Negyedik fejezet/3.

Egyedül indultam haza suli után. A nap vakítóan sütött, bántam, hogy nem hoztam magammal a napszemüvegemet.

– Nell! – hallottam egy ismerős férfihangot utánam kiabálni. Hátrafordultam és Deant láttam meg. Az utolsó pár métert kocogva tette meg, hogy hamarabb beérjen.

– Szia – mosolyogtam rá. – Hogyhogy itt?

– Hazakísérlek – vonta meg a vállát. Furcsállottam, hogy haza akar kísérni, hiszen egy, Amyvel kéne lennie, kettő, van barátnője, ne kísérgessen haza más lányokat, három, miért pont engem? Azt hittem annyira nem vagyunk jóban. Legalábbis én valamennyire megkedveltem Deant az utóbbi időben, mióta jobban megismertem, de fogalmam sem volt, Dean hogy áll velem. Tudja, hogy régebben nagyon nem bírtam őt.

– Te is erre laksz? – puhatolóztam. Pontosan tudtam, hogy a sötét hajú srác éppen a másik irányban lakik, de feltűnésmentesen akartam rávezetni arra, hogy megmondja, mit keres itt. Nem mintha zavarna, csak nem értem miért támadt kedve hirtelen velem jönni. Valószínűleg beszélni szeretne valamiről. De miről?

– Nem, de hazakísérlek – felelte egyszerűen. Hát ez nem jött be...

– Oké...

– Igazából beszélni szeretnék veled – nézett le rám komolyan.

– Mondd – noszogattam.

– Figyelj, tudom, hogy nem volt felhőtlen a viszonyunk ezelőtt, de hidd el...

– Dean, nem kell győzködnöd, tudom, hogy te jó ember vagy. A magad módján... Tudom, régebben nem szimpatizáltunk, de az óta jobban megismertelek.

– Bírlak, Bradshaw – vigyorodott el lazán. Mindig is utáltam, ha valaki a vezetéknevemen szólított.

– Cooper – néztem fel rá fenyegetőn.

Egy ideig csendben sétáltunk az úton, kezeit fekete farmerja zsebébe mélyesztette.

– De hé! – néztem rá komolyan. Ha megbántod Amyt, kiheréllek! – Néztem volna rendületlenül mélybarna szemeibe, de mivel fekete üvegű napszemüveg volt rajta amin nem láttam át, csak a fekete kiegészítőjét néztem. – Csak, hogy tudd – vontam meg a vállam, levéve róla tekintetemet.

– Nyugi, sosem ártanék neki. – Lágyan beszélt, halkabban. Jó volt látni, hogy Nem fogja – legalábbis most úgy tűnik – szándékosan bántani barátnőmet. – Szeretem őt. – Fejét lehajtva az utat nézte maga előtt és halványan elmosolyodott, mire nekem is egy apró mosoly kúszott arcomra.

– És ő is odavan érted – sóhajtottam mosolyogva.

– Tudod – emelte fel ismét hangját normális hangerőre – Amy jövő héten tizennyolc lesz – váltott témát. – Arra gondoltam, rendezhetnénk neki valami meglepetés bulit. Segítesz?

– Persze. Amy odalesz! – csillantak fel szemeim.

Igen, barátnőm hamarosan nagykorú lesz, amit muszáj megünnepelni. Kiszakadni az egyhangú hétköznapokból, és bulizni egyet. Bár az elmúlt egy-két hétben történt egy s más, de azok inkább nyomasztóak, jó lesz végre leereszteni egy kicsit.

Először meglepődtem mikor felhozta ezt a buli-témát, a pasiknak általában nem jut ilyen az eszébe.

– Oké akkor még beszélünk, de most mennem kell – mondta miután zsebéből kihúzva a kezét karórájára pillantott, és már fordult is meg és indult az ellenkező irányba.

Azt hiszem most jutottam el arra a pontra, hogy kivetnivalók nélkül el tudom fogadni a kapcsolatukat. Sőt, ahogy eddig megismertem Deant, még örülök is, hogy összehozta őket a sors. Ha a pár héttel ezelőtti énem ezt hallaná, biztos nem hinné el, hogy ezt én mondom.

Nyugisan sétáltam hazafelé, élveztem a napsütést és a zöldellő fák által nyújtott színesebb utcákat.

Mikor a házunkhoz értem, már épp nyitni akartam a bejárati ajtót, de valaki megelőzött. Anyám és Austin jött volna ki a lakásból, ha nem állom el útjukat az ajtóban állva–

– Nell kislányom, jó, hogy jössz. Megyünk a rendőrségre apádhoz. Gyere.

– Nincs kedvem.

– Ami azt illeti, már döntött a bíróság – halkult el a hangja. – Hét évet kapott.

Tehát ez azt jelenti, ha most nem megyek anyámékkal, még hét évig nélkülöznöm kell apám látványát. Túlélem. Bár kicsit meglepett, hogy ennyit kapott, de úgy éreztem megérdemli. Kicsit szíven ütött, hogy ez lett az apámból, egy börtöntöltelék, aki sikkaszt és megerőszakolja a saját lányát. Úgy éreztem nem bírnám látni. Nem akartam látni. Soha. Nálam már rég elvágta magát, mint apa, s mint ember.

– Ugye tisztában vagy vele, hogy ha véglegesen lecsukják, nem nagyon fogod látni hét évig? – anyám kissé felháborodva nézett rám.

– Igen anya, tudok róla – válaszoltam nyersen. Austin csendben állt a kör harmadik tagjaként, nem mert megszólalni.

– Nell, ennyit megérdemel apád. Hogy el tudjon tőled is búcsúzni egy időre. Mondani akartam, hogy nem, nem érdemli meg, de nem akartam újabb vitát.

– Nem megyek, de nektek jó szórakozást – mondtam fanyarul, és Austint kikerülve besétáltam a lakásba becsapva magam mögött az ajtót.

Tény, felzaklatott ez az egész, de nem gyengülhettem el megint egy senki miatt. Mert az volt; nekem legalábbis. Azt mondják, tudni kell megbocsátani. Nekem ez általában megy is, de van olyan dolog, amit már én sem tudok tolerálni, apám a tettéért nem nyer megbocsátást.

