Nyolcadik fejezet/1.

Bíp, bíp, bíp – hallottam a vékony hangot, az egyetlen hangot, mi nyugtalansággal töltött el. Azok a gépek szoktak így pityegni, amik… Fertőtlenítő illat! Hol vagyok? Ki akartam nyitni szemeimet, hogy felmérjem a terepet, ám ez nagyon nehezemre esett. Ekkor éreztem meg, hogy van valami a kezemben, megszorítottam, hogy jobban érzékelhessem: fogta valaki a kezem. Újra próbálkoztam szemeim kinyitásával mi most végre sikerült. Látásom először homályos volt, pár pislogás után láttam csak lesen. Az első, amit megpillantottam, az a reménnyel csillogó zöld szempár volt.

– Ha-harry? – ráncoltam homlokomat. Szemei karikásak, arca fáradtan tűnt, de kedvesen mosolygott rám.

– Jó reggelt – beszélt halkan. Felállt és megnyomta a nővérhívó gombot, majd visszaült és újra kezébe vette a kezemet, szájához emelte és puszit nyomott a kézfejemre.

– Mi-mi történt? Miért vagyok itt? – kérdeztem zavartan. Azt ugyan már leszűrtem, hogy egy kórteremben vagyok, ám mikor azon kezdtem járatni az eszem, hogy vajon hogyan kerülhettem ide, csak megfájdult a fejem, a választ viszont nem találtam.

Harry válaszra nyitotta a száját, de akkor nyílt az ajtó és belépett egy molett testalkatú, fiatal, kedves arcú ápolónő. Megnézte az infúzió-adagolót, majd kedvesen rám mosolygott.

– Mindjárt szólok a doktor úrnak.

– Balesetünk volt – kezdte Harry, miután kiment a nővér.

– Mi-mikor? – erősen kutattam az emlékezetemben, ám nem rémlett semmi.

– Miután visszajöttünk Liverpoolból, és épp Austinért mentünk. Motorral – utalgatott tovább.  – Megláttuk… Luciferre emlékszel?

– Uhh, rá igen.

– Na, szóval őt. Elrántottam a kormányt, megpördültünk párszor, majd egy oszlopba csapódtunk. Én pár horzsolással és egy lábtöréssel megúsztam, de te… Két hónapja fekszel kómában – fejezte be halkan, mire nekem elnyíltak a szemeim. Két hónapja?!

– Sajnálom. Tudom, hogy az én hibám, ha…

– Harry! Nem te tehetsz róla – nyugtattam, és megszorítottam a kezét, mire ő halványan, ám fájdalmasan elmosolyodott.

Zavaros gondolataim kezdtek kitisztulni, s emlékezetem nagyjából visszatért. Az új fekete motor. Tisztán emlékeztem mindenre! Milyen vicces, nem? Egész életemben félek a motoroktól, mert instabil, nem biztonságos. Félelemmel, de felülök, aztán mikor meg is szeretem és minden ijedség nélkül, biztonságban utazom rajta Harry mögött, akkor ér a baleset. Erre a gondolatra elkezdtem kuncogni.

– Mi olyan vicces? – mosolygott. Gödröcskéit látva, azt hittem megint elájulok a szerelemtől, és a csodálattól.

– Semmi, semmi. Szeretlek! – suttogtam mosolyogva.

– Én is nagyon szeretlek, kicsim! És sajnálo…

– Ne! Ne kezdj megint bocsánatot kérni! Még mindig nem a te hibád.

– De, de igen. Ha…

– Harry, ha nem fejezed be most azonnal, leütlek és akkor te esel kómába! – próbáltam rá fenyegetően nézni, ám erőtlennek éreztem magam ahhoz, kimerültnek. Amit nem értettem, hiszen két hónapig aludtam. Csipkerózsika…

– Áh! Felkeltünk? – lépett be a fehérre mázolt, rettentően sivár szobába egy vidámnak látszó orvos. Őszölő haja volt, karakteres, négyszögletes arca, orrnyergén fekete keretes szemüvege pihent.

– Dr. Holloway vagyok, az orvosod. Hogy vagyunk?

– Ömm, jól? – kérdeztem bizonytalanul, ami az orvost nagyon szórakoztatta.

