Nyolcadik fejezet/3.

Hmm, vége a nyárnak, holnap itt a szeptember, holnapután suli... ami azt jelenti, hogy kicsit ritkábban lesznek majd a részek. Nem kell több hetes kiesésekre számítani, de kétnaponta biztos nem fogom tudni hozni a részeket, bármennyire is szeretném. Na, remélem jól telt a nyaratok, a sulitól meg nem kell félni, hamar elmegy az a tíz hónap... Vagy mégse. :DD Na, mindegy, jó olvasást, remélem tetszeni fog!

A másnap elég unalmasan telt, vizsgálatok aznap nem voltak, tegnap letudták az összest, és mivel elég jó eredmények születtek, nincs szükség többre. Megfigyelésen bent tartanak még pár napig, de azt mondták, hogy holnap valószínűleg hazamehetek, aminek nagyon örültem, és reméltem, hogy tényleg így is lesz. Utáltam itt lenni! Ma egész nap nem csináltam semmit. Nem jött be hozzám senki, még Harry sem volt itt, amit furcsálltam, de örültem is neki, hogy végre nem csak aludni jár haza. És végre találkozik is a barátaival, vagy valami. Mert amíg én kómában feküdtem ő minden áldott nap itt volt bent, és akárhányszor kérték is meg Amyék, hogy feleslegesen van itt, ő kitartóan várt mellettem, hogy mikor ébredek fel. Tény: ennyit egyhuzamban még életemben nem aludtam, és Harry konkrétan végignézte.

Éppen kikapcsoltam a tévét, mert semmi nézhető műsort nem adtak a kevéske csatornák egyikén sem, mikor lassan nyílt az ajtó. Először az orvosra tippeltem, esetleg egy nővérre, gondoltam, ha eddig nem jött be hozzám, miért most tennék. De mikor meghallottam egy ismerős hangot, tudtam, nem az itt dolgozók jöttek.

– Ezt nem így kell! – kiáltotta el magát az ismeős hang, bár nem tudtam megállapítani kié, majd szinte abban a pillanatban valaki hatalmasat rúgott az ajtóba, az pedig hihetetlen erővel csapódott ki. Ekkor láttam meg a csipet-csapatot, Dean, Harry, Alan (ő rúgta be az ajtót) és Amy, kezében egy tortával.

– Boldog szülinapot! – kiáltottak fel mindannyian egyszerre, én pedig elnevettem magamat.

– Köszönöm. De megengedték, hogy ezt ide behozzátok? – vontam fel a szemöldököm az édességre mutatva.

– Hát, már bent van – vakarta meg tarkóját Harry.

– Isten éltessen, kislány! – jött oda hozzám Alan, és átölelt.

Amy az ágyam melletti kis asztalkára rakta a tortát, ekkor alaposan szemügyre vettem gyűrűsujját, amin bizony ott volt az eljegyzési gyűrű. Szép darab volt. Tegnapelőtt nem sikerült megnéznek, ugyanis Amy nem sokáig volt itt, és amikor elmondta az eljegyzésüket Deannel, csak azzal voltam elfoglalva, hogy ez mennyire felelőtlen döntés volt, el is felejtettem, hogy ehhez egy gyűrű is tartozik.

– Na, nem szidsz le az eljegyzés miatt? – mosolygott Amy.

– Miért tenném? – tettem úgy, mint aki semmit sem ért az egészből, de pontosan tudtam, miért kérdezi. Normális esetben már elbeszélgettem volna vele, hogy mégis hogy képzelte ezt az egészet, de most eszemben sem volt. Ha ők így döntöttek, akkor így… Én csak annyit tehetek, hogy mellettük állok és támogatom őket, hiszen a barátaim. – Amúgy nem – mosolyogtam barátnőmre, aki tátott szájjal meredt rám, a kórteremben már mindenki talált magának egy széket, amin kényelmesen elhelyezkedett, csak Amy állt a szoba közepén. Értetlenül hátrafordult Harryhez, aki megvonta a vállát, majd a lány újra rám nézett, még mindig tátott szájjal. Megleptem.

– Te jó ég! Mit csináltak veled az orvosok? – nézett rám hitetlenkedve, majd mikor én felnevettem, ő is elnevette magát.

– Jól vagyok én, hidd el!

Amy megvonta a vállát, majd kikapott a táskájából pár papírtányért és műanyagvillákat, majd egy rongyot, amit elkezdett kicsomagolni. Kés volt benne.

– Felvágod? – nézett rám csillogó szemekkel Amy.

– Azt hiszem nem nekem kéne! – húztam el a számat.  Elég szerencsétlen voltam ahhoz, ha kés kerül a kezembe, akkor az egyik ujjamat bizony el is vágom az éles eszközzel. Na, meg ágyban fekve tortát szeletelni? Nem hiszem! Ugyan be volt állítva az ágy, így félig ültem rajta, de azért az így sem lenne szerencsés.

– Oké, majd én!

Amy elkezdte felvágni a csoki tortát. Én kaptam az első szeletet, aztán mindenki szépen sorjában. Mivel a srácok már az összes széket elfoglalták, Amynek már nem maradt hely, így Dean ölébe ült. Tulajdonképpen nagyon is összeillettek ők ketten, kívül-belül. Ugyan még mindig korainak gondoltam azt a házasságot, hiszen még csak tizennyolc évesek, de rá kellett jönnöm, egyáltalán nem biztos, hogy ennek válás lesz a vége. Amy és Dean szinte tökéletes pár voltak, nagyon jól megvoltak egymással, és ha már a szüleik is belementek…

A torta egyébként finom volt. Egy jó ideig beszélgettünk még öten, majd Alan kijelentette, hogy neki mennie kell. Felállt, a tortát pedig visszatette a dobozába, majd megvonta a vállát, mikor a többiek furcsán néztek rá.

– Itt úgysem tudnánk hova tenni, megromlani meg csak nem hagyhatjuk! – vigyorodott el, majd gyorsan le is lépett.

– Hé! Nem kíséritek ki Alant? – állt fel Amy a barátja öléből, és parancsolóan nézett a bent maradt két srácra.  A fiúk felsóhajtottak, majd kimentek.

– Na! Milyen tizennyolcnak lenni? – húzott jó közel hozzám egy széket. – Jelentkezett már valamilyen tünet?

– Úgy beszélsz róla, mintha valami betegség lenne! Egyébként nem. Vagyis nem is tudom, mit kéne éreznem, vagy tulajdonképpen mi is fog történni a két hét alatt – magyaráztam. Fogalmam sem volt mire számítsak, azt tudtam, hogy Erzulie aktívabb lesz, mint eddig és hogy ez a két hét áll rendelkezésünkre, hogy kiűzzük, aztán ha nem sikerül, vége.

„Vége. Vége. Vége…” Visszhangzottak a fejemben a szavak. Ha nem sikerül, akkor számomra ennyi volt az élet. Ettől kezdtem komolyan megrémülni, most hogy beléptem az ominózus két hétbe, ami nem lesz egy leányálom, annyit tudok. Bár eddig még semmi sem jelentkezett, de még nincs is egy teljes napja, hogy betöltöttem a tizennyolcat.

– Hát, én sem nagyon tudom, de gondolom fel fog tűnni, ha lesz valami… És ha hazaengedtek, majd valamikor megcsináljuk.

– Valamikor?

– Van addig még időnk… vagyis nem túl sok. Jó, csak a tizennegyedik napon csinálhatjuk meg.

– Mi? Miért csak akkor? – meredtem rá kétségbeesetten, és már előre rettegtem a rám váró két héttől.

– Nem tudom, csak akkor lehet. De legalább van kiskapu.

– Legalább – sóhajtottam fel.

– Tényleg! Mikor engednek haza? – csillant fel a szeme, amint témát váltott. Gondoltam ő is várta már, hogy kikerülhessek innen, akárcsak én.

– Holnap. Ha minden jól megy.

– Úúú! De jó! – kiáltott fel. – Végre!

– Na, igen! Remélem addig nem lesz semmi „gond” Erzulie-val – mondtam elhalkuló hangon.