Eszembe jutott Harry, vele akartam lenni. El tudná feledtetni a gondjaimat, mellette önfeledten tudnék nevetni, megfeledkezni mindenről és csak élvezni az együtt töltött időt.

Rájöttem, hogy ez nem lehetséges most, mert pont én mondtam ma reggel Harrynek, hogy nem kéne folyton egymás nyakán lógnunk. Nem véletlen mondtam ezt neki, hiszen van saját életem is, ami nem csak a göndörke körül forog.  Nem mintha már elegem lett volna Harryből, de valahogy mégis soknak éreztem az együtt töltött időt. Az elmúlt – alig – két hétben suli után mindennap együtt voltunk szinte. Élveztem az együtt töltött időt, de megfulladni sem szeretnék egy kapcsolatban, nemhogy egy barátságban. Hiszen mi még nem járunk, bár nem tudom, Harry hogy vélekedik erről. Mostanában egyre gyakrabban tűnt úgy, Harry többet képzel a kapcsolatunkba, mint ami valójában van. Tény, hogy tegnap konkrétan szerelmet vallott nekem, de ő is tudja, hogy csak barátok vagyunk. Kezdtem egyre inkább azt érezni, hogy nem tesz jót a barátságunknak, ha ennyit együtt vagyunk, tudva mit is érez irántam. Valamilyen szintem egymáshoz vagyunk kötve, mióta kitalálta, hogy etessük a népet azzal, hogy járunk. Először nem tűnt jó ötletnek, de csak megbékéltem a színjátékkal, így anyám sem piszkál már annyit.

De vajon jó ötlet volt ez egyáltalán? Egyre inkább kezdek rájönni, hogy nem. Eleinte nem gondoltam arra, hogy ez könnyen valós szerelembe fordul kettőnk között. Legalábbis az egyik fél felől biztosan. De hogy mi van velem? Kezdek rájönni, tudatom alatt viszonozom Harry érzéseit, de ezt magamnak sem akartam bevallani.

Hogy miért nem? Túl szoros barátság alakult ki köztünk ahhoz, hogy ezt feladjuk. Féltem, hogy nem jó ötlet, ha komolyabbra fordul köztünk a dolog, mert ha mégsem alakulnak a jó dolgok, utána mi lesz? Mert barátok még lehetünk utána, de a kapcsolat rányomná a pecsétjét kettőnk viszonyára. Ugyanolyan sosem lenne már... A másik oldalon viszont vágytam Harryre; mindennél jobban. És ez ellen, bármennyire is akartam, nem tudtam tenni.

Igen, tudom, hogy azt mondtam, legkésőbb szerdán lesz rész, most meg péntek van. Sajnálom, de így alakult. Remélem tetszett ez a rész is, igaz ez sem lett valami eseménydús, de ilyen is kell. :D Azért várom a komikat. :P

Negyedik fejezet/2.

Sziasztok, lánykák! :DD Itt is vagyok a kövivel. És sajnálattal közlöm, de ez is egy marha lapos rész lett, de azért remélem tetszeni fog. xD
Amúgy mostanában nem tudom miért pofázok ennyit a részek előtt, nem jellemző rám... Na, mindegy. :D Most is itt írok konkrétan a semmiről, de azért köszönöm, ha ezt is elolvasod.
Amúgy írnék én hosszabb részeket is, csak muszáj így felvagdalnom, mert ha nagyobb terjedelmű részeket raknék fel, akkor még több idő telne el két rész felrakása között, és mostanában már így is elég sok szünet szokott lenni. :( Igazából ez a rész is csak ilyen "félrész", mert hosszabb lett volna, csak hát ha több időm lenne begépelni...
Szóóóval megint csak feleslegesen írtam megint ennyit a rész elé. xDD Deeeee még szeretnék kérni tőletek valamit. :P Szóval ha olvasod a blogot, tedd meg, hogy kommentelsz vagy legalább feliratkozol, mert fogalmam sincs mennyien olvassátok. Mert persze ott van kint a megtekintések száma, de az azt is mutatja, amikor valaki csak véletlenül betéved ide, aztán bele sem olvas.
De már tényleg befejezem itt a felesleges dumálást, szóval jó olvasást!

Mikor kinyitottam a szemem váratlanul ért, hogy milyen világos volt a szobában. Először nem törődtem vele és inkább visszacsuktam a szemem, de pár perc után mégiscsak úgy döntöttem, megnézem mennyi az idő.

Tekintetem az éjjeliszekrényen pihenő digitális óra kijelzőjére terelődött.

– Baszki – csúszott ki a számon – pedig nem szokásom a trágár szavak használata –, mikor rájöttem, hogy már rég elkezdődött az első órám.

Sietősen, hatalmas lendülettel ültem fel az ágyban elfelejtve, hogy Harryvel még mindig összegabalyodva feküdtünk. Ezáltal sikeresen felkeltettem az eddig békésen pihenő fiút.

– Mi történt? – kérdezte álmos hangon, egy ásítás kíséretében, miközben ő is ülőpozícióba helyezkedett mellettem. Haja kócos volt, de mintha még így is tökéletesen állt volna a fején. Harry, szoktatva a szemét a világossághoz, kicsit hunyorogva nézett rám.

– Elkéstem – pattantam ki az ágyból és szinte rohantam a fürdőbe felöltözni valamint arcot mosni. Mivel fogat is kéne mosnom, felöltöznöm és még a táskám sincs nálam, idegesen konstatáltam magamban, hogy még haza is kell ugranom mielőtt suliba mehetnék. No, nem azért zavart ennyire, mert annyira fűtött már a vágy, hogy az elkerülni kívánt épületbe mehessek ismét, sokkal inkább, mivel az iskola nem nagyon tűrte a kését, vagy a hiányzást.

Megtorpantam miután feltéptem az ajtót, hogy kironthassak a fürdőből, mert váratlanul Harry termett előttem.

– Beviszlek – nézett le rám. Teljesen fel volt öltözve és telefonját szorongatta a kezében.

