félálomban voltam, mikor hallottam csapódni az ajtót, erre csak felhúztam a fejemre a takarót.

– Tudtam, hogy visszaalszik! – hallottam meg Amy bosszús hangját.

– Nem alszom – cáfoltam meg, de a takarót nem húztam le a fejemről.

Egy darabig nyugtom maradt, aminek örültem bár különösnek is találtam, ám ez az állapot nem tartott sokáig, pár pillanattal később Amy rántotta le rólam a védelmező takarót.

– Hé! – Hirtelen tettétől meglepődtem, ám még épp el tudtam kapni az anyag egyik sarkát és elkezdtem visszahúzni magamra, de Amy nem engedett.

– Laurie, segíts már! – szólt oldalra Amy.

– Meg ne próbáld! – figyelmeztettem.

A lány tétovázott egy darabig, majd Amy oldalán megfogta a takarót.

– Ne! – nyögtem fel, mikor egy rántással elkobozták tőlem a takarót.

– Na, pattanj! Sok dolgunk van ma még.

– Mit terveztél? – másztam ki a fekhelyemről, mire Amy visszadobta a takarót az ágyra.

– Csajos nap. Délelőtt vásárlás, délután megcsináljuk a szőkeséget – mutatott Laurie-ra –, este pedig buli, vagyis Laurie bepasizik. Fájdalmasan felsóhajtottam, mikor leszűrtem, hogy ez bizony fárasztó nap lesz.

– Utállak – vetettem gyilkos pillantást Amyre, miközben elhaladtam mellette a fürdőszobába menet.

– Ez fantasztikus, de megkérhetnélek, hogy szedd a lábad? – sürgetett.

Bementem a fürdőbe és kénytelen voltam igyekezni az elkészüléssel, Amy betáblázta nekem az egész napot. Szuper.

– Nagyon komolyan veszed te ezt – néztem Amyre, mikor elkészülve kiléptem a fürdőből.

– Laurie-nak pasira van szüksége.

– Nem sürgős – jegyezte meg az említett.

– De már mindent olyan jól elterveztem. Indulhatunk? – csapta össze a két tenyerét.

Felsóhajtottam felkaptam a táskámat és kimentem a szobából.

– Elmentünk! – kiabáltam vissza még a bejárati ajtóból, nem mintha anyámat annyira érdekelné.

Nem értettem, miért sürgős ez ilyen hirtelen, ráadásul Amy ma reggel nagyon beszigorított. Nem mintha alapból nem lenne kedvem egy ilyen programhoz, csak az elmúlt egy-két napban rettentően fáradt voltam, és nem tudtam, miért.

– Szóval, miért is olyan sürgős ez? – kérdeztem meg, mikor odaértünk a plázához.

– Nem tőlem kérdezd – hárította a kérdést Laurie.

– Ajj, lányok, már úgy elterveztem, hogy majd mind együtt megyünk randizni! Olyan jó buli lenne! – lelkendezett Amy. Ugyan én nem értettem, miért tartaná ezt olyan jó bulinak, de hát Amy mindig is ilyen volt. Még az apró kis dolgok miatt is úgy be tudott zsongani. Na, meg ha ő eltervez valamit, feltett szándéka azt azonnal megvalósítani. Eléggé elszánt, bármiről is legyen szó, és amibe ő egyszer belevág, azt bármi áron véghez is viszi. Ezt mindig tiszteltem benne, ugyanis én mindig is hajlamos voltam egészen pitiáner okok miatt, felhagyni bármivel, legyen az akármilyen fontos. Attól tartok sosem volta elég kitartó... mondjuk kétségtelen, hogy Amy hatott rám ezen a téren, mielőtt megismertem még sokkal rosszabb voltam, és mindent sokkal hamarabb feladtam, mint ahogy ma tenném.

– Szóval, milyen színre gondoltál? – kérdezte Amy, már az egyik butikban, hosszan elnyújtva az "ó" betűt. Bevett szokása volt így kimondani ezt a szót.

– Feketét? – kérdezett vissza bizonytalanul a szőkeség.

– A-a! Az olyan unalmas – szólta le azonnal a válaszát Amy.

– De szexi! – szóltam bele, ellentmondva barátnőm véleményének. – Nem kell annyira kirívónak lennie.

– Dehogyisnem. – Feltűnőnek kell lennie, hogy minél többen felfigyeljenek rá! – keresgélt Amy, fel sem pillantva a ruhák tömkelegéből. – Persze a jóízlés határain belül.

– Ez? – akasztott le végül egy darabot és feltartotta, közben kérdőn nézett Laurie-ra. A ruha tűzpiros volt, kicsit túlságosan is mély dekoltázzsal.

– Nem hiszem, hogy ez nekem való – húzta el a száját Laurie.

– Szerintem sem – vont vállat Amy. Nem értettem, akkor egyáltalán miért kellett megmutatni. Bár tény, hogy Amy gyakran tesz teljesen felesleges lépéseket, szerintem még ő sem tudja, miért. Talán valamilyen módon, közelebb viszik a megoldáshoz, nem tudom. Egy biztos, Amy szörnyen összetett személyiség, bár én régóta ismerem, sokszor még nekem is nehéz kiigazodnom rajta.