– Te ne kezdj el nekem ezen aggódni! Szétaggódtam én már magamat helyetted is, te ne foglalkozz ezzel! – csattant fel. Na, igen. Biztos voltam benne, hogy elé gondot jelentett neki a dolog, főleg, hogy először hogyan is fogadta a hírt, miszerint nem sok van már hátra nekem. Laurie már akkor is állította, hogy nem lesz semmi probléma, biztos volt benne, hogy megoldjuk, ellentétben Amyvel. Ő szinte teljesen összezuhant, de elég hamar túltette magát, és visszatért az eredeti nézőpontjához, a pozitivitáshoz. Akkor már hallani sem akart róla, hogy én mennyire bepánikoltam, hiszen úgyis megoldjuk.

– De, Amy! Rólam van szó!

– De akkor sem szabad ezen aggódnod! Na! – jelentette ki ellenvetést nem tűrve.

– És megtudhatom, mégis hogyan csináljuk majd? – sóhajtottam és szerettem volna megtudni a „Mentsük meg Nellt” akció részleteit, ám ekkor nyílt az ajtó és belépett rajta a két srác. Hát ezt ma már nem fogom megtudni.

– Gondolom ennyi idő alatt bőven kibeszéltétek magatokat – utalt ezzel Dean arra, hogy Alan kikísérése három percig tartott volna, ehelyett pedig vagy jó fél órán át távol voltak.

– Ami azt illeti még nem! – nézett Amy durcásan Deanre. – De mindegy, mert amúgy is mennünk kéne már. Had legyenek kettesben! – mutatott rám és Harryre. Választ nem is várt meg, azonnal kezdte kifelé toloncolni Deant az ajtón Amy.

Harry leült Amy helyére és megköszörülte a torkát én pedig kérdőn néztem rá.

– Szóval boldog születésnapot! – nyújtott nekem egy kis dobozocskát, amiben az ékszereket szokták tartani. Kinyitottam a dobozt, s egy ezüst nyakláncot emeltem ki belőle. Két medál lógott rajta, egy H, és egy N betű. Mint a filmekben.

– Köszönöm! – mosolyodtam el.

– Gondoltam még rá, hogy egy L-t is kéne rá rakni – nézett rám komolyan, majd mindketten elnevettük magunkat. Luciferre gondolt, ki másra.

Elvette tőlem a láncot, majd feltette rám, ezután hosszasan megcsókolt.

9. díj!

Szia mindenkiiiiii! Hihi, kaptam egy díjtat. :P Nagyon köszönöm Gigi!

1 Írj magadról 11 dolgot:
1. Szétszórt vagyok.
2. Elég spontán vagyok, mármint nagyon.
3. Utálok futni.
4. Szinte mindig ki van festve a körmöm. Jó, nem szinte. :P
5. Általában jó kedvem van. De ha nincs, az nem tart sokáig.
6. Nem tolerálom, ha valaki pesszimista. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy miért kell mindenben csak a rosszat látni.
7. Ritkán szoktam sorozatokat nézni. Nagyon ritkán.
8. Még mindig utálok magamról írogatni dolgokat... :DD
Öööö... Ennél többet most nem tudok, különben is, annyiszor írtam már ilyet!

2. Válaszolj 11 kérdésre!
1. Olvasod a blogom? Ha igen, véleményt kaphatok.
- Nem olvasom.
2. Mit szeretsz a 1D-ben?
- Azt most hosszú lenne leírni.
3. Mi a jelenlegi célod?
- Először is: leérettségizni. xD
5. Helyes Riley Smith?
- Nekem nem jön be.
6. Hol laksz? (ország, megye)
- Budapesten.
7. Melyik sztárra hasonlítasz leginkább?
- Szerintem egyikre se. xD Nem tudom.
8. Mi a beceneved?
- ... Nem publikus. :P
9. Kedvenc szín?
- Zöld.
10. Kedvenc gyümölcs?
- Sárgabarack.
11. Mit szeretsz a blogokban? Miért szereted őket olvasni?
- Semmit. Nem nagyon olvasok blogot, szóval...

És most megint az lesz, hogy nem megy tovább senkinek. :/ Nem tudom kinek tovább küldeni.

Nyolcadik fejezet/2.

Az alvás után kipihentebben ébredtem. Mikor megmozdultam az ágyban hallottam valaki sóhaját, így teljesen megfordultam.

– Anya? Austin? Jaj, de jó, hogy látlak! – lépett mellém kisöcsém, aki eddig a szoba másik felében foglalt helyet, és szorosan magamhoz öleltem.

– Tény, hogy mindig is szerettél sokáig aludni, na de két hónap? – viccelődött, mire én is felnevettem.

– Austin, megtennéd, hogy egy kicsit magunkra hagysz? – fordult anyám, aki az ágy melletti székben ült, Austin felé és kérlelően nézett rá. Kisöcsém egy sóhajtás kíséretében elhagyta a szobát. Két hónap után végre látom az öcsköst, akiért kómám előtt nagyon aggódtam, s végre biztonságban tudhatom őt, erre anyám fél perc után máris kizavarja. Fantasztikus!

– Sajnálom, hogy tegnap mégsem tudtunk eljönni! – kezdte anyám.

– Már holnap van? – lepődtem meg alaposan, majd elfordítottam a fejemet, hogy rálátást nyerjek az ablakra, és az azon beszűrődő fényáradatra. Valamikor koradélután lehetett. Azt hittem, csak pár órára szundítottam el, ehhez képest pedig majdnem húsz órát aludtam! Mondjuk ennek legalább megvolt a hatása, már egyáltalán nem éreztem magam olyan erőtlennek és kimerültnek, ahogy tegnap, két hónap „alvás” után. Már sokkal jobban voltam, mint tegnap, reméltem hamar hazaengednek a kórházból, lehetőleg még ma, ugyanis holnap betöltöm a tizennyolcat, amit nagyon nem a kórházban kéne, hiszen tudom, mi – nagyjából –, mi fog történni velem a születésnapom utáni két hétben.  A suli épphogy véget ért, amit nagy sajnálatommal nem járhattam ki, de ezzel legalább nem ott kell majd „szenvednem”, hanem otthon, Amyéknél, Harrynél... – de ők tudnak róla, és tudom, hogy mellettem állnak.

– Hogy vagy? – fordult felém anyám úgy téve, mintha tényleg érdekelné őt az állapotom.

– Vége a piának és a drogoknak? – válasz nélkül kérdeztem vissza, kissé flegma stílusban.

– Nell, meg volt rá az okom!

– Nem, nem volt! – csattantam fel. – Arról sem volt fogalmad, hol van a fiad, aki már két napja elment otthonról!

– Tudom, hogy számodra nehezen megbocsátható, amit tettem…

– Mindenki számára az lenne! – vágtam közbe.

– De! Épp ésszel nem tennék ilyet! – magyarázkodott, és úgy tűnt komolyan gondolja. Igen, anyám sosem tartozott a mintaanyák közé, de Austint tényleg nagyon szerette, ezért rá, valamivel jobban figyelt, mint ahogy rám szokott.

– Tudom… - suttogtam. – De akkor sem értem, miért tetted ezt.

– Valamit el kell árulnom – kezdte halkan. Szuper! Anyám jelenléte amúgy is felzaklatott, főleg, hogy máris veszekedéssel kezdtük, erre kiderül, hogy még titkolózott is előttem?

– Mondd – sóhajtottam lemondóan, és próbáltam lenyugodni. Ugyan én nem értettem soha az ilyen dolgokhoz, de abban biztos voltam, hogy a stressz nem segíti a gyógyulásomat, sőt! Csak az a baj, hogy természetemhez híven, mindenen nagyon hamar fel tudom idegesíteni magamat, ami nagyon zavart. Mindig is irigyeltem az olyan embereket, akik minden helyzetben meg tudják őrizni a nyugodtságukat. Például Claire. Ő tökéletes példa volt erre. Bármi is történik, ő megőrzi a hidegvérét, ezért sokkal hamarabb rá is talál a megoldásra, mint én, aki csak a helyzet súlyosságán tudok problémázni, épp ésszel gondolkodni ilyen helyzetekben, nem nagyon.

– Tudok róla – mondta halkan.