– Köszi – mosolyogtam rá hálásan – de meg kéne állni nálunk is – húztam el a számat. Harry válasz nélkül, fogta magát és elindult a lépcső felé, én pedig sietős léptekkel igyekeztem utolérni. Leérve az előszobába gyorsan belebújtam a cipőmbe s Harry is így tett. Aztán egy laza mozdulattal lekapta  a kulcsait az előszobában álló kis szekrényről. Fehér rövid ujjú  pólót viselt. A rövid ideig tartó mozdulat alatt sikerült megfigyelnem dudorodó bicepszét. Harry hihetetlenül férfias jelenség volt.

Kiléptünk a házból, míg ő bezárta az ajtót, addig én elindultam a járda szélén parkoló fekete Range Rover felé. Hatalmas kocsi volt, illett Harryhez.

Csak néhány kicsavart faág és a nedves talaj tanúskodott a tegnapi viharról, azon kívül hét ágra sütött a nap, és kifejezetten jó idő volt. Egyre tavasziasabb.

Harry megvárt a kocsiban míg megálltunk nálunk. Mivel én okos, tegnap még lakáskulcsot sem vittem magammal, csak reménykedni tudtam, hogy anyám még otthon van. Idegesen toporogtam az ajtóban, kezemet a csengőn tartva. Megkönnyebbülten dobbant a szívem mikor végre nyílt az ajtó, de meglepetésemre Austinnal találtam szembe magam.

– Hát te? – néztem rá meglepetten. – Iskolában kéne lenned. – Sietősen mentem be mellette a házba és a lépcső felé tartottam.

– Neked is! – jött utánam. – Beteg vagyok...

– És anya? – Hátrafordultam a lépcső közepén, de nem vettem észre Austinon a betegség egyetlen jelét sem, főleg, hogy tegnap este még kitűnően érezte magát.

– Gyógyszertárban.

Szinte rekordidő alatt fogat mostam, átöltöztem, majd a szükséges dolgokat bedobáltam a táskámba.

– Elmenteeeeem! – kiáltottam Austinnak, és már csapódott is mögöttem az ajtó.

Bepattantam a göndör fiú mellé a kocsiba, aki már taposott is a gázra.

Úgy vezetett, ahogy idáig is. Eszeveszett gyorsasággal, szerintem még a megengedett sebességet is rég túllépte már.

– Miért van ennyi eszetlen az úton? – tette fel a költői kérdést, amikor pont pirosra váltott a lámpa mielőtt át tudtunk volna menni. Harry bosszankodva nézett a kereszteződésen sikeresen átjutott, lassan haladó autóra, ami miatt nem értünk át a zöldön.

– Harry, nyugi – pillantottam rá.

– De ha nincs ez a barom, már rég a sulidnál lehetnénk – hadonászott.

– Ez a két perc ide, vagy oda...

A lámpa újból zöld színre váltott, mire Harry már tapodta is a gázt. Pár perc alatt oda is értünk a sulihoz.

– Köszönöm, hogy elhoztál – kapcsoltam ki a biztonsági övet.

– Nem tesz semmit. Mikor találkozunk?

– Harry, attól még, hogy most "együtt járunk" – mutattam kezeimmel az idézőjeleket –, nem kell a nap huszonnégy órájában együtt lennünk. Ne érts félre, szeretek veled lenni, de azért ez még normális esetben is sok lenne, nemhogy mi még nem is vagyunk együtt. Van saját életem is.

– Oké, igazad van – ismerte be, és lemondóan sóhajtott egyet.

Táskámból kivettem a telefonomat és a kijelzőjére pillantva jöttem rá, hogy egy perc múlva becsöngetnek a második órámra.

Az utolsó pillanatban fordultam Harryhez, hogy elköszönjek tőle, de ekkor ő már túl közel hajolt hozzám; így történt, hogy az ártatlannak induló puszi végül a számon kötött ki az arcom helyett.

– Ööö... – lepődtem meg, de elnevettem magam, és Harry is mosolyogva nézett rám. Gödröcskéi megjelentek az arcán, aminek nem tudtam ellenállni, angyalian festett így. Csillogó smaragdzöld szemei megbabonáztak, melyekkel vágyakozva, mélyen nézett a szemembe.

– Szóval, szia – búcsúztam és kiszálltam az autóból. Miután becsuktam az ajtót még integettem neki, majd megfordultam és besiettem az iskola épületébe.

Gyorsa szedtem a lábaimat a lépcsőn az első emeletre, majd végig a folyosón a teremig. Éppen megszólalt az óra kezdetét jelző csengő, mikor lehuppantam Amy mellé az utolsó padok egyikébe.

– Láttam ám azt a csókot – húzogatta a szemöldökét és cinkosan vigyorgott rám.

– Az csak véletlen volt... – vontam meg a vállam.

– Én is ezt mondatnám – fordult el tőlem, ugyanis megérkezett a tanár.

Az óra végéig csendben voltunk, jegyzeteltünk, vagy én éppen ábrándoztam, sokszor Harryről, ami nagyon zavart. Valahogy egyfolytában ő jár a fejemben és nem tudok ellene tenni. Még ha eszembe jut Lucifer, Harry akkor is ott integet valahol az agyam egyik rejtett zugában. Furcsálltam, hogy ennyit gondolok rá.

Óra végén összepakoltunk, és a folyosón sétálva hirtelen felindulásból megragadtam Amy karját és berángattam a lánymosdóba. Muszáj volt beszélnem neki a tegnapról.

– Mi? Együtt aludtatok? – képedt el barátnőm, szeme csillogott és hitetlenül vigyorgott rám.

– Igen, aludtunk – mondtam nyomatékosan.

– Oké, oké, értem én. Ééés milyen a lakása? – kíváncsiskodott. – Egyedül lakik, ugye? Az pont jó... – gondolkodott el.

– Viszonylag tágas, de nem túl nagy, csak amekkorára szükség van. De nem egyedül lakik... Van egy lakótársa, akivel mondjuk még nem találkoztam, de Harry szerint jó arc.

– És messze van egymástól a szobájuk?

– Ömm, nem egymás mellett, miért? – néztem Amyre gyanakodva.

– És mennyire vékonyak a falak? Szerinted áthallatszódna, ha te meg Harry éppen...

– Amy, szerinted én és Harry bármikor is...

– Hát, ha együtt jártok – szakított félbe – fogtok majd szexelni is – vigyorgott elgondolkodva. Csak reméltem, hogy nem képzelte el, ahogy éppen...