Végül másfél óra ruhavadászat után megtaláltuk a megfelelő darabot. Sötétlila koktélruha, és nagyon jól állt Laurie-nak

– Meghalok! – rogyott le szőke barátnőm egy padra a pláza közepén.

– Ennyi ruhapróbálgatás után ezen nem csodálkozom! – követtem a példáját és én is leültem mellé.

Amy előttünk állt csípőre tett kézzel, enyhén oldalra döntött fejjel, láthatóan nem értette, mi a problémánk. Én pedig azt nem értettem, hogy hogy nem képes elfáradni soha. Amy fitt lány, fizikailag és mentálisan is bírja a strapát. Nem sokszor láttam még kikészülni.

– Komolyan ennyitől így kivagytok?

– Komolyan nem fáradtál el? – kérdeztem vissza.

– Éhen halok... – panaszkodott Laurie.

– Ööö... – pillantott le Amy a telefonja kijelzőjére, és zavart lett a tekintete. – Mi lenne, ha ti most megkajálnátok, én addig eltűnnék, és mire végeztek visszatérnék? – nézett ránk félve Amy, de reagálásra nem sok időt hagyott, ugyanis már sietett is el. Laurie-val kérdőn néztünk össze, majd felpattantunk és elindultunk a pláza végébe, a kajáldákhoz.

Negyedik díjam!

Sziasztookook! Nem résszel jövök még, az majd holnap jön. :P Hanem, megint kaptam egy díjat, el sem hiszem. :DD Nagyon szépen köszönöm  Bocyy!

Feladatok:
1. Írj tíz dolgot magadról!
2. Válaszolj a neked feltett 10 kérdésre!
3. Tegyél fel 10 kérdést!
4. Küldd el 10 blognak a díjat!

1.
- Nem szeretem a macskákat, a kutyákat viszont imádom.
- Ha én eltervezek valamit, azt minden áron véghez is viszem! Nem szoktam feladni a dolgokat.
- Már nagyon régóta imádom Avrilt. Elképesztően tehetséges.
- Szeretem a gyűrűket, mindig van az ujjamon.
- Nagyon sokat iszom, de általában vizet.
- Szeretek filmet nézni, de mostanában nincs rá nagyon időm, suliidőben azt hittem nyáron majd lesz, de mégsem.
- Kevés embernek mondtam már, hogy szeretlek, nagyon kevésnek. Nem szoktam dobálózni ezzel a szóval.
- Általában az éjszaka közepén jön rám az írhatnék, az előző részt is hajnali kettőkor írtam.
- Nekem korán reggel, vagy késő este pörög csak az agyam. Szóval a suli pont rosszkor van! xD
- Akarok egy sünit. Egy olyat, amelyiknek fehér a tüskéje. Olyan kis cuki! :))

2.
- Műköröm vagy lakk?
Lakk. Műkörmöm még nem volt, az nem én vagyok, viszont mindig ki van festve a körmöm.
- Mit csinálsz nyáron a szabadidődben?
Húha... Írok, olvasok, és a barátaimmal vagyok.
- Szeretsz könyveke olvasni?
Imádok!
- Mi az álommunkád?
Író szeretnék lenni, vagy újságíró. De úszást is szívesen oktatnék gyerekeknek.
- Milyen színű a szobád?
Most csokibarna, de át akarom festetni zöldre, a barnát már unom.
- Melyik tánc stílus áll a legközelebb hozzád?
Az a helyzet, hogy régebben évekig táncoltam, elég sok stílusban. :D Nem tudom melyik áll a legközelebb.
- Milyen nyelveken beszélsz?
Németül tudok valamennyire, meg angolul is.
- Hány blogot olvasol?
Kettőt-hármat. xD
- Hogy néz ki álmaid háza?
Hát jó nagy! :D Most nehéz lenne elmagyarázni, de szépen. :P
- Mi fogott meg először a One Directionben?
A srácok hangja.

3.
Szeretsz olvasni?
Mi adott ihletet a történethez?
A történetet inkább magadnak, vagy csak az olvasóknak írod?
Milyen zenéket hallgatsz?
Milyen telefonod van? Szereted, vagy már lecserélnéd?
Milyen nyelvet tanulsz?
Mi lenne az álommunkád?
Melyik könyv volt rád a legnagyobb hatással?
Tervezed, hogy egyszer majd könyvet is kiadsz?
Mióta blogolsz?

4.
The Ice Butterfly
Best summer of my life
Change is good or not
És nem tudom, hogy lehet-e visszaküldeni, de én most ezt fogom csinálni szóval: The irresistible

Hatodik fejezet/3.

Sziasztok, drágáim! :D Igen, itt vagyok az új résszel, deee szeretnék megmagyarázni valamit, meg aztán kérdezni is, de szépen sorjában. Szóval, ugye az előző előtti rész végét csak úgy abbahagytam, és nem részleteztem, csak az előző részben tettem rá utalásokat. Ez azért van, mert biztos vagyok benne, hogy van köztetek olyan, aki nem kíváncsi annak a részletes leírására, tehát azt azért bíztam a képzeletetekre. :P Nem tudom, a továbbiakban is rátok bízom-e majd, hogy hogyan is történt, ezért akarom megkérdezni, hogy titeket zavarna, ha a későbbiekben időnként lenne 18-as tartalom is? Írjátok meg komiban vagy valami.
Amúgy ez a rész most nem Harrys lett, de azért remélem tetszeni fog. Szóval ja... ennyi. Jó olvasást! :P

– Szia, barátnőm! – vetette magát Amy a nyakamba, amit beléptem a kávézóba. – Visszatértél! – kiabálta a fülembe, mintha amúgy nem hallanám.