– Annak örülök, de minek is, pontosan? – vontam fel fél szemöldökömet. Fogalmam sem volt, miről beszél, s úgy tűnt, ha nem kérdezek rá, nem is nagyon fogja elmondani.

– Luciferről.

– Hogy kiről? Micsoda? Honnan? – akadtam ki teljesen, anyámnak erről nem kellene tudnia! Így is túl sokan tudják már.

– És… Azt tudod, hogy mi fog történni velem, ha betöltöm a tizennyolcat? – kérdeztem félve.

– Igen.

– Na, jó, honnan? – sóhajtottam fel. Minek is tagadnám le? Már úgyis tudja, csak azt nem értem, hogy kitől, és mégis miért hitte el? Hiszen anyám nem az a fajta ember, aki bedől az ilyeneknek.

– Hát a teljes igazságot Amytől tudom…

– Hát ezt nem hiszem el…

– De! Nem ő avatott be! – ellenkezett mihelyst kiakadtam Amyre, hogy mégis miért mondta el anyámnak. – Igazából elég különös dolog történt velem.

– Igen? Micsoda? – néztem rá komoly érdeklődéssel.

– Hát. Egyik éjszaka, mikor lementem inni… – Nicsak, otthon tölti az éjszakákat? – Azt hittem álmodom, ömm, megjelent Lucifer, és valami Erzulie-t keresett, először nem értettem, majd odament az egyik képhez, amin ti vagytok Autinnal, és rád kezdett mutogatni! Aztán, mivel azt hittem álmodom, megdörzsöltem a szememet, aztán már el is tűnt. Sokáig csak azt hittem álmodom, de elkezdtem gondolkodni, hogy esténként elég különösen viselkedtél, mi van, ha azért, mert ez a valami téged is zaklatott. Akkor mentem el Amyhez, hiszen ő mindent tud veled kapcsolatban, és megkérdeztem tőle. Először csak értetlenkedett, mintha nem tudná, miről beszélek, aztán elmondtam neki, hogy mi történ egyik este, és akkor elmagyarázta nekem. – Magyarázott anyám, és megnyugodtam, hogy Amy nem magától avatta ám be szülőmet, sőt, mikor konkrétan rákérdezett, még akkor sem akarta beavatni. Ezt értékeltem, de ezzel akkor már elkésett, hiszen akkorra anyám már túl volt, egy találkozáson, magával a Sátánnal.

– És, azt hiszem, tudnod kell még valamit – húzta el az első betűt jó hosszan. Mg valami?

– Apád megszökött a börtönből.

– Micsoda?! És… találkoztál vele?

– Nem, a rendőrség hívott fel. Körözik.

– És mikor szökött el? – kérdeztem, de ott volt még a másik fontos kérdés is: hogyan? Hiszen az Egyesült Királyság egyik legvédettebb börtönébe csukták, mégis hogy tudott onnan meglépni?

– Pár hete – sütötte le a fejét anyám.

Nem sokat beszélgettünk ezután, mert anyám közölte, hogy nekik menniük kell, és nem is láttam aztán Austint, mentek is el. Viszont az meglepett, hogy a társalgásunk végén tudtunk normálisan is beszélni egymással, mintha lenne köztünk anya-lánya kapcsolat. Pedig világos, hogy sosem volt. Néha azt hittem, hogy átaludtam magam valami másik dimenzióba, ahol anyám normális, de hamar ki kellett józanodnom a gondolatból, hiszen voltak olyan pillanatai, amikor tagadhatatlanul az az énje beszélt hozzám, amelyiket már oly jól ismertem. Tehát, nem, ez nem egy másik dimenzió, anyám szimplán rájöhetett arra, hogy most már tényleg bármikor elveszíthet engem, így ér velem normálisan kommunikálni. Bár mindig is kételkedtem benne, hogy ilyen valaha is meg fog történni, hogy anyám, embernek tekint engem, tehát nem mindig volt ma velem olyan tiszteletlen, mint amit már megszoktam tőle. De volt valami, amit nem tudtam mindig. Az, ami ilyen hatással volt szülőmre. Mégpedig Lucifer. Hogy mi össze nem képes hozni az embereket? Laurie-val is ezen az alapon kezdődött a kapcsolatunk, egy hihetetlen ügyön, mostanra pedig a legjobb barátaim közé tartozott. Persze tudtam, hogy akkora változás nem lesz anyám viselkedésben, de én nem is akartam, nekem éppen megfelelt a mostani, így valamelyest önmaga is maradt, így majd nem kell minden alakalommal megkérdeznem magamtól, hogy ki ez a nőszemély, és mit csinált az anyámmal.

Családom távozása után, Harry lépett be a szobába. Odalépett az ágyamhoz, lehajolt hozzám és ráérős puszit nyomott a homlokomra, majd leült az ágy melletti székre.

– Hogy vagy? – kérdezte mosolyogva. Hihetetlenül örültem gödröcskés mosolyának, s egyáltalán jelenlétének. Már puszta ittléte is elszívott belőlem minden feszültséget, amit az előbbi beszélgetés során szereztem, s nyugodtsággal töltött el. Harry mindig úgy hatott rám, ahogy szükségem volt rá.

– Jobban – mosolyodtam el én is.

– Nem vagy szomjas?

– De – válaszoltam, ő pedig vizet töltött nekem, s a kezembe adta a poharat.

– Miért vagy mindig itt? Nem mintha nem örülnék neki, de a saját életedet is élned kéne.

– Te vagy az életem! – suttogta, mire nekem vadul kalapálni kezdett a szívem és elöntött a melegség. Normális, hogy annyira szeretem ezt a fiút, hogy már szabályosan fáj?

– Apám megszökött a börtönből – közöltem csak úgy „mellékesen”, miután ittam pár korty vizet, és visszaraktam a már félig üres poharat az asztalra.

– Hogy mi? – kerekedtek el a szemei. Számítottam erre a reakcióra.

– Ja, anyám mondta. Először én is így kiakadtam, de úgyis hamarosan megtalálják. Nincs semmi gond! – mosolyogtam nyugtatóan Harryre, aki persze engem féltett. Azt nem értettem, miért, ugyanis mit tenne velem apám, mégis? És miért keresne fel egyáltalán? Semmi értelme nem lenne. Persze Harry ezt nem így látja, és félt engem; mondjuk szerintem totál feleslegesen.

– Amy mesélte már az eljegyzésüket? – váltott témát vidáman.

– Igen – nevettem. – Említette.

– És? – kérdezte várakozva. Tudta, hogy előszeretettel viselkedem néha barátnőm anyjaként, de csak féltem őt.

– Hmm – gondolkodtam el egy pillanatra. – Örülök nekik – válaszoltam őszintén, miután átgondoltam, hogy lehet, ez még elhamarkodott döntés, de szeretik egymást, és Amyt sem láttam még ilyen boldognak. Jó, az tény, hogy Amy mindig boldog, neki nem kell erre különösebb ok, benne ez ösztönösen megvan. Szomorkodása, vagy kiakadása sem szokott fél óránál tovább húzódni. Ő már csak ilyen. De ez most más volt. Amy kivirult, látszott rajta, hogy most aztán tényleg a fellegekben jár, aminek én örültem, nem lehettem olyan önző, hogy számára ilyen fontos pillanatban nem állok mellette, hanem máris sorolom az okokat, amiért nem jó ötlet ez a frigy.  Féltem, hogy egyszer még meg fogja bánni a döntését, de nem én leszek az, aki elrontja a boldogságát, hiszen engem is örömmel tölt el, ha az egyik szerettemet ennyire boldognak látom. És mindenki követ el hibákat, lehet, hogy ez az esküvő is maga lesz a hiba, de erre majd később rájövünk, addig meg nem kell mindenben a rosszat látni. Kipróbálják, max nem válik be. Az utóbbi időben, mióta ilyen közel kerültem a halálhoz, rájöttem, hogy nem szabad elhalasztani a lehetőségeket, ki kell őket használni, hiszen csak egyszer élünk! Eddig egyáltalán nem ezt az elvet vallottam, de eddig nem is fogtam fel teljesen, mit jelent, hogy egyszer élünk. Most már viszont totálisan átérzem, és nem én leszek az, aki majd megakadályozza Amyt, vagy bárkit, abban, hogy ténylegesen belevesse magát az életbe. Igazából már eddig sem kellett volna ennyire féltenem drága barátnőmet, már tudom, és változtatni fogok a viselkedésemen! Nem lehetek mindig olyan aggódó!