– De mi nem járunk! – tiltakoztam.

– Még – bólintott mindent tudó vigyorral.

– Kiakasztasz ezzel az örökös kombinálással – ráztam meg a fejem, majd eszembe jutott mit mondott Harry tegnap reggel a parkban a csók után.

– Ömm, azt gondolom még nem meséltem, hogy Harry konkrétan szerelmet vallott nekem... – haraptam el a szó végét. Amy csak tátott szájjal meredt rám.

– Tudtam! – szólalt meg végül. – Tudtam, hogy nem csak barátság van köztetek – kiáltott fel, a kelleténél talán hangosabban és örömtáncba kezdett, én meg behúzott nyakkal pillantottam be a mosdó, azon részébe ahol a vécéfülkék is vannak, hogy biztos nincs–e itt senki rajtunk kívül.

– És te pontosan miért is örülsz ennek ennyire? – kérdeztem furán. Eszembe se jutott letagadni, mert tudtam, hogy úgysem hinne nekem. Pedig mi tényleg csak barátok vagyunk... Azt hiszem.

– Ne csináld már! Csak rátok kell nézni, irtó cukik vagytok együtt!

– Nyilván – motyogtam és megindultam a kijárat felé.

– Wow, ki ez a két jó csaj? – jött velünk szembe Dean, mire Amy már a nyakába is ugrott. Nem akartam megzavarni őket a nyáladzásban, így inkább elindultam a következő órámra. Majd jönnek ők is...

Negyedik fejezet/1.

Sziasztoooooook, drágáim! Mondtam már, hogy imádlak titeket? Mert így van. :P És most is köszönök nektek mindent! És itt is lenne a - remélem - várva várt rész. Írtam volna még hosszabbra, de már így is nagyon régen volt rész, és inkább felraktam így, a többi már a következő részben lesz benne. Ami ígérem nem lesz olyan sokára, mint ahogyan ezt hoztam.
Amúgy szerintem nem érdekel senkit, de szeretnék dicsekedni. :DDDDD Szóóóval a nyelvtan kis érettségim ötös lett, az irodalom pedig négyes! Amúgy tökre meglepődtem mikor megtudtam. xD A matekom meg kettes, de az mellékes... :DD
Na mindegy, nem szeretnék most mást mondani, tehát jó olvasást! (Ésss legyetek kedves, aranyosak és ajándékozzatok meg sok-sok komival a végén, köszönöm.)

Szorosan Harryhez bújtam és próbáltam megnyugodni, ami most kifejezetten nehéznek bizonyult, annak ellenére is, hogy itt van Harry. Részben ő is oka a nyugtalanságomnak.

– Sajnálom – szólalt meg hosszú csend után. Még mindig szakadt az eső, és a szél eszeveszetten süvített, de úgy tűnt Harryt ez egyáltalán nem zavarja. Kicsit elhúzódtam tőle, hogy hátrafordulhassak és megbizonyodhassak róla, hogy Lucifer nincs itt.

– Itt volt? Láttad? – Hangja kimért volt, de tisztán kihallottam belőle a dühöt.

Visszafordultam és egy aprót bólintottam válaszként. Lehunyta a szemét és lassan fújta ki a levegőt, mikor újra rám nézett, megbánást olvastam ki a szeméből.

– Gyere, hazamegyünk! – elengedett és összekulcsolta az ujjainkat. Feszélyezett a vihar, de próbáltam uralkodni magamon és nem kiborulni még jobban, egyelőre annak is örültem, hogy képes voltam abbahagyni a sírást.

– De Harry én nem erre lakom – jelentettem ki értetlen fejjel, miután fejemet forgatva körbepásztáztam a környéket és, hogy merre tartunk.

– Hozzám megyünk. – Hanjga kemény volt és feszült. Utáltam a tudatot, hogy minden miattam van.

– És anyámnak mit mondjak? – néztem fel rá hirtelen. – Azt fogja hinni, azért alszom nálad, mert... hát szóval érted... – néztem kínosan a földet miközben magyaráztam. Nem akartam kimondani; de nem is kellet, mert Harry értette. Lenézett rám és perverz vigyorral ajándékozott meg.

– Na nem! – tartottam fel a mutatóujjamat. – Ezt most verd ki a fejedből! – Szúrós pillantást vetettem rá, mire ő elnevette magát.

– Szerinted így kihasználnálak? – kérdezte lágyan, mosolyogva.

– Belőled én már bármit kinézek – jegyeztem meg nevetve. Harry felháborodva pillantott le rám.

– Jó, azért talán nem – javítottam ki magam mosolyogva.

– Na azért! – bólintott elégedetten

Egy fehér ház előtt álltunk meg.

Míg ide nem értünk fel sem tűnt, hogy körülöttünk mekkora vihar tombol. Ami  nálam hatalmas dolog. Talán még kicsit fel is dobódtam az úton. Harry az a fiú, aki bármit képes velem elfeledtetni csupán azzal, hogy velem van.

Odamentünk a sötétbarnára mázol bejárati ajtóhoz, ahol Harry elengedett, hogy zsebéből előkeresve a kulcsait kinyithassa a nyílászárót. Kattant a zár Harry kihúzta a kulcsot, és kitárta előttünk az ajtót. Elállt az ajtó elől helyet adva nekem, hogy elsőként mehessek be a házba.

Az ajtóval szemben pár méterre rögtön az emeletre vezető lépcső helyezkedett el. Balra bejárat a nappaliba, ahonnan a konyha is nyílt, jobbra pedig két zárt ajtó volt.

– Gyere, adok száraz ruhát – mondta miután levettük a cipőinket.

Harry elindult fel a lépcsőn én pedig követtem őt. Bementünk a szobájába, ő a szekrényhez lépett és előkapott belőle egy fehér pólót és egy szürke melegítőnadrágot. Én még mindig az ajtóban álltam és ráérős mozdulatait figyeltem, megfordult, elém lépett és a kezembe nyomta a ruhadarabokat.

– A fürdőben át tudsz öltözni. Jobbra az első ajtó.

– Köszönöm – hálálkodtam, de nem erőlködtem, hogy mosoly kerüljön az arcomra.

