Hatodik fejezet/2.

Másnap reggel egyedül feküdtem Harry ágyában. Eddig féltem volna Harry mellet kelni, de egy ilyen éjszaka után eszembe sem jutott ilyesmi. Tulajdonképpen most nem is volt mellettem, de ez mit sem változtatott a tényen, hogy vele aludtam el, és az ő ágyában vagyok. Még mindig azt az elvet vallottam,  hogy csak úgy tudom megvédeni Harryt, ha távol tartom magamtól. Ám ezt megvalósítanom aligha sikerült. Talán két hét erejéig, de szerintem kimondhatom, hogy az volt életem legszörnyűbb időszaka. Harry nélkül teljesen kifordultam önmagamból. Nyilván nem csak miatta, hiszen elég gondom volt már amúgy is, de rá kellet jönnöm, hogy a fő okom ez volt. Hogy Harry nem volt mellettem, hogy azt éreztem iránta amit, hogy féltem tőle, egyedül éreztem magam, és úgy éreztem nélküle nem vagyok képes megküzdeni semmivel. És ez így is volt. Nélküle szinte halott voltam. De! Tegnap minden megváltozott. Visszatértem. És érzelmeim a göndörke iránt talán erősebbek, mint valaha. Szükségem van rá, és most már biztos vagyok benne, hogy együtt megoldjuk. Ez kicsit nyálasan Hangzik, de túlcsorduló érzelmeim miatt Harry iránt, egyszerűen képtelen vagyok róla máshogy beszélni. Ő a megmentőm. Rájöttem, hogy nem engedhetem meg, hogy két, tulajdonképpen nem is élő, valami tönkretegye az életemet. Eddig ugyan nem így vélekedtem erről és beletörődtem a sorsomba – aminek tulajdonképpen nem is muszáj bekövetkeznie –, de a tegnapi napon rájöttem, hogy a remény hal meg utoljára, és megtanultam, hogy nem kell mindent elviselni, ami bekövetkezhet. Küzdeni kell ellene! Hiszen mégis hogyan élnénk ma, ha mindenki beletörődött volna mindenbe és nem lázadtak volna fel? Hatalmas elnyomásban. De mivel nem volt mindenki ilyen nyámnyila, elnyertük a szabadságot. Harry rengeteg dologra megtanított, valamit tulajdonképpen... fényt hozott az életembe.

Kikászálódtam az ágyból és fölvettem a földről barátom fehér pólóját és gyorsan magamra kaptam. Kimentem a szobából; úgy hittem üres a lakás, de lentről hamar hangokat hallottam. Gondoltam Harry az, így fogtam magam és lebaktattam a lépcsőn, egyenesen a konyha felé véve az irányt. Amikor odaértem, akkor láttam csak meg Harry lakótársát. Teljesen kiment a fejemből, hogy barátom nem is egyedül lakik. Az étkezőasztalnál ült a kifejezetten helyes srác. Olyasmi magas lehetett, mint Harry, a haja szőkésbarna volt és ragyogó mélykék szemei voltak. Amint meglátta, hogy közeledem, elvigyorodott. Nyilván a hiányos öltözetem miatt, bár megjegyzem egy alsógatyánál és egy pólónál több rajta sem volt. Felállt és kezet nyújtott, mikor odaértem.

– Szia, Alan vagyok.

– Nell – mosolyogtam rá, és elfogadtam a kéznyújtását.

– Egyél te is! – ajánlotta fel és visszaült a helyére, hogy tovább folytassa az evést.

Megfogadtam a tanácsát, és leültem vele szemben a kajával megpakolt asztalhoz. Mintha kipakolta volna a hűtő tartalmát és azt mind az étkezőasztalra hányta volna. Tehát volt bőven választék. Elvettem egy kenyeret és elkezdtem megkenni vajjal.

– Nem tudod, hol van Harry?

– Nem. De erről jut eszembe, még ha tegnap estig sem tudtam volna Harry nevét, a kis akciótok után minden bizonnyal egy életre az agyamba vésődött volna! – jelentette ki röhögve. Nekem erre a kijelentésére rákvörös lett az arcom és lehajtottam a fejemet. Felnéztem rá és láttam, hogy hátravetett fejjel nevet.

– Na! – szóltam rá végül.

Ilyen kínosan talán még sosem éreztem magamat, de Alan olyan viccesen nevetett, hogy aztán alig bírtam visszatartani a nevetést. Miután jól kinevette magát, könnyes szemekkel folytatta a reggelijét, én pedig nevetve ráztam meg a fejemet és én is folytattam a reggelim elkészítését.

Reggelizés közben végig beszélgettünk mindenféle dologról. Vagyis inkább csak neki járt a szája, de megállás nélkül! Megtudtam, hogy tavaly kezdett az orvosin, szülészorvosnak készül, huszonkét éves és mellette aztán nem lehet unatkozni! Elég bolondos személyiség és hihetetlenül közvetlen. Még a vadidegent is képes a legjobb barátjaként kezelni.