– Tényleg? – vonta fel a szemöldökét Harry.

– Miért olyan hihetetlen? – nevettem el magam. Aztán elmeséltem neki az eszmefuttatásomat, miszerint élni kell az életet és hibákat elkövetni. Harry hatalmas szemekkel nézett rám, majd elnevette magát. Nyilván nem számított ekkora változásra a gondolkodásom terén, pedig az az igazság, mióta Lucifer meg Erzulie belépett az életembe, rengeteget változott a világhoz, az élethez való hozzáállásom. Kicsit vicces, de tényleg kellettek ők ehhez, hogy ne legyen annyira öreges gondolkodásmódom, és hogy tanuljam meg: az életet ki kell élvezni, ugyanis bármikor vége szakadhat. És akkor már nem lehet visszahozni az elveszett pillanatokat, lehetőségeket, mik ott kopogtattak az ajtónkban, de mi figyelmen kívül hagytuk őket.

Igazából Amy mindig is nagyjából totálisan az ellentétem volt. Ő eddig is így gondolkodott, mint most már én is, én pedig eddig mindig csak a rosszat láttam. De még órákig sorolhatnám a különbségeket kettőnk között, annyi van, mint égen a csillag, a lényeg, hogy valamilyen furcsa, megmagyarázhatatlan módon mi így is – általában – tökéletesen megértettük, és támogattuk egymást. Csak megértenünk nem sikerült soha a másikat. Míg ő a jelenben élt és a szíve szerint döntött, én mindig mérlegeltem, őrlődtem az elgondolkodásra sem érdemes, egyszerű dolgokon.

– Elnézést, uram, megkérhetem, hogy távozzon? El kell végeznünk egy pár vizsgálatot a hölgyön – dugta be a fejét a nővér, majd hagyta, hogy elbúcsúzzunk, ezért nem is zavart minket tovább.

Harry odahajolt hozzám és óvatosan megcsókolt.

– Aztán jó eredményeket mutassanak nekem azok a gépek!

– Igyekszem! – nevettem el magamat.

– Elköszöntünk? – lépett be a szobába vigyorogva Dr. Holloway. Én felnevettem, Harry pedig bólintott és távozott. Reméltem, hogy haza ment, és nem csak a folyosóra… Pihennie kéne, ugyanis ő fáradtabbnak tűnt, mint ahogyan én éreztem magam. Tükröt ugyanis egy ideje már nem láttam, de lehet jobb is nem tudni, mennyire festek borzalmasan. – Készen állunk a vizsgálatokra? – mosolygott rám az orvos, én pedig nevetve bólintottam.

Nyolcadik fejezet/1.

Bíp, bíp, bíp – hallottam a vékony hangot, az egyetlen hangot, mi nyugtalansággal töltött el. Azok a gépek szoktak így pityegni, amik… Fertőtlenítő illat! Hol vagyok? Ki akartam nyitni szemeimet, hogy felmérjem a terepet, ám ez nagyon nehezemre esett. Ekkor éreztem meg, hogy van valami a kezemben, megszorítottam, hogy jobban érzékelhessem: fogta valaki a kezem. Újra próbálkoztam szemeim kinyitásával mi most végre sikerült. Látásom először homályos volt, pár pislogás után láttam csak lesen. Az első, amit megpillantottam, az a reménnyel csillogó zöld szempár volt.

– Ha-harry? – ráncoltam homlokomat. Szemei karikásak, arca fáradtan tűnt, de kedvesen mosolygott rám.

– Jó reggelt – beszélt halkan. Felállt és megnyomta a nővérhívó gombot, majd visszaült és újra kezébe vette a kezemet, szájához emelte és puszit nyomott a kézfejemre.

– Mi-mi történt? Miért vagyok itt? – kérdeztem zavartan. Azt ugyan már leszűrtem, hogy egy kórteremben vagyok, ám mikor azon kezdtem járatni az eszem, hogy vajon hogyan kerülhettem ide, csak megfájdult a fejem, a választ viszont nem találtam.

Harry válaszra nyitotta a száját, de akkor nyílt az ajtó és belépett egy molett testalkatú, fiatal, kedves arcú ápolónő. Megnézte az infúzió-adagolót, majd kedvesen rám mosolygott.

– Mindjárt szólok a doktor úrnak.

– Balesetünk volt – kezdte Harry, miután kiment a nővér.

– Mi-mikor? – erősen kutattam az emlékezetemben, ám nem rémlett semmi.

– Miután visszajöttünk Liverpoolból, és épp Austinért mentünk. Motorral – utalgatott tovább.  – Megláttuk… Luciferre emlékszel?

– Uhh, rá igen.

– Na, szóval őt. Elrántottam a kormányt, megpördültünk párszor, majd egy oszlopba csapódtunk. Én pár horzsolással és egy lábtöréssel megúsztam, de te… Két hónapja fekszel kómában – fejezte be halkan, mire nekem elnyíltak a szemeim. Két hónapja?!

– Sajnálom. Tudom, hogy az én hibám, ha…

– Harry! Nem te tehetsz róla – nyugtattam, és megszorítottam a kezét, mire ő halványan, ám fájdalmasan elmosolyodott.

Zavaros gondolataim kezdtek kitisztulni, s emlékezetem nagyjából visszatért. Az új fekete motor. Tisztán emlékeztem mindenre! Milyen vicces, nem? Egész életemben félek a motoroktól, mert instabil, nem biztonságos. Félelemmel, de felülök, aztán mikor meg is szeretem és minden ijedség nélkül, biztonságban utazom rajta Harry mögött, akkor ér a baleset. Erre a gondolatra elkezdtem kuncogni.

– Mi olyan vicces? – mosolygott. Gödröcskéit látva, azt hittem megint elájulok a szerelemtől, és a csodálattól.

– Semmi, semmi. Szeretlek! – suttogtam mosolyogva.

– Én is nagyon szeretlek, kicsim! És sajnálo…

– Ne! Ne kezdj megint bocsánatot kérni! Még mindig nem a te hibád.

– De, de igen. Ha…

– Harry, ha nem fejezed be most azonnal, leütlek és akkor te esel kómába! – próbáltam rá fenyegetően nézni, ám erőtlennek éreztem magam ahhoz, kimerültnek. Amit nem értettem, hiszen két hónapig aludtam. Csipkerózsika…

– Áh! Felkeltünk? – lépett be a fehérre mázolt, rettentően sivár szobába egy vidámnak látszó orvos. Őszölő haja volt, karakteres, négyszögletes arca, orrnyergén fekete keretes szemüvege pihent.

– Dr. Holloway vagyok, az orvosod. Hogy vagyunk?

– Ömm, jól? – kérdeztem bizonytalanul, ami az orvost nagyon szórakoztatta.

Ezután elvégzett rajtam pár egyszerű vizsgálatot, meg volt elégedve az eredményekkel, aminek én is örültem. Aztán ismertette velem, hogy holnap is lesznek komolyabb kivizsgálásaim, de biztató az állapotom. Egyébként szórakoztatónak találtam, hogy mindent t/1-ben mondott. Szimpatikus volt, az ötvenes éveiben járó férfi.

– Austin! Austinnal mi van? – riadtam fel, a pár perc némaság után, miután az orvos elhagyta a szobát.

– Jól van. Anyukád is.

– Ohh, akkor jó! És... milyen hónapot is írunk most?

– Mi? Micsoda? Akkor… mikor lesz a szülinapom?

– Holnap után.

– Ohh ne! – estem kétségbe teljesen. Holnapután? Szóval alig több, mint két hónap múlva meghalok! Ha már a balesetben nem sikerült… Gondolom Laurie és Amy még nem nagyon jöttek rá a megoldásra.

– És Amy, meg… meg Dean? Ők leérettségiztek?

– Igen, mindketten. Mindjárt jövök – mosolyodott el kedvesen, majd megszorította a kezem és felállt, hogy elhagyhassa a kórtermet.