– Vissza, de még nem süketültem meg, úgyhogy légy szíves...

– Ajj, csak úgy örülök neked! – lépett hátrébb pár lépéssel, és jobban szemügyre vett. – Én már az elején tudtam, hogy Harry kell neked! – bólintott büszkén.

Abban a kis kávézóban voltunk, ami már szinte a törzshelyünkké vált, bár az utóbbi időben én nem jöttem valami gyakran... Sőt, nagyon sehova sem. Laurie is itt dolgozott, de a munkaideje még nem kezdődött el, így ő  még nem volt itt.

– Hallom Harryvel töltötted az éjszakát – nézett rám sejtelmesen, miután leültünk egy asztalhoz.

– De te erről honnan is tudsz? – nyíltak nagyra szemeim. – Mi vagy te, médium? – kérdeztem hitetlenül.

– Olyasmi, de amúgy Alan mondta.

– Ismered Alant? Miért nem mondtad?

– Mert én sem tudtam, hogy ő Harry lakótársa. Igaz, csak egy hónapja az.

– Aha... – gondolkodtam el. Ha Alan ilyen sebességben adja tovább a dolgokat, nem leszünk így jóban...

– Naaa, és milyen volt? Mesélj! – utasított izgatottan.

– Itt? – néztem körbe a helyiségben.

– Miért hol? Na, mondd! – Amy már majd' kiugrott a bőréből, és hatalmas szemekkel várta, hogy szépen részletesen kifejtsem neki a történteket.

– Jó – sütöttem le fejemet.

– Ennyi? – kiáltott fel. Biztos voltam benne, hogy Amy kirohanásai miatt nem kevesen pillantgattak időnként felénk.

– Nagyon jó – tettem hozzá.

– Áhá! – vigyorgott rám elégedetten, miközben karba tett kézzel dőlt hátra ülőhelyén.

– Régóta vártál már erre, mi? – vontam fel a szemöldököm. – Amy utálta, ha ő már túl van valami "fontos dolgon", én meg még nem.

– Ideje volt már! És hallom, túl vékonyak voltak a falak... – vonta fel szemöldökét és gúnyosan vigyorgott rám.

– Na jó – temettem tenyerembe az arcomat.

Mikor felnéztem, akkor lépett be Laurie, és egyből felénk indult el.

– Nell! – kiáltott fel ő is, amikor meglátott, és lehajolt, hogy megöleljen, ezután helyet foglalt velem szemben, Amy mellett.

– Jajj, tudjátok mire gondoltam? – csillantak fel Amy kék szemei, és már bele is kezdett ötlete ismertetésébe. – Szóval – kezdte hosszan elnyújtva az "ó" betűt –, mivel már rendben vagytok Harryvel – nézett itt rám –, el kellene mennünk dupla randira! Sőt! Laurie, neked is beszerzünk egy pasit, és akkor mehetünk... tripla randira? Van olyan? – bizonytalanodott el mondanivalója végére, és felváltva nézett rám és Laurie-ra.

– Biztos van – szólalt meg végül Laurie –, de én teljesen jó vagyok szinglinek! – állította határozottan. – Jó, ez nem igaz, de szeretném azt hinni... – nevette el magát. – Az az igazság, hogy piszkosul jöhetne már az a szőke herceg – sóhajtott fel, és megvonta a vállát.

– Szóval legyen szőke – raktározta el magában az információt Amy. – Egyéb követelmények? – fordult Laurie felé kérdő tekintettel. Sötétbarna haja meglebbent, ahogy hirtelen kapta fejét a mellette ülő személyre. Mostanában szinte mindig kivasalva hordta a haját, ami sokkal jobban is állt neki.

– Igazából mindegy hogy milyen színű a haja, csak nézzen ki jól.

– Szóval, szőke haj, kék szem, magas, sportos…

– Én nem is ezt mondtam! – tiltakozott Laurie.

– Milyen zenét szeressen? – tett úgy Amy, mintha meg sem hallotta volna, hogy hozzá beszélnek.

– Amy, szerintem egyedül is be tudok pasizni! – szólt közbe a szőkeség.

– Nyilván ezért vagy még szingli... – jelentette ki Amy nyersen, mire Laurie tátott szájjal nézett rá. Egy  elégedett mosollyal konstatálta, hogy sikerült elhallgattatnia az említett személyt, majd folytatta a szükséges információk tudakolását. – Minimum életkor?

– Huszonhárom.

– Már randiguru is vagy? – néztem rá hitetlenül. Amy mindig is szeretett az embereken segíteni, még ha egyáltalán senki sem kérte a segítségét, ő akkor is ott termett és beleavatkozott a dolgokba, ami aztán vagy jól sült el, vagy nem.

– Hát titeket is én hoztalak össze Harryvel.

– Ez nem igaz!

– Nem baj – nyújtotta ki rám a nyelvét.