Ezután elvégzett rajtam pár egyszerű vizsgálatot, meg volt elégedve az eredményekkel, aminek én is örültem. Aztán ismertette velem, hogy holnap is lesznek komolyabb kivizsgálásaim, de biztató az állapotom. Egyébként szórakoztatónak találtam, hogy mindent t/1-ben mondott. Szimpatikus volt, az ötvenes éveiben járó férfi.

– Austin! Austinnal mi van? – riadtam fel, a pár perc némaság után, miután az orvos elhagyta a szobát.

– Jól van. Anyukád is.

– Ohh, akkor jó! És... milyen hónapot is írunk most?

– Mi? Micsoda? Akkor… mikor lesz a szülinapom?

– Holnap után.

– Ohh ne! – estem kétségbe teljesen. Holnapután? Szóval alig több, mint két hónap múlva meghalok! Ha már a balesetben nem sikerült… Gondolom Laurie és Amy még nem nagyon jöttek rá a megoldásra.

– És Amy, meg… meg Dean? Ők leérettségiztek?

– Igen, mindketten. Mindjárt jövök – mosolyodott el kedvesen, majd megszorította a kezem és felállt, hogy elhagyhassa a kórtermet.

– Amy és Dean tizenöt perc múlva elvileg itt vannak, anyukádék csak este tudnak jönni.

– Köszi, hogy telefonáltál. De te hazamehetsz!

– El is küldesz, mi? – tettetett felháborodást. Maradok.

– Mióta vagy itt? – vontam össze a szemöldökömet, és csak remélte, hogy nem a felépülése óta, ugyanis Harry képes rá…

– Nem fontos! Az a fontos, hogy jól vagy!

– Pff, „jól” – mutattam idézőjeleket az ujjaimmal. – Mit számít, hogy most jól vagyok, ha két hét múlva úgyis meghalok?

– Nem. Fogsz. Meghalni! – közölte tagoltan mondanivalóját.

– De megfo…

– Megtaláltuk!

– Tessék? – kérdeztem vissza, mikor  leesett, hogy mivel is vágott szavamba. Mit találtatok meg? – kérdeztem felcsigázva.

– A megoldást! Tudod, ezért tűntem el mindig Amyvel. Felkerestük azt a pár embert, akinek sikerült. – Csak tátott szájjal néztem barátomra. Fel sem fogtam szinte, mit mondott. Túlélem? Ez azt jelenti, hogy túlélem! Szétvetett az öröm, mikor végre felfogtam, belül ujjongtam, ám ezt nem tudtam a külvilág felé is mutatni, nem volt erőm.

Ezután beszélgettünk, még egy jó darabig. Leginkább Harry, ugyanis azt a kevés energiámat is, ami volt abba fektettem, hogy ne ájuljak el barátom gyönyörködésében. Tény, Harry csodálatos volt, kívül-belül, nekem pedig nehezemre esett megemésztenem ezt. Tulajdonképpen azóta nem sikerült felfognom, milyen nagyszerű fiúval áldott meg a sors, mióta megismertem Harryt. Ekkor viszont eszembe jutott, milyen szerencsétlen is a kapcsolatunk. Abból a három hónapból, mióta együtt voltunk, én kettőt kómában töltöttem. Ki vágyna ennél szebb és tartalmasabb kapcsolatra? Pfff…

– Barátnőm! – rontott be Amy a korterembe nyomában Deannel, ám szerintem drága barátnőm az egész fránya kórházat felkeltette a kiabálásával.

Amy amint belépett, már rohant is hozzám, és szinte Harryn keresztülmászva jutott az ágyhoz (nem volt kedve megkerülni), és borult a nyakamba.

– Úgy aggódtam! Soha többé ne hozd így rám a frászt! – tartotta fel mutatóujját.

– Jó reggelt, Csipkerózsika! – intett Dean, majd ő is odajött és megölelt.

– Miért nem lepődöm meg, hogy itt talállak? – nézett Amy a barátomra. – Egész végig itt dekkolt, alig ment haza! – árulta be már felém fordulva Harryt, én pedig felnevettem. – Most viszont mindenki kifelé! – utasította a többieket. – Fontos megbeszélni valónk van Nell-lel!