– Amy és Dean tizenöt perc múlva elvileg itt vannak, anyukádék csak este tudnak jönni.

– Köszi, hogy telefonáltál. De te hazamehetsz!

– El is küldesz, mi? – tettetett felháborodást. Maradok.

– Mióta vagy itt? – vontam össze a szemöldökömet, és csak remélte, hogy nem a felépülése óta, ugyanis Harry képes rá…

– Nem fontos! Az a fontos, hogy jól vagy!

– Pff, „jól” – mutattam idézőjeleket az ujjaimmal. – Mit számít, hogy most jól vagyok, ha két hét múlva úgyis meghalok?

– Nem. Fogsz. Meghalni! – közölte tagoltan mondanivalóját.

– De megfo…

– Megtaláltuk!

– Tessék? – kérdeztem vissza, mikor  leesett, hogy mivel is vágott szavamba. Mit találtatok meg? – kérdeztem felcsigázva.

– A megoldást! Tudod, ezért tűntem el mindig Amyvel. Felkerestük azt a pár embert, akinek sikerült. – Csak tátott szájjal néztem barátomra. Fel sem fogtam szinte, mit mondott. Túlélem? Ez azt jelenti, hogy túlélem! Szétvetett az öröm, mikor végre felfogtam, belül ujjongtam, ám ezt nem tudtam a külvilág felé is mutatni, nem volt erőm.

Ezután beszélgettünk, még egy jó darabig. Leginkább Harry, ugyanis azt a kevés energiámat is, ami volt abba fektettem, hogy ne ájuljak el barátom gyönyörködésében. Tény, Harry csodálatos volt, kívül-belül, nekem pedig nehezemre esett megemésztenem ezt. Tulajdonképpen azóta nem sikerült felfognom, milyen nagyszerű fiúval áldott meg a sors, mióta megismertem Harryt. Ekkor viszont eszembe jutott, milyen szerencsétlen is a kapcsolatunk. Abból a három hónapból, mióta együtt voltunk, én kettőt kómában töltöttem. Ki vágyna ennél szebb és tartalmasabb kapcsolatra? Pfff…

– Barátnőm! – rontott be Amy a korterembe nyomában Deannel, ám szerintem drága barátnőm az egész fránya kórházat felkeltette a kiabálásával.

Amy amint belépett, már rohant is hozzám, és szinte Harryn keresztülmászva jutott az ágyhoz (nem volt kedve megkerülni), és borult a nyakamba.

– Úgy aggódtam! Soha többé ne hozd így rám a frászt! – tartotta fel mutatóujját.

– Jó reggelt, Csipkerózsika! – intett Dean, majd ő is odajött és megölelt.

– Miért nem lepődöm meg, hogy itt talállak? – nézett Amy a barátomra. – Egész végig itt dekkolt, alig ment haza! – árulta be már felém fordulva Harryt, én pedig felnevettem. – Most viszont mindenki kifelé! – utasította a többieket. – Fontos megbeszélni valónk van Nell-lel!

– Azt hiszem, iszom egy kávét! – sóhajtott fel Harry, majd felállt a helyéről.

– Már vagy legalább a századikat! – nevetett fel Dean.

Harry erre nem reagált, Fölém hajolt, hogy finoman megcsókoljon, lassan mozgatta a száját, óvatosan, féltett. Ezt olyan aranyosnak találtam, hogy legszívesebben elnevettem volna magam, de csak belemosolyogtam a csókunkba, és átvettem én az irányítást. Keményebben kezdtem csókolni, és nyelvemet erőszakosan fúrtam a szájába. Harryt ez először meglephette, ugyanis leállította szája mozgását, majd felbátorodva folytatta a játékot, már nem olyan óvatoskodóan. Jó volt érezni a száját az enyémen, ilyen hosszú idő után, bár nekem annyira nem tűnt hosszúnak, hiszen a kómámból sok dolgot nem fogtam fel, mintha csak egy éjszakát aludtam volna. De ha ezt nem így érezném, ez akkor sem lenne jó magyarázat arra, hogy miért örülök ennyire Harry csókjának, hiszen azt mindig ugyanakkora lelkesedéssel fogadtam, és élveztem barátom ajkait az enyémen, nyelvét együtt mozogni az enyémmel. Teljesen kizártam a külvilágot, képtelen voltam másra figyelni, de nem is akartam. Ujjaim megállíthatatlanul túrtak Harry hajába, úgy tűnt ez tetszett neki, hiszen csak még erőszakosabban kezdett csókolni.

– Khhhm! – köszörülte meg a torkát Dean. – Feltűnt, hogy vannak itt rajtatok kívül mások is?

Eszemben nem volt még abbahagyni, most már csak azért sem! Ezt Harry is így gondolhatta, mert mindketten belemosolyogtunk csókunkba, és nem álltunk le. Dehogy álltunk! A csók alapból élvezetes is volt, főleg, hogy még a barátainkat is idegesíthettük, ez pluszt adott a csókhoz, és csak még élvezetesebbé vált.

– Most miért? Szerinted nem cukik? – hallottam Amy hangját, kihallottam belőle, hogy vigyorog. Viszont nem akartam nagyon szemét lenni szegény barátainkkal, így inkább abbahagytam, Harry pedig felegyenesedett.

– Nem akarom tudni, te meddig nézted volna el őket! – röhögte el magát Dean, és magához ölelte Amyt.

– Na, most már komolyan kifelé! – húzódott el Amy a barátjától, majd a két srác megadóan kivonult a szobából. Amy leült a székbe, ahol addig Harry foglalt helyet, és csak… vigyorgott rám?

– Mit vigyorogsz? – nevettem el magamat.

– Annyi dologról lemaradtál! – jelentette ki továbbra is mosolyogva. Fogalmam sem volt örömének okáról, meglepett, de kifejezetten viccesnek találta, így elkezdtem nevetni, amire ő is röhögő görcsöt kapott. Percekig mindketten hangosan szórakoztunk egymás nevetésén, és csak nehezen bírtuk abbahagyni.

– Dean eljegyzett!

– Tessék?! – kiáltottam el magamat. Hogy micsoda? Össze fognak házasodni? Tizennyolc évesen?

– Össze fogunk házasodni! – jelentette ki baljósan.

– Átgondoltad te ezt?

– Ühmm! – hümmögött mosolyogva. Tényleg boldognak tűnt, ám mégsem voltam biztos, hogy ezt kéne tenniük.

– Most nem állok le veled vitatkozni, nincs erőm! – mondtam teljesen komolyan, Amy pedig elnevette magát. – Zavarna, ha én most aludnék? – kérdeztem félve. Hiszen csak most jöttek Deannel, és nem akartam bunkó lenni, viszont úgy éreztem, nem bírom tovább ébren.

– Két hónap nem volt elég?

– Ha ha ha! – mondtam gúnyosan.

– Persze, nyugodtan aludj! Az a fontos, hogy te jól legyél! Na, meg gondolom, kell az energia, hogy leszidj a jegyességünk miatt… – nyújtotta ki rám a nyelvét, majd megölelt, és elhagyta a szobát, én pedig nyugodtan álomra hajthattam a fejemet.

Hetedik fejezet/7.

Nem sokkal később mind befelé indultunk, de Dean karomnál megfogva állított meg, és megvárta, míg Amy és Harry bemennek.

– Figyi, Nell, bocsi a Lizes fogadás miatt, de nem gondoltam volna, hogy megteszi – nézett rám őszintén. – Azt hittem inkább megeszik egy falat húst, minthogy megcsókoljon valamelyikünket – nevette el magát kínosan.