Igen, Amy szereti azt hinni, hogy ő minden jó elkövetője, mindegy, hogy ez valóban így van-e, ha nem, ő akkor is szeretni magának elkönyvelni a dicsőséget.

Laurie ijedten kapta oldalra a tekintetét, szememmel követtem, min akadt fent. Ott állt mellette a főnöke és szemrehányóan nézett le rá.

– Örülök, hogy ilyen kényelmesnek találod a székeinket, de nem bánnám, ha beállnál dolgozni! – szólt rá élesen, és már sietett is el.

– Attól tartok most mennem kell – húzta el a száját Laurie, és már pattant is fel, hogy beálljon dolgozni, hiszen a munkaideje már egy ideje megkezdődött, csak ő éppen velünk beszélgetett, így erről megfeledkezett.

– Amúgy beszéltem a nagynénéddel – váltott is témát Amy.

– Igen? – lepődtem meg

– Ja, meghívott engem és Deant is a tavaszi szünetre.

– Igen? – lepődtem meg még jobban. Bár nem értettem miért csinálta ezt Claire, de örültem neki. – Az jó! – mosolyogtam Amyre.

– Harry jön?

– Még nem hoztam fel neki – húztam el a számat.

– Hogyhogy? Ja, tényleg, éjszaka mással voltatok elfoglalva... – kacsintott rám.

– Amy! Állj már le – nevettem el magam.

– De most komolyan, miért nem kérdezted még meg tőle?

– Nem tudom. Nem tudom lenne-e kedve eljönni, vagy ráér-e egyáltalán.

– Még jó, hogy jönne, ne viccelj, imád téged! Szerintem neked mindig ráérne – nevette el magát. – Na, meg jövő héttől szünet, ma pedig szombat van. Fogy az idő.

– Tudom. De nem hiszem, hogy ráérne. Tudod, folyton eltűnik... Aztán nem hajlandó elárulni, hol volt.

– Ömm.. aha... – reagált zavartan Amy, majd gyorsan beleivott az italába.

– Amy, te tudsz valamit! – A reakciójából nem volt nehéz rájönni, hogy beletrafáltam. Erre a kijelentésemre hatalmasra nyíltak szemei és ijedten nézett rám, de még időben korrigált rajta és teljesen nyugodtan nézett rám.

– Honnan veszed? Neked kéne őt jobban ismerned, honnan tudnám én, mit csinál ő? – mondta, és majdnem elhittem, hogy igazat mond, de tudtam, hogy valamit titkol előlem. Borzasztóan kíváncsi voltam, hiszen ebben nagy valószínűséggel Harryvel van benne, elképzelésem sem volt miben sántikálnak ők ketten, de inkább nem kérdeztem rá, annak oka van, ha Amy nem mond el nekem valamit.

Hatodik fejezet/2.

Másnap reggel egyedül feküdtem Harry ágyában. Eddig féltem volna Harry mellet kelni, de egy ilyen éjszaka után eszembe sem jutott ilyesmi. Tulajdonképpen most nem is volt mellettem, de ez mit sem változtatott a tényen, hogy vele aludtam el, és az ő ágyában vagyok. Még mindig azt az elvet vallottam,  hogy csak úgy tudom megvédeni Harryt, ha távol tartom magamtól. Ám ezt megvalósítanom aligha sikerült. Talán két hét erejéig, de szerintem kimondhatom, hogy az volt életem legszörnyűbb időszaka. Harry nélkül teljesen kifordultam önmagamból. Nyilván nem csak miatta, hiszen elég gondom volt már amúgy is, de rá kellet jönnöm, hogy a fő okom ez volt. Hogy Harry nem volt mellettem, hogy azt éreztem iránta amit, hogy féltem tőle, egyedül éreztem magam, és úgy éreztem nélküle nem vagyok képes megküzdeni semmivel. És ez így is volt. Nélküle szinte halott voltam. De! Tegnap minden megváltozott. Visszatértem. És érzelmeim a göndörke iránt talán erősebbek, mint valaha. Szükségem van rá, és most már biztos vagyok benne, hogy együtt megoldjuk. Ez kicsit nyálasan Hangzik, de túlcsorduló érzelmeim miatt Harry iránt, egyszerűen képtelen vagyok róla máshogy beszélni. Ő a megmentőm. Rájöttem, hogy nem engedhetem meg, hogy két, tulajdonképpen nem is élő, valami tönkretegye az életemet. Eddig ugyan nem így vélekedtem erről és beletörődtem a sorsomba – aminek tulajdonképpen nem is muszáj bekövetkeznie –, de a tegnapi napon rájöttem, hogy a remény hal meg utoljára, és megtanultam, hogy nem kell mindent elviselni, ami bekövetkezhet. Küzdeni kell ellene! Hiszen mégis hogyan élnénk ma, ha mindenki beletörődött volna mindenbe és nem lázadtak volna fel? Hatalmas elnyomásban. De mivel nem volt mindenki ilyen nyámnyila, elnyertük a szabadságot. Harry rengeteg dologra megtanított, valamit tulajdonképpen... fényt hozott az életembe.