Már éppen befejeztük a reggelit, mikor hallottuk nyílni, majd becsapódni a bejárati ajtót. Pillanatokkal később Harry jelent meg a konyhaajtónál. Látványától automatikusan mosolyra húzódott a szám.

– Hallom, milyen jó vagy az ágyban! – nevetett fel hátrafordulva Alan.

– Kuss! – intette csendre vigyorogva a göndörke.

– Amúgy hol voltál te ilyen korán reggel? – váltott is témát a világos hajú srác.

– Haver, délután két óra van!

– Na, az baj! – kiáltott fel Alan. Felpattant az asztaltól és elrohant, mire én nevetve néztem utána.

Harry kijelentésén én is meglepődtem, eddig nem néztem az órára így váratlanul érintett, hogy tulajdonképpen már rég délután van, mi pedig csak most reggeliztünk.

– Mindig ez van – nevetett fel Harry. – Átalussza az egész napot, aztán mindenhonnan elkésik.

Felálltam az asztaltól Harry pedig elém lépett, átkarolta a derekamat és megcsókolt.

– De ahogy látom  te sem veted meg a délutánig tartó alvásokat.

– Mert te mindig felkelsz időben! – néztem rá szemrehányóan, és a nyaka köré fontam a karjaimat.

– Én nem alszom át az egész napot! – tiltakozott azonnal.

– Most kivételesen nem – nyújtottam ki rá a nyelvemet. – Tényleg! Hol jártál ma délelőtt?

– Dolgom volt.

– Mindig ez a "dolgom volt"! – ráztam meg a fejemet. Harry az utóbbi időben elég gyakran adta ezt a kurta választ, amint megkérdeztem tőle, hol volt/mit csinált, ami kezdett már unalmassá válni, és idegesített, hogy eszében sincs többet mondani.

– Hé – bökte meg orrával az arcomat –, mi van? – nézett rám aggódva. Nyilván kiülhettek a gondolataim az arcomra.

– Semmi – mondtam.

Gyors puszit nyomtam az arcára, majd elhúzódtam tőle. Odaléptem az asztalhoz és elkezdtem összeszedni a tányérokat.

– Rohantam, sziasztok! – hallottuk meg Alan kiabálását, aztán az ajtócsapódást.

Harry odalépett mellém és vette volna ki a kezemből a tányérokat, de én elfordultam és elkezdtem berakni azokat a mosogatógépbe.

– Hagyd!

– Nem, én szívesen megcsinálom! Na, meg mi pakoltuk szét, miért te takarítanál el utánunk?

Miután felegyenesedtem Harryt éreztem meg a hátam mögött, majd két keze lassan elém csúszott és csikizni kezdett. Mivel mindenhol meglehetően csikis voltam, hangosan nevettem, míg ő csak nem hagyta abba.

– Ne! Harry, hagyd abba! – mondtam neki szaggatottan a nevetéstől, és próbáltam eltolni a kezét, de nem jártam sikerrel.

Harry maga felé fordított és felkapott a vállára, akárcsak egy zsákot.

– Tegyél le! – ellenkeztem, miközben a nappaliba cipelt engem.

– Ahogy akarod! – mondta és lerakott a kanapéra, azonban én azonnal kezdtem onnan feltápászkodni, hogy visszamenjek a konyhába és befejezzem, amit elkezdtem.

– Aha, nem! – tolt vissza nevetve a kanapéra és rám feküdt, hogy biztosan ne mászkáljak el.

Elkezdtem őt csikizni, hátha így lemászik rólam, de tervem nem vált be, ugyanis ő sokkal erősebb volt nálam, és hamar elkapta mindkét csuklómat és a fejem felé fogta őket. Elemeltem a fejem a kanapéról és a szája után kaptam. Finoman a fogaim közé fogtam alsó ajkát, mire ő lehajolt hozzám, erre én vadul csókolni kezdtem. Mikor már eléggé belemerültünk a dologba, a tevékenységet nem szakítva meg próbáltam meg észrevétlenül kicsusszanni alóla.

– Rossz kislány! – vigyorgott rám, mikor megérezte, hogy szökni próbálok. Ekkor megpróbáltam minél angyalibban nézni rá, hátha meghatja. Hát nem....

– Nem igazságos, ha te pakolsz el!

Leheletét éreztem meg a nyakamon, majd elkezdte csókolni és finoman harapdálni. Jobb kezemmel a hajába túrtam.

– Mindjárt jövök, addig te itt megvársz! – mondta még mindig a nyakamba temetve az arcát.

– Akkor már inkább felöltözöm addig – feleltem lemondóan.

Ezután felkeltünk és ki-ki ment a maga dolgára.