– Nem gond, tényleg! Nem tudhattad – mosolyogtam rá nyugtatóan. Nem tudtam haragudni Deanre. Tudtam, hogy nem akart keresztbetenni senkinek, csupán azt hitte, így majd rábírhatja a lányt egy kis húsevésre. Látszott Deanen, hogy tényleg sajnálja, pedig ha tudná, hogy csak a lovat adta Liz alá, ezzel a kis játékkal. Amint Liz meghallotta, hogy veszteség esetén mi is vár rá, eszében nem volt már megenni azt a falat húst. Mondjuk, lehet, hogy amúgy se, de így még csak el sem gondolkodott rajta. Persze hogy nem! Hiszen mióta itt vagyunk, egy célja van: visszacsábítani Harryt, ám ez még így sem sikerült neki, szóval reméltem, hogy abbahagyta már az álmodozást, és felad tervével. Pedig Liz meg volt róla győződve, hogy Harry még mindig őt szereti, amit nekem is sikerült valamilyen szinten elhinnem sajnos. Pedig nem volt igaza! Lehet, hogy valaha még őt szerette, de ez már az én időm, az én kapcsolatom Harryvel, amihez az égvilágon semmi köze sincsen Liznek! Nyertem! Bár ha belegondolunk, ez természetes volt, csak én voltam olyan kis butácska, Liznek és a félrevezető jeleknek hittem, nem pedig Harrynek. Harryben.

Kint álltunk a ház előtt, búcsúzkodtunk. Claire megígérte, hogy amint lesz ideje, máris telefonál, vagy meglátogat. Persze tudtam, hogy ez nem most lesz, hiszen nagynéném rettenően elfoglalt, alig van szabadideje. De ha van, igazán akkor sincs. Ha szabadságon van az is azt jelenti, hogy óránként jönnek hívásai, és úgy végzi a munkáját. Az alkalmazottjai nem bírnak meglenni nélküle, mindig van valami probléma, amihez feltétlenül szükséges Claire. Persze meg is van az eredménye, hogy még a lelkét is kidolgozza, és mindig is örültem neki, hogy ekkora karriert sikerült felépítenie, ám mégis aggódtam, hogy nem fog-e rámenni az egészségére, hogy ilyen sokat dolgozik. De Claire erős nő, bírja a strapát, egyszer sem hallottam még panaszkodni emiatt, hiszen imádja, amit csinál, mindig is erre vágyott, és soha nem látszik rajta, hogy fáradt lenne, vagy elege lenne már ebből.  Persze a munka miatt a magánéletére sem nagyon van ideje. Barátja utoljára már vagy két éve volt, pedig a huszonhathoz közeledve az ember lánya általában már megállapodik valaki mellett, gyereket vállal… Claire igazából nem vágyott még férjre, sem pedig családra. Azt mondja, úgy sem lenne ideje rá, majd ha kicsit lecsillapodik az üzlet, nem lesz ennyire felkapott, akkor szóba jöhet, de egyelőre jól érzi így magát. Én pedig örülök neki, hogy így meg van elégedve az életével. Ő kiskora óta tudta, mit akar, és kitartóan dolgozott álma elérésében és lám: sikerült neki! Vele ellentétben én viszont most sem tudom, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, pedig ideje lenne már kitalálnom. Legalábbis, ha megélem, hogy kijárhassam a gimnáziumot… Igen, az ügy most kicsit mondhatni „szünetelt”, hiszen Lucifer egy jó pár napja már nem jelentkezett, és Amy és Laurie sem haladtak a dologgal. Örültem is, hogy Lucifer békén hagyott végre, hisz nagyon nem örültem volna, ha pont Claire-nél kezd zaklatni.

Harry szállt be utoljára a kocsiba, és mielőtt még beült volna a volánhoz, hosszasan nézett a kocsi mellől Lizre, aki megbabonázva figyelte barátomat. Unottan megforgattam a kezemet, kezdett már elegem lenni a nézelődésükből. Aggóni nem aggódtam, hiszen tudtam: most elmegyünk, és ezután aligha fogják viszontlátni egymást.

Úgy volt, hogy Harry egyesével lerak mindenkit, ám ehhez képest az lett, hogy mindannyian elmentünk moziba, ahol – szerencsémre – egy vígjátékot néztünk meg. Aztuán pedig elmentünk Harryhez, ahol csak úgy elvoltunk, hülyültünk, egészen estig, majd Dean és Amy, gyalog elindultak haza, pedig a göndörke felajánlotta, hogy elviszi őket. Ő már csak ilyen… lovagias volt. De Amyék nem fogadták el az ajánlatát. Magyarázat nem volt, gondolom csak szerettek volna kicsit kettesben lenni.

Este kilenc óra felé nekem is eszembe jutott, hogy haza kéne már mennem. Az útra egy kisebb méretű bőröndöt vittem, amit most Harry szobájában találtam meg. Mikor vettem volna fel a földről, hogy levigyem és induljak, Harry egész egyszerűen annyit mondott: „Nem”. Kérdőn néztem rá, mire megrázta a fejét, s azzal magyarázta előbbi kirohanását, hogy nem árt, ha itt is van pár ruhám, hiszen az utóbbi időben szinte több időt töltöttem itt, mint otthon, és ez így is marad. Furcsán néztem rá, majd rájöttem, talán igaza van, hiszen csak pár ruha darabról van szó, az pedig otthon nem fog hiányozni. És hányszor volt már olyan, hogy kénytelen voltam Harry ruháiban flangálni (amit annyira nem is bántam), mert nekem csak az előző napi volt itt? Elég sokszor. Bár a göndörke többször is megjegyezte, hogy imádja, ha az ő pólóit hordom, mert hogy az milyen szexi, erre általában csak elnevettem magam, de az az igazság, hogy én is imádtam ha az ő ruháit viselhettem.

– Motorral megyünk? – kérdezte, mielőtt még kiléptünk volna az ajtón. Én csak felcsillanó szemekkel, angyalian elmosolyodtam. Ő ebből tudta is a választ, és felkapott két bukósisakot, és kiléptünk a házból.

Annak ellenére, hogy mennyire féltem ezektől a járművektől, és mennyire nem akartam felülni sem rá, mostanra annyira megszerettem, hogy mindenhová azzal mennék. Harryt ez szórakoztatta, ő imádott motorozni, és örült neki,  hogy én is legalább annyira megszerettem, mint ő. A kezdeti félelmem, mit a járművön éreztem, még Harryt átölelve is, már maradéktalanul elszállt belőlem, és élveztem minél gyorsabban haladunk.

Kilépve az ajtón nem az általam várt kék-szürke motorhoz sétáltunk, hanem egy számomra ismeretlen, hatalmas fekete járgány mellett álltunk meg.

– Vettem egy motort – vonta meg a vállát barátom, én pedig meglepődve néztem fel rá. Mikor? Nekem nem is mondta.

– Klassz – vigyorogtam, mert azon kívül, hogy meglepődtem, hogy vett magának, nagyon is elnyerte a tetszésemet a fekete jármű. – De remélem ezt is olyan biztonságosan vezeted, mint a másikat! – Ugyan szerettem motorozni, azért aggódtam, nehogy balesetet szenvedjünk valamikor, hiszen elég instabil egy dolog a motor.

– Meg vettem neked is egy sisakot! – tartotta fel az egyiket- Fekete volt ez is, ugyancsak a nála lévő. – Szükséged lesz rá.

– Köszönöm! – mosolyogtam rá, és hagytam, hogy szokás szerint a fejemre csúsztassa a bukósisakot.

Ő is felvette a sajátját, majd mindketten felpattantunk a járműre, átkaroltam Harry derekát, és már indultunk is. Már eléggé beesteledett, viszont az utakon elég sok autós volt, akárcsak nappal. Harry magabiztosan szelte az aszfaltot, élveztem, hogy újra mögötte ülhetek, és motoron utazhatok, élveztem a sebességet, az arcomat simító kissé erős menetszelet. Összességében mindent. A varázs kedvéért pár pillanatra behunytam a szememet és úgy utaztam, így úgy tűnt, mintha gyorsabban mennénk, pedig valójában a sebesség nem változott. Nagyon boldognak éreztem magamat abban a pillanatban, mint általában Harry mellett bármikor. Kivéve, mikor Liz is képbe került, de örültem, hogy túl vagyunk rajta, nem kell többet azért aggódnom, hogy Harry esetleg otthagy valaki más miatt, bár azt hiszem, eddig sem kellett volna! Bíznom kellett volna Harryben kérdések nélkül, most már tudom! Mi össze tartozunk.

Mosolyogva szívtam be az esti, kissé már lehűlt levegőt, s mikor kinyitottam a szememet már parkoltunk is le a házunk előtt. Leszálltam a járműről, levettem magamról a bukósisakot, majd szembe fordultam a még mindig a motorján ülő barátommal.