Kikászálódtam az ágyból és fölvettem a földről barátom fehér pólóját és gyorsan magamra kaptam. Kimentem a szobából; úgy hittem üres a lakás, de lentről hamar hangokat hallottam. Gondoltam Harry az, így fogtam magam és lebaktattam a lépcsőn, egyenesen a konyha felé véve az irányt. Amikor odaértem, akkor láttam csak meg Harry lakótársát. Teljesen kiment a fejemből, hogy barátom nem is egyedül lakik. Az étkezőasztalnál ült a kifejezetten helyes srác. Olyasmi magas lehetett, mint Harry, a haja szőkésbarna volt és ragyogó mélykék szemei voltak. Amint meglátta, hogy közeledem, elvigyorodott. Nyilván a hiányos öltözetem miatt, bár megjegyzem egy alsógatyánál és egy pólónál több rajta sem volt. Felállt és kezet nyújtott, mikor odaértem.

– Szia, Alan vagyok.

– Nell – mosolyogtam rá, és elfogadtam a kéznyújtását.

– Egyél te is! – ajánlotta fel és visszaült a helyére, hogy tovább folytassa az evést.

Megfogadtam a tanácsát, és leültem vele szemben a kajával megpakolt asztalhoz. Mintha kipakolta volna a hűtő tartalmát és azt mind az étkezőasztalra hányta volna. Tehát volt bőven választék. Elvettem egy kenyeret és elkezdtem megkenni vajjal.

– Nem tudod, hol van Harry?

– Nem. De erről jut eszembe, még ha tegnap estig sem tudtam volna Harry nevét, a kis akciótok után minden bizonnyal egy életre az agyamba vésődött volna! – jelentette ki röhögve. Nekem erre a kijelentésére rákvörös lett az arcom és lehajtottam a fejemet. Felnéztem rá és láttam, hogy hátravetett fejjel nevet.

– Na! – szóltam rá végül.

Ilyen kínosan talán még sosem éreztem magamat, de Alan olyan viccesen nevetett, hogy aztán alig bírtam visszatartani a nevetést. Miután jól kinevette magát, könnyes szemekkel folytatta a reggelijét, én pedig nevetve ráztam meg a fejemet és én is folytattam a reggelim elkészítését.

Reggelizés közben végig beszélgettünk mindenféle dologról. Vagyis inkább csak neki járt a szája, de megállás nélkül! Megtudtam, hogy tavaly kezdett az orvosin, szülészorvosnak készül, huszonkét éves és mellette aztán nem lehet unatkozni! Elég bolondos személyiség és hihetetlenül közvetlen. Még a vadidegent is képes a legjobb barátjaként kezelni.

Már éppen befejeztük a reggelit, mikor hallottuk nyílni, majd becsapódni a bejárati ajtót. Pillanatokkal később Harry jelent meg a konyhaajtónál. Látványától automatikusan mosolyra húzódott a szám.

– Hallom, milyen jó vagy az ágyban! – nevetett fel hátrafordulva Alan.

– Kuss! – intette csendre vigyorogva a göndörke.

– Amúgy hol voltál te ilyen korán reggel? – váltott is témát a világos hajú srác.

– Haver, délután két óra van!

– Na, az baj! – kiáltott fel Alan. Felpattant az asztaltól és elrohant, mire én nevetve néztem utána.

Harry kijelentésén én is meglepődtem, eddig nem néztem az órára így váratlanul érintett, hogy tulajdonképpen már rég délután van, mi pedig csak most reggeliztünk.

– Mindig ez van – nevetett fel Harry. – Átalussza az egész napot, aztán mindenhonnan elkésik.

Felálltam az asztaltól Harry pedig elém lépett, átkarolta a derekamat és megcsókolt.

– De ahogy látom  te sem veted meg a délutánig tartó alvásokat.

– Mert te mindig felkelsz időben! – néztem rá szemrehányóan, és a nyaka köré fontam a karjaimat.

– Én nem alszom át az egész napot! – tiltakozott azonnal.

– Most kivételesen nem – nyújtottam ki rá a nyelvemet. – Tényleg! Hol jártál ma délelőtt?

– Dolgom volt.

– Mindig ez a "dolgom volt"! – ráztam meg a fejemet. Harry az utóbbi időben elég gyakran adta ezt a kurta választ, amint megkérdeztem tőle, hol volt/mit csinált, ami kezdett már unalmassá válni, és idegesített, hogy eszében sincs többet mondani.

– Hé – bökte meg orrával az arcomat –, mi van? – nézett rám aggódva. Nyilván kiülhettek a gondolataim az arcomra.

– Semmi – mondtam.

Gyors puszit nyomtam az arcára, majd elhúzódtam tőle. Odaléptem az asztalhoz és elkezdtem összeszedni a tányérokat.

– Rohantam, sziasztok! – hallottuk meg Alan kiabálását, aztán az ajtócsapódást.

Harry odalépett mellém és vette volna ki a kezemből a tányérokat, de én elfordultam és elkezdtem berakni azokat a mosogatógépbe.

– Hagyd!

– Nem, én szívesen megcsinálom! Na, meg mi pakoltuk szét, miért te takarítanál el utánunk?

Miután felegyenesedtem Harryt éreztem meg a hátam mögött, majd két keze lassan elém csúszott és csikizni kezdett. Mivel mindenhol meglehetően csikis voltam, hangosan nevettem, míg ő csak nem hagyta abba.