A fürdőszobában átöltöztem a kapott ruhákba, a póló majdnem combközépig ért nekem, pedig csak fél fejjel voltam alacsonyabb Harrynél. A farmerem zsebében találtam egy hajgumit, amit bele is tettem a hajamba.

Lementem a nappaliba ahol először nem találtam a göndörkét, majd balra fordítva fejemet vettem észre a konyha bejáratánál nekem háttal állva. Félmeztelen volt, miáltal megcsodálhattam széles, izmos vállait és hátát. El tudtam volna veszni a látványban, mintha még nem láttam volna férfi felsőtestet hátulról. Másodpercekig csak álltam ott, és figyeltem.

– Ennyire tetszik a látvány? – szólalt meg hátra sem fordulva, meghallhatta, hogy jövök.

– Köszönöm a ruhákat. – Zavaromban a hajamhoz kaptam.

– Csináltam teát. – fordult végre felém.

Odamentem, és mindketten leültünk az étkezőasztalhoz, pár percig csend uralkodott a lakásban, miközben a forró teát kortyolgattuk.

– Miért jöttél utánam?  – vetette rám hirtelen a tekintetét.

– N-nem tudom... – feleltem halkan. – Féltem, hogy esetleg megbántottalak – hajtottam le a fejem és a félig elfogyott teámat bámultam.

– Nem te. – mondta halkan. – Figyelj, nagyon sajnálom, hogy csak úgy elrohantam, csak...

– Ne kérj bocsánatot! – kaptam fel a tekintetem. – Te nem csináltál semmit.

Szörnyen nyomasztott ez az egész. Fogalmam sem volt Harry vajon mit gondolhat erről az egész dologról, rólam. Ahhoz meg már nem volt bátorságom, hogy ezt megkérdezzem tőle. Mintha eddig nem lett volna elég gondom, most ezen is rágódhatok. Az is biztos, hogy Amy ezért még kapni fog! Egyszerűen nem fért a fejembe, miért mondhatta el.

– Nem vagy éhes? – váltott témát.

– Most nem bírnék enni. Viszont megkaphatnám a telefonod egy hívásra. Az enyémet otthon hagytam.

– Persze, a szobámban van. Felmész érte? Majd utánad megyek.

Felálltam az asztaltól és megindultam az említett helyiség felé. Lassan haladtam és figyeltem a mozdulataimra, mintha attól féltem volna, hogy valakit felébreszthetek, bár nem voltam benne biztos, hogy Harry lakótársa most nincs itthon.

A szobaajtót résnyire nyitva hagytam magam mögött, és nem kapcsoltam lámpát. Körbepillantottam a szobában, a telefont az ajtóval szemben fekvő ágyra dobva találtam meg.

– Szia, anya – kezdtem mikor végre felvette. – Az a helyzet, hogy ma itt aludnék Harrynél, ha nem gond – haraptam be a számat. El tudtam képzelni mi játszódhat le most anyám fejében.

– Persze, nyugodtan. De óvszer ugye van nálatok? – kérdezte teljesen természetesen.

– Anya! – Fojtott hangon rászóltam. – Nem lesz rá szükségünk – nyomtam meg a "nem" szócskát.

– De azért...

– Jó éjszakát! – hadartam és rácsaptam a telefont, mielőtt még folytathatta volna.

Szinte végszóra nyílt az ajtó és Harry belépett a szobába.

– Köszönöm – mosolyodtam el és felé nyújtottam a telefont. Tökéletesen kidolgozott felsőtestét figyeltem a félhomályban miközben visszavette tőlem a telefonját. Látszottak a kockái is a hasán, és a V–vonala is tökéletesen kitűnt, a köldökétől vékony szőrcsík futott a nadrágja alá. Harry bal karját tetoválások borították, és az oldalán is volt egy-kettő.

– Biztos kimerült vagy, úgyhogy szerintem le kéne feküdnünk... aludni – tette hozzá pár másodperc hatásszünet után, egy pimasz mosoly kíséretében. Játékosan beleütöttem a vállába, mire ő vigyorogva kinyújtotta  a nyelvét.

– Figyelj, jó nekem a kanapé is.

– Nem – mondta határozottan –, itt alszol velem.

– De... – kezdtem volna, ha nem vág a szavamba.

– Nem vitatkozom. Na nyomás befelé – mutatott a franciaágyra.

Nem válaszoltam, fogtam magam és befészkeltem magam a fehér takaró alá, szigorúan az ágy egyik szélére húzódva. Csak hogy mindenki kényelmesen elférjen...

– Mindjárt jövök. – Azzal kiment, bezárva maga mögött az ajtót.

Még nem aludtam fiúval egy ágyban, ezért alaphelyzetben kicsit zavarban  lettem volna, de most túlságosan kimerült voltam ahhoz, hogy érdekeljen ki fekszik mellettem. Csak aludni akartam végre.

Még félig ébren voltam, mikor hallottam, hogy nyílik majd csukódik az ajtó. Majd megéreztem ahogy besüpped mögöttem az ágy. Utána csak meztelen felsőtestét éreztem a takaró alatt a hátamnak préselődni, és szépen lassan teste minden porcikáját hozzám igazította, átölelt és ha lehetett még közelebb húzott magához.  Már csak egy alsónadrág volt rajta.

– De Harry! – tiltakoztam felháborodva, ámde álmos hangon. De nem mozdultam.

– Nyugi, Nell! Jó kisfiú leszek. – Arcát nem láttam, de a hangján hallottam, hogy vigyorog.

Furcsa érzés fészkelte belém magát, ahogy Harry így hozzám simult. Egyrészről zavarban voltam, ugyanakkor jó érzés is volt ilyen közel érezni őt magamhoz. Harry közelében gyakran éreztem ilyet, de most, mintha ez tízszer felerősödött volna.

Harmadik fejezet/7.