– Köszönöm, hogy elhoztál! – mosolyogtam rá, majd odahajoltam és megcsókoltam.

– Köszönöm, hogy már nem félsz felülni mögém – mondta, erre mindketten elnevettük magunkat.

Bementem a lakásba, és egyből megcsapott a dohányszag, ami rendesen meglepett, ugyanis anyám sosem cigizett. Gyanakodva beljebb lépkedtem, mindenhol eldobált piás üvegek, hatalmas rendetlenség, és az egyik kanapé mögül felszálló dohányfüst. Sietősen megkerültem a kanapét, és anyámat láttam meg totál szétesve a kanapé előtt a földön ülve, füves cigit szívva.

– Anya mi van veled? – kérdeztem tőle dühösen, de közben komolyan aggódtam érte.

– Minek jöttél haza? – kiabált szinte rám, én meg tátott szájjal néztem anyámra. Azelőtt sosem csinált ilyet, még akkor sem mikor apámat börtönbe zárták, így el sem tudtam képzelni, mi történhetett vele. Milyen okból teszi tönkre magát.

Austin! Felrohantam a lépcsőn, és berontottam kisöcsém szobájába, de a helyiség üres volt, én pedig kezdtem teljesen megrémülni. Idegesen lerohantam a nappaliba, közben majdnem le is estem a lépcsőn.

– Anya, hol van Austin? – vontam kérdőre kétségbeesetten.

– Mit tudom én – mondta félvállról rám se nézve.

– Mi az, hogy nem tudod?! – kiáltottam rá, és olyan hevesen kezdett verni a szívem a rémülettől, hogy már vártam, mikor szakad ki a testemből.

– Elment, még tegnap. Nem mondta hová.

– Tegnap?! Te jó Isten… - fogtam a fejemet.

Tárcsáztam, Harryt és szóltam neki, hogy most azonnal jöjjön vissza, meg sem vártam, hogy bármit is válaszoljon, leraktam a telefont, felkaptam a sisakomat és kimentem a ház elé. Idegesen toporogtam, barátomat várva. Biztos megrémült hangom hallatán, de nem volt idő, hogy még a kérdéseire is válaszoljak, csak… csak kellett egy fuvar. Másodpercekkel később Harry kanyarodott be a motorral, és észvesztő sebességgel hallott, majd fékcsikorogva megállt előttem.

– Mi történt? – kérdezte rémülten. Választ nem adtam, csak megadtam neki a címet, hova menjen, és csak annyit mondtam még, hogy nagyon siessen. Felvettem a bukósisakot, talán az első alakalom volt, hogy nem Harry adta rám, majd felpattantam mögé és vártam, hogy elinduljon.

Nem tudtam értékelni a sebességet, borzasztóan éreztem magamat, magamat éreztem a hibásnak. El sem tudtam képzelni, hogy Austinnal mi lehet, valószínűleg elmenekült. De hova? Harrynek azt a címet adtam meg, ahol Austin legjobb barátja lakott, kisöcsém rengeteg időt töltött általában náluk, csak reménykedni tudtam, hogy most is ott lesz. Szüntelenül csak az járt a fejemben, hogy hogy hagyhattam itt? Ez teljesen abszurd, hiszen honnan is gondoltam volna, hogy valaha ez fog történni? Már egy felnőtt nőre sem lehet rábízni, aki ráadásul az anyja! Még mindig elképzelésem sem volt, mit történhetett anya életében az alatt a három nap alatt, míg nem voltam itthon, és miért kezdte tönkretenni magát. Holnap az lesz az első dolgom, hogy anyámat elviszem valami csoportba, akik ugyanígy tették magukat tönkre, de már jó úton haladnak a leszokás, kitisztulás felé. Csak azt nem bírtam egyszerűen megérteni, hogy Austin miért nem hívott fel?

Lehunytam a szememet, és kifújtam egy mély levegőt, hogy rendezzem zavaros gondolataimat, és meg tudjak nyugodni, ám ez szinte lehetetlennek tűnt. Ám mikor legközelebb kinyitottam a szememet, valami olyannal szembesültem, amire most egyáltalán nem számítottam.

– Harry! – kiáltottam el magam hisztérikusan.

– Mi a… – hallottam barátom meglepett és egyben rémült hangját.

Ő is látta! De hogy mit is pontosan? Lucifert, úgy bizony, ahogy velünk szembe hajtotta szekerét, s a távolság egyre csak csökkent köztünk. Mintha a kocsiját húzó két hatalmas fekete lovának villámokat szórtak volna szemeik, vörösen izzottak. S Lucifer elvadult tekintete is a frászt hozta rám, na meg, hogy itt van egyáltalán. Volt nekem elég gondom így is!

Harry ijedtében elrántotta a kormányt, kikerülve az ütközést. Én hisztérikusan szorítottam össze szemeimet, és csak azt éreztem, ahogy többször is megpördülünk a motorral, majd valamibe belecsapódhattunk valószínűleg, mert egy erős lökés után már nem éreztem a motort alattam, sem Harryt, akibe addig kapaszkodtam, majd nem sokkal később már semmit nem érzékeltem a külvilágból.

Hetedik fejezet/6.

Sziasztoook! Nicsak tegnap volt új rész, és én ma is hozok? Hmm, de ne szokjátok azért meg, mert nem mindig lesz időm! :P Nem tudom, ki várja már a Lucis részeket (gondolom sokan, már régen volt), de aki várja az most sem fog elégedettséget érezni, mert annyit elárulok, hogy Lucifer most sem fog szerepelni. :P De tényleg, hamarosan lesz már ő is! Türelem! :D Remélem tetszeni fog a rész, a kommenteket, amiket kaptam (azt az egy-két darabot xD) nagyon szépen köszönöm! Remélem ehhez is kapok komikat, de könyörögni nem fogok. Amúgy a gépelési hibákért bocsi - de ezt úgy általánosságban értsétek, mert tudom, hogy kb majdnem minden részben van. Nem figyelek. Na, mindegy, jó olvasást! Imádommindenolvasómat!

Harry leült a többiek közé és azzal a lendülettel húzott magával engem is az ölébe, amin először én is meglepődtem, de aztán elnevettem magam, és örömmel konstatáltam, hogy Liz idegesen vizslat minket.

 – Komolyan vegetáriánus vagy? – kérdezte Amy meglepetten a velem szemben ülő szöszitől. – És mióta?

– Már nagyon régóta, úgy tizenkét, tizenhárom éves korom óta?

– És azóta nem ettél egy falat húst sem? Semennyit? – kérdezte Dean, miközben egy hatalmas falat sült húst rágott. Hát, szép látvány volt…

– Nem – mosolyodott el a lány.

– Azta! – csodálkozott el a húsevő. Igen, Dean, aki a húst is hússal eszi! – És nem hiányzik?

– Néha rám jön, de aztán eszembe jut, miért is lettem vega.

– Nem hiszem el, hogy képes vagy ennek ellenállni! – kötözködött a srác felmutatva a villáját, amint egy falat hús csüngött.

– Pedig de! – vágta rá Liz nevetve.

– Jó! – csillant fel azonnal Dean szeme. – Fogadjunk! Ha megeszed ezt, akkor te nyersz, én pedig egy hétig vega leszek – ecsetelte Dean halálosan komolyan, a végére fájdalmas arcot vágva. Dean egy hétig hús nélkül? Egy napig se! – De ha én nyerek, és nem eszel ebből a finomságból – itt megállt egy pillanatra, és ördögien nézett körbe a társaságon –, meg kell csókolnod Harryt! – röhögött fel a srác.

– Dean! – képedtem el, és szerintem teljesen lefehéredtem.

– Nyugi, Nell! Csak egy aprócska puszi a szájára! Különben sem hiszem, hogy ellen tudna állni ennek az ízletes husikának!

– Benne vagyok! – vágta rá Liz egy ördögi mosoly kíséretében.