– Ne! Harry, hagyd abba! – mondtam neki szaggatottan a nevetéstől, és próbáltam eltolni a kezét, de nem jártam sikerrel.

Harry maga felé fordított és felkapott a vállára, akárcsak egy zsákot.

– Tegyél le! – ellenkeztem, miközben a nappaliba cipelt engem.

– Ahogy akarod! – mondta és lerakott a kanapéra, azonban én azonnal kezdtem onnan feltápászkodni, hogy visszamenjek a konyhába és befejezzem, amit elkezdtem.

– Aha, nem! – tolt vissza nevetve a kanapéra és rám feküdt, hogy biztosan ne mászkáljak el.

Elkezdtem őt csikizni, hátha így lemászik rólam, de tervem nem vált be, ugyanis ő sokkal erősebb volt nálam, és hamar elkapta mindkét csuklómat és a fejem felé fogta őket. Elemeltem a fejem a kanapéról és a szája után kaptam. Finoman a fogaim közé fogtam alsó ajkát, mire ő lehajolt hozzám, erre én vadul csókolni kezdtem. Mikor már eléggé belemerültünk a dologba, a tevékenységet nem szakítva meg próbáltam meg észrevétlenül kicsusszanni alóla.

– Rossz kislány! – vigyorgott rám, mikor megérezte, hogy szökni próbálok. Ekkor megpróbáltam minél angyalibban nézni rá, hátha meghatja. Hát nem....

– Nem igazságos, ha te pakolsz el!

Leheletét éreztem meg a nyakamon, majd elkezdte csókolni és finoman harapdálni. Jobb kezemmel a hajába túrtam.

– Mindjárt jövök, addig te itt megvársz! – mondta még mindig a nyakamba temetve az arcát.

– Akkor már inkább felöltözöm addig – feleltem lemondóan.

Ezután felkeltünk és ki-ki ment a maga dolgára.

Hatodik fejezet/1.

Stiasztok! Na itt is van a hatodik fejezet, jobbra fordulnak a dolgok a végén, de na, nem akarok sokat elárulni! :P Amúgy most néztem meg, Bloglovin'-on 11 követője van a blognak, itt meg már 19! Köszönöm szépem! Jó, ez igazából más blogokhoz képest elég kevés, de nem baj, én örülök neki. Komikért nem fogok könyörögni, igazából nem érdekel már, ha nem írtok. Nekem az a lényeg, hogy olvassátok.

Napról napra szállt el belőlem az életkedv és vette át a helyét a kilátástalanság. Azt hiszem depressziós lettem. Szólni csak akkor szóltam, mikor muszáj volt. Persze Amy és Laurie próbáltak segíteni, de én nem engedtem, minden elől elzárkóztam. Kb. kétnaponta jöttek át, vagy együtt vagy külön, és próbáltak felvidítani. Vagy ha ketten jöttek volt olyan, amikor csak beszélgettek egymással, nem is feltétlenül velem, de itt voltak. Igaz segíteni nem tudtak, de értékeltem, hogy igyekeztek. De egyszerűen képtelen voltam felfogni mit történt aznap reggel, mikor Lucifer megszállta Harry testét. Úgy éreztem ezután már nincs kiút.

Harry minden nap felhívott, de én sosem vettem fel neki. De meglátogatni egyszer sem jött. Nem bírtam látni, mégis minden egyes gondolatom ő volt. Hihetetlenül hiányzott, mégis távol akartam tartani magam tőle. Muszáj volt, igaz ő volt a mindenem, de az ő érdekében nem tehettem mást.

Időnként Lucifer is eljött, de nem tett velem semmit, még mindig kiborultam, amikor megjelent, de kezdtem megszokni, és rájönni, semmit sem tehetek ellene és az időm egyre csak fogy.

Két hét telt el így. Hogy élőhalottként tengettem mindennapjaimat, sulin kívül főként otthon, de akadtak napok, amikor sétálgattam egyet, de egyedül. Nem kívántam senki társaságát.

Egyik nap, mikor estefelé éppen hazafelé tartottam, telefonom csörgésére lettem figyelmes. Előhalásztam a zsebemből a készüléket és megnéztem, ki hív. Rejtett szám volt, valami azonban azt súgta fel kéne vennem; így is tettem. Még csak beleszólni sem volt időm, a vonal túlsó végén megkönnyebbülten sóhajtott fel valaki.

– Na, végre! Nem is tudod, mennyire aggódtam érted! – Harry volt az. Hangjától átjárta a testemet a melegség, és egyszerre sírni támadt kedvem. Küszködtem, nehogy elsírjam magam, de a szemembe gyűlt könnyektől már alig láttam. Most jöttem csak rá, mennyire is hiányzott valójában.

– Szia – szólaltam meg alig hallhatóan.

– Otthon vagy? – kérdezte pont, mikor bezártam magam mögött az ajtót. Harry hangját hallva máris jobban éreztem magam.

– Ne gyere át! – tiltakoztam mégis. Tudtam, hogy veszélyes számára a közelemben lennie.

– De átmegyek! – jelentette ki ellenkezést nem tűrő hangon.

– Nem foglak beengedni! – most már határozottan tiltakoztam.

– Nell, kinyitod azt a kibaszott ajtót, ha odamegyek! – mondta kemény hangon, de higgadtan, majd bontotta a vonalat.