Sziasztoooook, drágáim!
Meg is hoztam a következő rész, ez a harmadik fejezet utolsó részlete, itt is kiderül valami, ami jó és rossz hatással is lehet a történet további alakulására. De néhány szereplő viselkedése meg fog változni/megváltozott, ugyanis kiderült egy s más. ;DD
Éééééés végre egy olyan fejezettel érkeztem, ami - szerintem - nem mondható nem eseménydúsnak.
Amúgy, amint látjátok végre van fejlécem, amit nagyon köszönök Lana Raynek, nekem nagyon tetszik, szerintetek milyen lett? Igaz ahhoz képest, hogy mióta megvan már a blog és csak most lett fejléc... hát elég sok időbe tellett szereznem, na nem baj, lényeg, hogy ez is meg van! :P
Na ennyit szerettem volna mondani, jó olvasást! Jaaa és még valami, köszönet az összes feliratkozónak, kommentelőnek és mindenkinek! Tényleg nagyon hálás vagyok, és örülök, ha tetszik a blog/történet. És, ha olvasod a blogot légyszi iratkozz fel. Köszönöm.
Na most már tényleg befejezem, pusszantalak titeket! :DD

Idegen női hangot hallottam meg. Kimért, hideg, érett nőhöz tartozhatott. Képzeletemben vörös hajat és zöld szemet társítottam hozzá. Nem értetem mit kereshet nálunk ugyanis anyám nincs itthon, Austinhoz meg biztos nem jött, és hang alapján én sem ismerem.

Valamikor elaludhattam, ugyanis kényelmesen feküdtem a kanapén. Egyáltalán nem éreztem kipihentnek magam, és felkelni sem állt még szándékomban, de a folyadék utána vágy győzött és kényszerítettem szemhéjaimat, hogy nyíljanak ki.

Lassan nyitottam ki szememet, és pislogtam párat. Rá kellet jönnöm, hogy a hang, amit hallottam a tévéből szűrődött ki, egyedül voltam a nappaliban. Pontosabban nem is, ahogy ment ki a fáradság szemeimből, úgy szélesedett a látóköröm és észrevettem, hogy valaki ült mellettem a kanapén. És ennek a valakinek a vállára volt hajtva a fejem, ezért feküdhettem olyan kényelmesen. Lassan felemeltem a fejem és elhúzódva az illetőtől balra fordultam.

– Jó reggelt! – vigyorgott rám Harry jókedvűen.

– Este van. – Hallottam meg testvérem hangját a másik irányból. A konyha felé fordítottam a fejem, Austin éppen akkor jött ki és a lépcső felé tartott, evett valamit.

– Mennyi az idő? – ráncoltam homlokomat.

– Mindjárt nyolc – válaszolta az általam párnának használt személy.

– De... – gondolkodtam el, az utolsó betűt hosszan elhúzva.

– Úgy három–négy órája aludhattál el.

Felálltam és az előszoba felé vettem az irányt, fél úton megálltam és a kanapén ülő fiúhoz fordultam. Bal kezemet az ajtó felé nyújtottam, mintha egy tálcát tartanék rajta.

            – Nos, köszönöm, hogy átjöttél, de...

            – Ami azt illeti, maradnék még – közölte lazán félig hátrafordulva, egyik kezével a kanapé háttámlájára támaszkodva.

            – Jó, de vasárnap van és tanulno... – Nem tudtam befejezni mondandómat, ugyanis valami félbe szakított. Hatalmasat dörgött az ég, mire összerezzentem és megakadtam a beszédben. Ekkor tűnt csak fel, ahogy az ablakon néztem ki, hogy a szokottnál sokkal sötétebb van kint. Az eső csak esett, mintha dézsából öntenék, a fák lombjait úgy csapkodta a szél ide-oda, mintha csak valami aprócska levelet fújdogálna az orkán erejű szél. Olykor-olykor felvillant valami, és pár pillanat erejéig világosság támadt kint, majd amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen is távozott, és sötétségbe torzult a kinti világ. Villámlott. Időnként mennydörgést is lehetett hallani.

Talán gyerekes dolog, de mindig is féltem a vihartól. Tizenhét év alatt, nem sikerült megbarátkoznom ezzel a természeti jelenséggel. Az esőt még elviseltem, de a viharokat... Fogalmam sincs, miből eredhet a félelmem, de egyszerűen nem sikerült kinőnöm belőle. Minden egyes égdörgésre összerezzentem.

Állkapcsaimat összeszorítva, lassan pislogtam egyet, hátha ezzel erőt tudok gyűjteni és elküldeni Harryt.

– De gondolom, nem szeretnél ilyen esőben hazamenni, szóval... – mosolyodtam el kelletlenül. Megbuktam. Rettentően féltem a viharban és nem volt erőm elküldeni  a srácot és ezzel egyedül maradni. Austin is itthon van még, de az nem olyan. Harry biztonságot sugallt. Mindig.

– Talán, ha elállt az eső.

– Talán? – vontam fel a fél szemöldökömet.

– Nem vagy éhes? – terelt ügyesen és felpattanva a kanapéról megindult a konyha felé.

– Hát de... – Követtem az említett helyiségbe.

– Mit kérsz? – fixírozta a hűtő tartalmát, kitárva a fehér színű konyhai berendezés ajtaját.

– Harry, én lakom itt, nem kell kiszolgálnod – mondtam furán és odamentem mellé. Mikor kicsit félre állt, odanyúltam és bezártam a hűtőajtót.

– Harry mi van veled? Reggel is olyan fura voltál a parkban, meg most is... – vontam végre kérdőre. Tartottam attól, hogy a "semmi"-t kapom válaszként, aminek nagyon nem örültem volna, hiszen tisztán látszik rajta, hogy van valami. Harry megfordult és pár lépés után nekem háttal, két kézzel a konyhaszigetnek támaszkodott. Ugyan nem láttam az arcát, de már csak ebből a testtartásából kiindulva gondterheltnek tűnt.

Nagy sóhajt hallatott.

– Harry? – Odalépve mellé a hátára simítottam jobb kezemet.

– Tudok róla – jelentette ki meg sem mozdulva, fejét lehajtva még mindig a pultot fixírozta.

– De miről?

– Luciferről és Erzulie-ról, a fenébe is! – csattant fel és eltávolodva a pulttól szembe fordult velem. Tekintete izzott a dühtől.

– Mi?! De honnan tudod?

– Amy mondta – felelte hidegen és kiment a konyhából.

