Ötödik fejezet/4.

Másnap reggel rémesen korán ébredtem, az ablakon még alig szivárgott be némi fény. Fejem Harry mellkasán pihent. Megmozdítottam a fejemet, hogy fel tudjak nézni békésen szunyókáló barátom arcára, ám meglepetésemre ő is ébren feküdt. Eddig a plafont nézte fáradt szemeivel, de mikor mozgolódásomat megérezte, rám vetette tekintetét. Ajkai halvány mosolyra húzódtak.

       – Jó reggelt, szépségem! – Köszöntését követően bal karjával, mivel eddig átkarolt, végigsimított a felkaromon.

– Szia – mondtam hallkan, közben ajkaim mosolyra húzódtak.

Hihetetlenül boldog voltam abban a pillanatban. A szemébe néztem, miközben a karjaiban feküdtem, éreztem bőrének férfias illatát, a mellkasának emelkedését és süllyedését minden egyes levegővételénél. Ránk gondoltam, hogy milyen jól alakultak a dolgok tegnap, amikor úgy döntöttem két hét után végre felkeresem Harryt, és bevallom, nem viszonzatlanok az érzései, amelyeket irántam táplál. Talán életem legjobb döntése volt ez, hiszen úgy éreztem életem végre felfelé ível. Végtelenül szerencsésnek éreztem magam, amiért őt tudhatom a barátomnak. Abban a pillanatban másra sem vágytam, csak hogy örökre így maradjunk. Ám most mégis volt valami furcsa Harryben, szemei nem csillogtak a szokásos módon, sötétebbek voltak, mint amilyennek valaha láttam. Szinte feketének tetszettek. Próbáltam betudni csupán a fáradságának, mégis volt egyfajta rossz előérzetem, már még magam sem tudtam mivel kapcsolatban.

Tekintete újból a plafonra vándorolt, s én is befejeztem a benne való gyönyörködést, és inkább az ablakon bámultam kifelé.

– Gondolkodtál már az ajánlatomon? – hallottam meg hangját, mi meglepetésként ért.

– Hogy min? – kérdeztem vissza totál értetlenül, semmiféle "ajánlatra" nem emlékeztem, de az is lehetséges, hogy csak túl fáradt voltam, hogy különösebben elgondolkodjam rajta.

– Nem tudom megérteni, hogy mi akadályoz abban, hogy végre együtt legyünk, Erzulie...

– Nem tu... Tessék?! – kiáltottam fel, mikor eljutott a tudatomig, mit is mondott valójában.

Ijedten kaptam rá a tekintetemet. Végre a szemembe nézett, de nem úgy, ahogy szokott. Ez nem Harry volt. Talán csak testben, valójában Lucifer nézett szembe velem. Rémületemben felsikoltottam és hirtelen mozdulattal húzódtam az ágy szélére. Ültömben mintegy pajzsként tartottam magam elé a fehér takarót.

– Mi a gond, kedvesem? – kérdezte teljesen természetes hangon.

– Ne! Ne gyere közelebb! – mondtam neki hisztérikusan. A lélegzetvételem egyre gyorsult.

Szinte kiugrottam az ágyból a takaróval együtt, s az ajtóhoz rohantam. Remegő kézzel feszegettem a kilincset, ám az ajtót kinyitni nem sikerült. Közben rájöttem, tegnap este kulcsra zártam az ajtót. Ezután a kulcsot kezdtem volna forgatni a zárban, de nem mozdult. Kétségbeesetten pillantottam hátra, miközben még mindig a zárral küszködtem. Ilyenkor már patakzottak a könnyeim a tehetetlenségtől. Lucifer – még mindig Harry testében – lassan feltápászkodott az ágyról, és félelmetesen lassú, ámde hatalmas lépésekkel elindult felém. Csupán egy alsónadrágot viselt, ám eszembe sem jutott gyönyörködni barátom kidolgozott testében, hiszen ez nem ő volt.

A kilátástalan helyzet hatására zokogva rogytam a padlóra ott helyben. Rettegtem Lucifertől, azt hittem ott halok meg. Az ajtó előtt a sarokban kuporogtam felhúzott lábakkal, a gyűrött takaró pedig teljesen rám tekeredett, egyik kezemmel olyan erővel markoltam a vékony anyagot, hogy ujjaim elfehéredtek.

– Ne, ne... – suttogtam reményvesztetten.

Fél méterről fölém magasodó alakját figyeltem. Apró terpeszben állt, karjait ökölbe szorítva maga mellé ejtve. Fejét lehajtva dühösen nézett rám, ajkait vékony csíkká préselte össze, s enyhén a homlokát ráncolta. Nem is bírtam tovább nézni, fejemet a takaróba temetve zokogtam.

– Nem is tudom, mit kezdjek veled... – préselte ki a szavakat.

– Semmit! – ordítottam rá hirtelen felindulásból. De rá nézve rájöttem, nem kellet volna.

– Felbosszantasz! – (Harry) hangja mélyebben csengett, mint valaha, és úgy nézett rám, mintha egy pillantásával meg tudna ölni. Én pedig próbáltam kisebbre összehúzni magamat a sarokban, ha már menekülni nem tudtam.

– Nell, minden rendben? – szűrődött be az ajtón keresztül Austin értetlenkedő hangja.

Abban a pillanatban mintha egy villám éles fehér fénye villant volna a szobában, és pár másodperc erejéig csupán vakító fehérséget láttam. Mikor megszűnt a fény, s kitisztult a látásom. Harry összeesve feküdt a padlón eszméletét vesztve.

– Cs-csak rosszat álmodtam! – kiáltottam vissza. – Jól vagyok!

– Biztos? – kérdezett vissza aggódó hangon.

– Biztos. Menj vissza aludni!

Mikor már biztos voltam benne, hogy kisöcsém már nem áll az ajtó túloldalán, hanem visszavonult a szobájába, négykézláb odakúsztam Harry élettelen testéhez.

– Harry! Harry! – Fölé hajolva a vállait markolászva rázogattam egy kicsit, hogy felkeltsem.

– Mi történt? – kérdezte hirtelen, mikor akcióm sikeresnek bizonyult és felébredt. Szemei hatalmasra kerekedtek, nyilván nem értette mi folyik itt. De én csak megkönnyebbülten felnevettem, bár még mindig sírtam. Ő pedig értetlenül forgatta a fejét, körbepillantva a szobában.

– Nell, mi történt? – irányult vissza rám ijedt tekintete

Képtelen voltam bármit is válaszolni neki. Arcomat a tenyerembe temetve sírtam fel. Kis idő múlva ölelő karjait éreztem magam körül, és szorosan magához húzott.

A földön ültünk, én zokogtam a barátom karjaiban, aki az égadta egy világon semmit sem értett az egész helyzetből. Problémámat nem ismerte, így vigasztaló szavakra sem számíthattam tőle, de éppen elég volt, hogy ott volt. Vagyis éppen túl sok. Ezek után alig bírtam elviselni a jelenlétét a közelemben. Tudtam, hogy Lucifer már nincs itt, mégis féltem Harrytől. A frászt hozta rám a közelsége.