Nem volt értelme elmenekülnöm előle, inkább leültem a kanapéra és vártam.

Mikor csengettek már tejesen indulásra készen vártam, ugyanis időközben anya és Austin is hazaért, így pedig nem akartam Harryvel találkozni, sok megbeszélnivalónk volt. Bár Harry pontosan tudta, mikor mi történt velem az elmúlt két hétben, ugyanis Amy folyamatosan tájékoztatta őt.

Felálltam a kanapéról és kissé határozatlan léptekkel indultam a bejárathoz. Kinyitottam az ajtót, de egy hang sem jött ki a torkomon, azt hittem menten összesem. Helyettem azonban Harry cselekedett, és felkapva engem magához szorított. Egyszerre annyi érzelem öntött el, hogy elsírtam magam. Tehetetlenül bújtam Harryhez. Nem is értettem, hogyan voltam képes olyan hosszú időt kibírni nélküle. Talán ezért estem olyan mély depresszióba – persze ehhez Lucifer és Erzulie is bőségesen hozzájárult. De most, mintha minden egy csapásra megváltozott volna. Mintha el sem váltunk volna.

Pár perc elteltével letett, és letörölte az arcomról a könnycseppeket, majd lehajolt és gyengéden megcsókolt. Mikor újból a karjaiban tartott, szinte el is felejtettem, mi történt azon a reggelen, mióta féltem Harry közelségétől. De az érzés elmúlt, és a viszontlátás öröme fészkelte be magát a helyére.

– Menjünk el innen – mosolyogtam rá. Kimentünk és bezártam magunk mögött az ajtót.

Kint a ház előtt az ismerős motor parkolt. Harry hozott nekem is bukósisakot, és miután feladta rám, mint múltkor, felszálltunk a járműre. Nem mondta merre megyünk és én nem is kérdeztem. Nem érdekelt, csak hogy végre megint együtt legyünk!

Kicsivel később megállt a parknál. Onnantól gyalog mentünk a parkban. Kézen fogva sétálgattunk egy darabig, közben egy szót sem váltottunk, csendben élveztük egymás társaságát.

– Tudod, örülök, hogy értem jöttél – szólaltam meg végül.

– Hamarabb kellett volna... – sóhajtott fel.

Pár lépés után odahúzott egy padhoz és leültünk. Szorosan Harry mellett ültem, de úgy tűnt ez nem volt neki elég, ugyanis megfogta a két lábamat és az ölébe pakolta, mire én a vállára hatottam a fejemet.

– Sajnálom, hogy nem kerestelek meg hamarabb. Annyira sajnálom – szólalt meg fájdalmas hangon. Én erre nem tudtam, mit válaszolni, így csendben maradtam. Egyébként utólag örültem, hogy Amy beavatta Harryt a dolgokba, így legalább nem kellet magyarázkodnom neki.

Nem sokkal később mindketten megtörtünk és hosszú ideig be nem állt a szánk. Nem az utóbbi hetekről beszéltünk, inkább mindenről, ami az eszünkbe jutott, közben rengeteget nevettünk. Úgy éreztem magam, mint akit kicseréltek. Szinte minden rosszat elfelejtettem, és csak mi léteztünk.

– El sem hiszed, milyen elviselhetetlen volt ez a két hét nélküled!

– Talán nekem rosszabb volt... – nevettem fel.

– De tényleg. Mindennél jobban szeretlek, baby!

– Én is, Harry – néztem fel rá, de ő szinte azonnal lerohant a csókjával. A művelet egyre erőszakosabb lett, kezemmel a haját túrtam, ő a combomat markolta. Kis idő múlva felállt és elkezdett a motor felé húzni, felpattantunk rá és egyenesen a házához hajtott. Miután leszálltunk a motorról szinte azonnal megint csókcsatába kezdtünk, és így mentünk fel egészen a szobájáig. Onnantól már nem volt megállás.

Ötödik fejezet/5.

Sziasztok!
Itt is vagyok a következő fejezettel. :P Igazából várni akartam a felrakásával, hátha jön az előzőhöz komment, de ha nem, hát nem... Igazából értem én, hogy mondjuk lusták vagytok vagy valami, csak tényleg sokat jelent, hogy írjatok! Innen tudom, hogy mit gondoltok a részről, a másik meg, hogy amikor például se erőm se kedvem nincs felrakni/megírni a következő részt, akkor elolvasom a kommenteket és máris több kedvem lesz írni. Akkor tudom, hogy van miért...
Egyébként utálok komikért kuncsorogni, és most mit csinálok? xD Na, mindegy. Igaz, ez nem lett hosszú rész, és nem is valami eseménydús, de remélem ezért elnyeri a tetszéseteket. Éééés a következő, amivel jelentkezni fogok, az már a hatodik fejezet lesz! :D Egyelőre még nem tudom, pontosan mikor, de szerda körül várható. Addig is kitartást, és olvassatok, komizzatok, meg minden. :P És amúgy nagyon szépen köszönöm a 19 feliratkozót!
Ja és még valami, nem tudom, de aki szeretne bekövethet twitteren is, oda általában kirakom, hogy mikor jön új rész. Egyébként @Hella_Official vagyok.