– D–de azt nem mondta miért? – tudakoltam. Nagyon felment bennem a pumpa. Nem értettem miért kellett a drága barátnőmnek elárulnia, ezt Harrynek nem szabadott volna megtudnia. Különben is mi lett most jobb, hogy ő is tudja? Semmi... Sőt! Nem tudom hogy érinti Harryt ez az egész dolog, dühös, félt, talán undorodik tőlem. Nem tudom, de az biztos, hogy nagyon felkavarta. Szinte ordított, amikor elmondta mi a gond. Értetlenül álltam a konyha közepén, majd Harry után mentem a nappaliba.

– Nem. De most nem az a lényeg. Nem tudom hogy tudsz ilyen nyugodt lenni. Nell, az életedről van szó! – kiabált.

– Tudom – feleltem alig hallhatóan. Nagyon megrémisztett Harry. A hangja most még mélyebb volt, mint amúgy. Most nem biztonságot sugárzott, hanem sokkal inkább volt ijesztő. Nem féltem tőle, de mégsem voltam nyugodt a közelében.

– És miért vagy úgy kiakadva emiatt? Nem is tartozik rád

– Már hogy ne tartozna rám? Nell, ezt nem mondhatod komolyan, hogy ennyit se jelentek neked, igenis tartozik rám is!

– Úgysem tudnál segíteni, azt meg nem akarom, hogy esetleg aggódj, vagy undorodj tőlem.

– Nem... – fordult nekem háttal, mindkét kezével a haját túrva.

– Majd én elintézem!

– Elintézed – nevetett kétségbeesetten.

– Ahhj, ezt az egészet nem is kéne tudnod! – csattantam fel.

– Hát persze, hogy nem – motyogta magában. Hirtelen a bejárati ajtó felé vette az irányt hatalmas, sietős léptekkel. Eltűnt szem elől, a következő, amit hallottam az ajtó csapódása volt.

Elrohant. Ki a viharba.

Normális esetben eszembe nem jutott volna ilyen ítéletidőben kilépni a lakásból, most viszont erősebb volt az akarat, hogy utánamenjek, mint a félelem. Odafutottam az ajtóhoz, megálltam előtte és lassan kifújtam a levegőt, majd a kilincsre téve a kezemet lassan lenyomtam azt. Kitártam az ajtót és a küszöbnél állva próbáltam szemeimmel megtalálni Harryt. Délután láttam, hogy nem kocsival jött, gyalog pedig nem juthatott olyan messzire.

Bár tudnám, merre keressem!

– Harry! – kiáltottam el magam hátha majd visszajön, vagy valami jelet ad, merre induljak. Mivel ez nem történt meg bezártam magam mögött az ajtót, és sietősen elindultam az egyik irányba. Már futottam és a fejem jobbra–balra forgattam minden egyes kis utcánál, ami letért arról ahol én mentem.

– Harry! – szóltam megint. Ismét nem kaptam választ. Már bőrig áztam, mindenemből ömlött a víz, az eső még mindig nagyon esett a szél is irdatlan erővel fújt, az égdörgés és a villámok még ijesztőbbé tették a helyzetet. Az utcán egy árva lélek nem volt, még autókat sem láttam. Hideg volt, rettentően fáztam. És zaklatott voltam. Ideges, rémült, és úgy éreztem mindjárt elbőgöm magam. Az én hibámnak éreztem, hogy ez történt, hogy Harry megtudta és, hogy így viselkedik. Most először veszekedtem vele.

A villámok nagy fényhatással jártak, mi megvilágította az amúgy sötét utcákat, s a fákhoz olyan árnyékokat állítottak, mit inkább nem akartam volna látni. Szinte félpercenként újabb villám világított. S minden fényvillanásnál az út másik oldalán tőlem kicsit lemaradva a lovait hajtó Lucifert láttam árnyékként. A sötétben eltűnt, de minden alkalommal, amikor a villám kicsit is megvilágította a teret fekete árnyékként láttam utána tartani.

Nem bírtam, tovább kitört belőlem a zokogás. Teljesen kétségbe voltam esve, és rettegtem. A vihartól, attól, hogy nem találom meg Harryt, és Lucifertől.

– Harry! – ordítottam sírva és folyamatosan hátraforogtam, hogy megbizonyosodhassak, hogy csak képzelődöm az árnyékokat illetően és Lucifer nincs itt. De nem képzelődtem. Minden egyes villámmal járó villanással láttam, és egyre közelebb ért hozzám.

A könnyeim elhomályosították látásom, de csak futottam, ahogy csak bírtam, féltem, hogy Lucifer utolér. Fogalmam sem volt merre megyek, de nem érdekelt.

Hatalmasat sikítottam, mikor egy mellkasba ütköztem, s két kar erősen fonódott körém. Nem láttam ki az, de volt egy sejtésem, és megpróbáltam kitépni magam a szorításból, de nem ment.

– Ssss, én vagyok – suttogta az ismerős, rekedt hang, és továbbra sem engedett. Megéreztem az illatát és felismeréstől hangosan tört fel belőlem a zokogás. Egyrészről még mindig rettegtem, és fájt, hogy így veszekedtünk, ezzel együtt viszont elöntött a megkönnyebbülés is, hogy itt van.

Hozzábújtam, az egyik kezemmel átöleltem a derekát a másikkal pedig a mellkasánál szorítottam markomba az átázott pólóját, és a mellkasába fúrva fejemet halkan zokogtam tovább.

Harmadik fejezet/6.

Mikor Harry teljesen eltűnt már a láthatárról, akkor volt csak erőm, hogy megforduljak és bemenjek a lakásba.

Azért indultam el otthonról, hogy kitisztítsam a fejem, erre mi történt? Még inkább összezavarodtam, csak most egészen más miatt. Az álpasim, akivel közeli barátokká váltunk csupán egy hét leforgása alatt, most bevallotta, hogy vonzódik hozzám; amit egyelőre még nem tudtam hová tenni.

Beléptem a házba és bezártam magam mögött az ajtót. Furcsa érzés fogott el az előszobában állva. Eszembe jutott, hogy Lucifer szinte mindig itt jelent meg, s a tudat nyugtalanított, még ha biztosra vettem is, hogy most nem lehet itt, hiszen eddig mindig éjszaka "támadt", mikor a család többi tagja már aludt, vagy éppen valami elhagyatott utcán, ahol senkinek sem tűnt fel. De mi van, ha taktikát váltott? Ha már fényes nappal is mutatkozik? Próbáltam elhesegetni  a gondolataimat, amik nem meglepő módon Lucifer köré terelődtek.