– Várjunk, várjunk! – tartotta fel mutatóujját Claire. – Szegény lánynak annyi könnyítést adjunk, hogy választhat, melyik srácot kapja le! Dean? – Hálásan néztem nagynénémre, ám tudtam nem sokat ér a felajánlása, ugyanis nyilvánvaló kit választ majd Liz. Ezt a srácokon és Amyn kívül mind nagyon jól tudtuk, ezért sem aggódtam barátnőm szikrákat szóró szemei miatt. Dean félve Amyre pillantott, de semmit sem vett észre a lány dühéből, így beleegyezett.

– Na? – lóbálta Dean Liz előtt a villáját, amire egy falat hús volt feltűzve. – Mit választasz? Hmm?

Pár másodpercre csend lett, és mindenki feszült figyelemmel illette a szőke lányt, aki szemmel láthatólag tétovázott a választást illetően, ám pontosan tudtam, hogy ez csak álca. Nem is olt kérdés, hogy fog dönteni. Nagyon nem akartam én ezt. Ugyan bíztam Harryben, hogy nem jelent majd semmit ez a csók, maximum búcsúzást, ám a félelmem és aggodalmam nagyobb volt, hogy ez csak feleleveníti régi érzelmeit a lány iránt. Elszorult a torkom, ahogy arra gondoltam, hogy egyszer már megkérte ennek a lánynak a kezét! Liz nagyot sóhajtott, majd megvonta a vállát. „Döntött”.

– Harry? – pillantott barátomra, Harry keze, mi eddig a combomat simította, most erőteljesen markolt testrészembe. Felszisszentem és szinte undorodva néztem Lizre.

– Francba! – nézett nagyot Dean.

– Menj csak! – pusziltam meg az arcát, majd leszálltam róla, és odébb ültem, hogy oda tudjon menni őszőkeségéhez, és birtokba vehesse csábító, dús ajkait, amiről most nem integetett a vörös rúzs.

Harry felállt és lassan odasétált a várakozó lány elé, félelmetesen közel állt meg hozzá. Én mosolyogva, ám félelemmel telve figyeltem a jelenetet. Kezeit szigorúan a zsebébe süllyesztve előre hajolt, és száját a lányéra tapasztotta.  Olyan erőteljesen és gyorsan vert a szívem, azt hittem helyben kiszakad a helyéről. Fájt látni, nagyon fájt, ismerve közös múltjukat. Szinte a hányinger jött rám, ahogy figyeltem, hogy Harry lassan mozgatni kezdi ajkait. A sírás környékezett, de nem törhettem meg! Nem láthatták gyengeségem! A pár összeolvadva élvezte a csókot… Legalábbis Liz biztosan élvezte. Noha tudtam ez a csók nem arról szól, mégsem tudtam rájuk nézni, nem ment. Fejemet lehajtva a térdemet figyeltem, s próbáltam elfelejteni, mi is folyik éppen, ám ez aligha sikerült.

Akkor néztem fel legközelebb, mikor Harry már előttem guggolt, és két ujjával állam alá nyúlva emelte fel fejem. Még nem sírtam, de szemeimben már gyülekeztek az előtörni vágyó könnyek, ezt Harry is észrevehette, s gyengéden megcsókolt.

– szeretlek! – suttogta fülemhez hajolva. Akkor tört el nálam a mécses. Úgy szerettem Harryt, hogy az szinte már fájt, és megszakadt a szívem, ahogy arra gondoltam, hogy éppen most csókolta meg az exét, aki ráadásul a jegyese volt, ismét eluralkodott rajtam az érzés: mi van, ha most vesztem el?  Azt nem élném túl! Nem tudtam visszatartani, kigurult egy könnycseppem, amit Harry abban a pillanatban le is törölt hüvelykujjával.  – Annyira fáj téged így látnom! – suttogta. – Főleg, hogy tudom: miattam van – súgta megtört hangon, nekem pedig komoly erőfeszítésembe telt, meggátolni könnyeim kiszabadulását. Nem tudtam erre mit mondani, megszólalni is képtelen lettem volna, csak néztem gyönyörű szemeibe, fájdalmasan, megtörten.

– Hé, gyerekek! Mi lenne, ha most jacuzziznánk egyet! – ajánlotta fel Amy. A többiek nem láthatták, hogy szemeim könnyekkel teltek, csak annyit észlelhettek az egészből, hogy Harry előttem guggol, homlokunk szinte összeér, és halkan sutyorgunk. Ám Amy ismert, így is tudta, hogy ramatyul érzem magam és Harry éppen vígasztal.

Fájdalmasan szerettem ezt a fiút. Égett a testem, lángoltam, mit közelsége váltott ki belőlem. Lehelete cirógatta a bőrömet, mély hangja pedig lelkemet. Képtelen lettem volna nélküle létezni. Ő… hozzám tartozott! És senki sem veheti el tőlem, főleg Liz nem!

– Mire várunk még? – csapta össze tenyerét Liz. Nyilván nem volt kedve tovább nézni, ahogy Harryvel elveszünk egymásban.

Harry megtalálta a kezemet, és összekulcsolta ujjainkat, majd felhúzott magával. Lizen kívül már mindenki besétált a házba, majd mi is elindultunk egymásba kapaszkodva.

– Pff… – hallottam hátam mögül, ám nem figyeltem rá. Liz is tudta, hogy én állok nyersére, és nem bírta elviselni, pedig ideje lesz megszoknia az érzést. Harry az enyém!

Mire Harryvel átöltözve kiértünk, már mindenki ott ült a vízben, Claire-t kivéve, de ő nem is fog jönni. Lizen piros bikini volt, ami tökéletesen illett szőke hajához. Ahogy közeledtünk a jackuzzihoz, Lizt figyeltem, ahogy tüzetesen átvizsgálja Harry kidolgozott felső testét, elégedetten nézte barátomat, ám mikor tekintete rám tévedt, arcáról sütött az undor. Erre én csak grimaszoltam egyet és kinyújtottam rá nyelvemet, mire Amy hangosan felnevetett, ez engem is megmosolyogtatott.  Harry persze nem láthatta, mit csináltam, hiszen ahogy szorosan mellettem lépkedett, nem látott rá arcomra. Épp ezért nem is aggódtam egy nyelvnyújtással reagálni Lizre. Dean ugyan látta, mit tettem, de szerintem betudta az előbbi csóknak, amit Harry a szőkeséggel zavart le. Beszálltunk a jacuzziba, Liz valami „véletlen” folytán Harry mellé került, én pedig Harry és Amy közé. Liz nem vesztegette az időt, szinte hozzásimult Harryhez oldalról, s beszélgetést kezdeményezett, közben viszont Harry bal kezét a combomra tette. Amy fejével Liz felé bökött, majd megforgatta a szemét, értettem mit akart mondani.

Dean, Amy és én, valamint Liz meg Harry külön társaságot képviseltünk. Ők ketten egymással voltak elfoglalva, mi pedig beszélgettünk és nevettünk, szinte képes is voltam elfelejteni, hogy Liz fél méterre ül tőlem és a barátomat fűzögeti éppen, hála Deannek és Amynek.  Percek múlva Harry erősen markolt combomba, amire meglepődtem, s felé kaptam tekintetem, majd le, s a buborékoktól zavaros vízen keresztül mégis sikerült kivennem Liz kezét, ahogy Harry combján kalandozik, egyre csak fölfelé… Már kezdtem bedühödni, de Harry abban a pillanatban fogta meg a lány kalandozó kezét, s odébb rakta. Erre büszkén elmosolyodtam, s visszafordultam barátaimhoz.

– Mennyi az idő? – kérdezte Liz egy kicsit hangosabban.

– Tizenegy óra, miért? – nézett fel Dean vízálló, hiper-szuper órájáról.

– Azt hiszem itt az ideje visszavonulnom – vonta meg a vállát és mosolyodott el Liz.

– Ugyan már, maradj még! – tiltakozott Amy, ám sütött a hangjából, hogy nem gondolja komolyan.

– Holnap korán indulok – vonta meg a vállát. Erre nekem is eszembe jutott, hogy holnap bizony megyünk haza.

Liz nyomott egy puszit Harry arcára, majd kiszállt a jacuzziból, elég látványosan mozgatva a csipőjét Harrynek. Én erre csak lesajnálóan felnevettem. Holnap elmegyünk innen és vége a drámának! Vesztettél, Liz drágám!