– Harry, most me-menj el, kérlek! – néztem fel rá, és szinte könyörgő hangon beszéltem hozzá.

– Addig nem mozdulok, míg el nem mondod, mi történt! – szögezte le határozottan.

– Ne-nem tudom...

– Kicsim...

– Harry, kérlek! Egyedül kell maradnom, felhívlak! – ígértem meg, de fogalmam sem volt, hogy bármikor is lesz-e erőm teljesíteni ígéretemet. Legalábbis egyhamar biztos nem.

Letörölte az arcomról a könnyeket, majd felöltözött. Én a földön ülve figyeltem minden egyes mozdulatát. Kétségtelen, hogy mindennél jobban szeretem ezt a fiút, a történtek után mégsem tudtam elviselni a közelemben.

Lementem Harryvel, hogy kikísérjem. Ő ment elől, én csak mögötte kullogtam. Útközben a nappalin áthaladva találkoztunk Austinnal, aki csak egy megvető pillantással díjazta Harryt. Borzalmasan fájt ezt látnom.

– Sajnálom – suttogtam felnézve Harry fájdalmasan csillogó szemeibe, mikor már az ajtóban álltunk. Rossz volt ránézni Harry meggyötört arcára. Tudtam, hogy szüksége van magyarázatra, de egyelőre ezt nem tudtam neki megadni.

– Ha tudsz róla beszélni, hívj! – komor volt a hangja, tudtam, hogy ez a szomorúságának a jele, ezt bizonyította az arcára kiül fájdalom is, amit látva majd' megszakadt a szívem. Aprót bólintottam válaszként. Számat beharaptam és minden erőmet összeszedve küszködtem, nehogy elsírjam magam.

Harry megfordult és egy szó nélkül távozott.

Erőtlenül vánszorogtam vissza a szobámba, de útközben újra összefutottam Austinnal.

– Mit művelt veled? – kérdezte kemény hangon. Láttam rajta, hogy majd' felrobban a dühtől.

– Semmit! – Nem voltam képes a szemébe nézni, lehajtott fejjel a parkettát fixíroztam.

– Nell, tudnom kell...

– Austin, ez nem a te dolgod! – szóltam rá, végre sikerült a szemébe néznem. Nem vártam meg reakcióját, kikerültem és felmentem a lépcsőn.

Bementem a szobámba és becsaptam magam mögött az ajtót. Fogtam a telefonomat és azzal együtt beugrottam az ágyba és magamra húztam a takarót.

– Szia, Nell! Mizujs? – hallottam meg barátnőm vidáman csengő hangját a vonal túlsó végén.

– Át tudsz jönni? Szólj Laurie-nak is!

– Tíz perc – Bizonyára kihallotta a hangomból, hogy baj van, ezért sokkal komolyabban válaszolt.

Nem tudtam, mit kezdjek magammal, így megmosakodtam és felöltöztem. Miután elkészültem visszadobtam magam az ágyba és üveges tekintettel bámultam ki az ablakon. Nem tudtam semmire sem gondolni, még a sírás sem ment, csak... néztem ki a fejemből.

Nem tudom mennyi ideig voltam így, arra eszméltem fel, hogy Amy és Laurie együttesen ront be a szobámba. Nem törődtem velük, háttal feküdtem nekik, eszembe sem volt, hogy megmozduljak, még akkor sem, mikor éreztem magam mögött az ágyat besüppedni.

– Nell, mi van veled? – kiáltott fel Laurie ijedt hangon.

Felültem az ágyon és feléjük fordultam. Mindketten tágra nyílt szemekkel bámultak rám.

– Jól vagy? – kérdezte Amy aggódó hangon.

– Nem – suttogtam mereven magam elé bámulva.

– Szívtál? – kérdezte Laurie némi csend után.

– Laurie! – korholta le azonnal Amy.

– Bár úgy lenne – jelentettem ki. Ezután Amy még nagyobbra nyitotta a szemét, mire én megvontam a vállam.

Végül elmeséltem nekik mi történt, ők pedig végig elborzadva néztek a történtek hallatán.

Elveszítettem az egyedüli mentségem. Akiben eddig a legnagyobb védelmet láttam, mára ugyanolyan veszélyes lett, mint bárki más. Már Harrybe sem tudtam kapaszkodni. Szükségem lett volna rá mindennél jobban, mégsem bírtam látni, még csak rágondolni sem. Ha gondolataim között felbukkant Harry, Lucifer azonnal ott integetett mellette Erzulie–val egyetemben. Fogalmam sem volt, önmaga lesz-e, ha esetleg találkozunk, márpedig ha nem az akár mindkettőnk számára végzetes lehet. Igaz, Amyt is megszállta már Lucifer, de azt tudatosan idéztük elő, és azóta nem történt ilyen. Harrynél viszont... csak jött, és kitudja, mikor fordul elő újból. Az igazság az, hogy féltem Harrytől. Ugyan tisztában voltam vele, hogy ő semmiről sem tehet, mégis a tudatalattim Harry képét azonnal Luciferrel társította, ami képtelen voltam elviselni.

       Így vagy úgy, de Lucifer és Erzulie szépen lassan tönkreteszik az életem, és megkoronázásul még a halálomat is okozzák. És én ez ellen nem tehettem semmit.