Levettem a cipőmet és bementem a nappaliba, Austin éppen a DVD-k közt kutakodott. Levágtam magam az egyik kanapéra  a tévével szemben.

– Mit nézünk? – tettem fel a kérdést. Talán egy film – még ha nem is hosszú időre – el tudja feledtetni velem a frusztráló gondolataimat.

– A Viharszigetet keresem – válaszolta, hátra sem nézve, még mindig a filmek között keresgélt. Válaszára elhúztam a számat.

– Nem választhatok én? – ajánlottam fel, de magam is tudtam, hogy feleslegesen. Austinnal soha nem tudtunk megegyezni ilyen téren.

– Nem – vágta rá nemes egyszerűséggel.

– Na, légyszi! – Úgy döntöttem, akkor kihisztizem, hogy én választhassak.

– Semmi kedvem valami nyálas, romantikus és végtelenül unalmas marhaságot nézni.

– Hé! – képedtem el. Marhaság? – Nem értem mi bajod a romantikus filmekkel – értetlenkedtem.

– Bleeee – imitált hányást hátrafordulva.

– Eredet? – fordult hátra kis keresgélés után.

– Legyen – adtam végül meg magam.

Austin berakta a lejátszóba  a DVD–t és leült mellém a kanapéra.

A film vége felé anyám baktatott le az emeletről.

– Gyerekek, most elmegyek, csak késő délután fogok tudni hazajönni – haladt el mellettünk.

– Hová mész? – érdeklődött Austin, tekintetét el nem szakítva a tévé képernyőjétől.

– Majd rendeljetek valami ebédre – mondta anyám meg sem hallva testvérem kérdését

 – Oké...

– Legyetek jók! – vetette még oda, majd hallottam csapódni a bejárati ajtót.

– Milyen pizzát rendeljek? – nyitottam be Austin szobájába, telefonnal a kezemben.

– Hawaii-t.

– Oké – nyugtáztam és a nappali felé indultam, miközben tárcsáztam a pizzériát, hogy megrendeljem az ebédünket.

Úgy fél óra múlva csengettek is én pedig rohantam ajtót nyitni. Már rettentően éhes voltam, ráadásul a pizza az egyik kedvenc ételem, ezért már alig bírtam magammal. A pénzzel a kezemben kitártam az ajtót, de meglepetésemre nem az volt, akire számítottam. Harry állt az ajtóban hatalmas vigyorral az arcán és egy pizzásdobozt tartva egyik kezében.

– Felcsaptál kifutófiúnak? – vigyorogtam rá.

– Egyszerre értünk ide a futárral és kifizettem – mutatott a kezében tartott lapos papírdobozra. – Így sajnos engem is meg kell hívnotok ebédre – vonta meg a vállát.

– Attól tartok én is – mosolyogtam. Szélesebbre tártam az ajtót és kicsit félre álltam az útból, hogy be tudjon jönni a házba.

Mikor elhaladt mellettem kicsit lehajolt és puszit nyomott az arcomra, majd haladt tovább. Én meg magamban vigyorogva csuktam be a bejárati ajtót.

– Austin, kaja! – kiáltottam el magam a nappaliba beérve, és már hallottam is a lábai dobogását az emeleten.

– És van egy vendégünk – közöltem vele mikor már a lépcsőn rohant le

– Harry. Király! – ért oda mellénk. Úgy tűnik ő is megkedvelte a göndörkét, akárcsak anyám, Amy, Dean... Na jó, Harryt mindenki szereti?

– Az ott a... – kezdte Harry kikerekedett szemekkel a dohányzóasztal felé mutatva.

– Bizony ám! – szakította félbe kisöcsém büszkén bólogatva.

Harry a kezembe nyomta a pizzát és gyors léptekkel ment a dohányzóasztalhoz, hogy kezébe vehesse a videojátékot, és áhítattal tanulmányozta a tokot. Gyermekded lélek. Austin  követte Harryt és a kezéből kivéve a játékot indult is a tévéhez, hogy betehesse.

– Most komolyan? – néztem rájuk hitetlenül. Harry már a kanapén ülve az egyik joystickkal a kezében nézett rám hatalmas bociszemekkel.

– Akkor egyedül kell ennem – jelentettem ki lemondóan és megfordultam, hogy bemenjek a konyhába. A srácok már annyira belemerültek a játékba, hogy azt hiszem, meg sem hallották, hogy mondtam valamit.

Letettem a pizzát a konyhapultra és felnyitottam a  doboz tetejét. Mennyei illatok szálltak fel gőzzel keveredve a dobozból, mélyen belélegeztem és örömmel nyugtáztam, hogy mind az enyém.

– Nell, nekünk is hozz a pizzából! – hallottam meg öcsém kiabálását, mire lehervadt az önelégült vigyor az arcomról. Nem volt valami felemelő érzés volt, hogy a srácoknak is csak azért jutottam eszébe, hogy megetessem őket.

– Oké – válaszoltam sóhajtva. – Pedig most megérdemelnétek, hogy ne kapjatok.

– Nem lehetsz ilyen gonosz. Tudom, hogy szeretsz, és nem tennél velem ilyet. – Hallottam meg Harry hangját, mire elmosolyodtam.

– Nem tennék, mi? – Nem akartam gonosz lenni, úgyhogy a pizzával együtt visszabaktattam a nappaliba, és helyet foglaltam a kanapén a két fiú között.

Megettem a pizza rám eső részét, majd nem tudtam mit tenni, néztem, ahogy játszanak. Bár ez a tevékenység nem bizonyult túl érdekesnek, gondoltam csak befejezik valamikor...

Még nem résszel jövök....

Na, sziasztok drágáim. Most nem új résszel jövök, hanem *dobpergés* egy blogversenyen nyertem a legizgalmasabb blog kategóriában! :DD Most virul a fejem,  nagyon örülök neki.

Amúgy az új részt még nem tudom mikor hozom, de a felét már megírtam, szóval hamarosan. Talán holnap.