– Azt hiszem, iszom egy kávét! – sóhajtott fel Harry, majd felállt a helyéről.

– Már vagy legalább a századikat! – nevetett fel Dean.

Harry erre nem reagált, Fölém hajolt, hogy finoman megcsókoljon, lassan mozgatta a száját, óvatosan, féltett. Ezt olyan aranyosnak találtam, hogy legszívesebben elnevettem volna magam, de csak belemosolyogtam a csókunkba, és átvettem én az irányítást. Keményebben kezdtem csókolni, és nyelvemet erőszakosan fúrtam a szájába. Harryt ez először meglephette, ugyanis leállította szája mozgását, majd felbátorodva folytatta a játékot, már nem olyan óvatoskodóan. Jó volt érezni a száját az enyémen, ilyen hosszú idő után, bár nekem annyira nem tűnt hosszúnak, hiszen a kómámból sok dolgot nem fogtam fel, mintha csak egy éjszakát aludtam volna. De ha ezt nem így érezném, ez akkor sem lenne jó magyarázat arra, hogy miért örülök ennyire Harry csókjának, hiszen azt mindig ugyanakkora lelkesedéssel fogadtam, és élveztem barátom ajkait az enyémen, nyelvét együtt mozogni az enyémmel. Teljesen kizártam a külvilágot, képtelen voltam másra figyelni, de nem is akartam. Ujjaim megállíthatatlanul túrtak Harry hajába, úgy tűnt ez tetszett neki, hiszen csak még erőszakosabban kezdett csókolni.

– Khhhm! – köszörülte meg a torkát Dean. – Feltűnt, hogy vannak itt rajtatok kívül mások is?

Eszemben nem volt még abbahagyni, most már csak azért sem! Ezt Harry is így gondolhatta, mert mindketten belemosolyogtunk csókunkba, és nem álltunk le. Dehogy álltunk! A csók alapból élvezetes is volt, főleg, hogy még a barátainkat is idegesíthettük, ez pluszt adott a csókhoz, és csak még élvezetesebbé vált.

– Most miért? Szerinted nem cukik? – hallottam Amy hangját, kihallottam belőle, hogy vigyorog. Viszont nem akartam nagyon szemét lenni szegény barátainkkal, így inkább abbahagytam, Harry pedig felegyenesedett.

– Nem akarom tudni, te meddig nézted volna el őket! – röhögte el magát Dean, és magához ölelte Amyt.

– Na, most már komolyan kifelé! – húzódott el Amy a barátjától, majd a két srác megadóan kivonult a szobából. Amy leült a székbe, ahol addig Harry foglalt helyet, és csak… vigyorgott rám?

– Mit vigyorogsz? – nevettem el magamat.

– Annyi dologról lemaradtál! – jelentette ki továbbra is mosolyogva. Fogalmam sem volt örömének okáról, meglepett, de kifejezetten viccesnek találta, így elkezdtem nevetni, amire ő is röhögő görcsöt kapott. Percekig mindketten hangosan szórakoztunk egymás nevetésén, és csak nehezen bírtuk abbahagyni.

– Dean eljegyzett!

– Tessék?! – kiáltottam el magamat. Hogy micsoda? Össze fognak házasodni? Tizennyolc évesen?

– Össze fogunk házasodni! – jelentette ki baljósan.

– Átgondoltad te ezt?

– Ühmm! – hümmögött mosolyogva. Tényleg boldognak tűnt, ám mégsem voltam biztos, hogy ezt kéne tenniük.

– Most nem állok le veled vitatkozni, nincs erőm! – mondtam teljesen komolyan, Amy pedig elnevette magát. – Zavarna, ha én most aludnék? – kérdeztem félve. Hiszen csak most jöttek Deannel, és nem akartam bunkó lenni, viszont úgy éreztem, nem bírom tovább ébren.

– Két hónap nem volt elég?

– Ha ha ha! – mondtam gúnyosan.

– Persze, nyugodtan aludj! Az a fontos, hogy te jól legyél! Na, meg gondolom, kell az energia, hogy leszidj a jegyességünk miatt… – nyújtotta ki rám a nyelvét, majd megölelt, és elhagyta a szobát, én pedig nyugodtan álomra hajthattam a fejemet.