Hetedik fejezet/2.

Mivel nem gondoltam, hogy lesz itt más is rajtunk – és persze Claire-n – kívül, eléggé meglepett a lány jelenléte. Mondjuk a nagynéném alapból rettentően elfoglalt, így belefér, hogy egy feltörekvő divattervező éppen nála gyakorlatozik. Éjjel nappal...

Mindenki egyesével bemutatkozott a lánynak, Amy magához is ölelte jó szorosan, ami amúgy meglepő lenne, de ő Amy, a személyes tér fogalmát amúgy sem ismeri. Amikor Harryre került a sor, kicsit tovább tartott náluk a kézfogás, eközben mélyes egymás szemébe néztek, én meg már kezdtem nyugtalankodni, de végre elengedték egymást. Furcsálltam kettőjük egymáshoz viszonyulását, de magyarázatot nem tudtam volna adni viselkedésükre, úgy döntöttem nem töröm magam rajta, ha továbbra is ilyen viselkedést tanúsítanak a másik irányába, majd rákérdezek Harrynél. Bár arra is gondoltam, hogy csak én képzelek túl sokat a helyzetbe, talán túlságosan félek, hogy egyszer elveszthetem Harryt. Igaz maximálisan megbíztam benne, de a félelem, hogy egyszer majd kettéválhatnak az útjaink, erősebb volt. És mi van, ha ez most fog bekövetkezni? Nem ma, de majd holnap, vagy holnapután...

– Na! – tapsolt egyet Claire. – Megmutatom a szobáitokat, pakoljatok le, aztán körbevezetlek titeket a házban és a hátsókertben is – fejezte be, ezután elindult az ajtó felé, a srácok kivették a kocsiból a cuccokat, és mindannyian Claire után indultunk, kivéve Lizt, ő eltűnt valahol a házban.

Mind az első emeleten kaptunk szobát, Amy és Dean egy szobába mentek, ami történetesen pont az a szoba mellet volt, amit mi kaptunk Harryvel. Liz szobája egyébként a miénkkel szemben volt. Claire számára teljesen egyértelmű volt, hogy a párok egy szobában alszanak, bár nagynéném mindig is elég laza volt. Egyébként Liz már péntek óta itt volt, és péntekig fog maradni. Az első emeleten volt két fürdőszoba, azonban egyik sem tartozott egyik hálószobához sem. Claire hálószobája amúgy a második emeleten helyezkedett el.

Miután nagynéném körbevezetett minket, megebédeltünk, a kaja isteni volt, mindig is imádtam Claire főztjét. A délután többnyire beszélgetéssel telt, ezalatt valamennyire sikerült megismernünk Lizt, kedves lány volt, de mindenkivel elég távolságtartó, Harryvel viszont láthatóan nem viselkedett annyira hidegen.

– Aludj – mondta Harry álmos hangon, mivel összeölelkezve feküdtünk nyilván zavarta már, hogy folyamatosan ficeregtem. Már jó ideje lefeküdtünk aludni, éjfél is elmúlt már, de az én szememre csak nem jött az álom.

– De nem tudok.

– Én viszont nagyon jót tudnék, ha nyugton maradnál – mondta elfúló hangon, mintha a mondat végigmondása közben szépen, lassan elaludt volna.

– Na, öltözz! – szólalt meg pár perc csend után.

– Hogy... tessék? – ráncoltam szemöldökömet, nem értettem miről beszélt.

– Megyünk sétálni, attól majd elálmosodsz

– Sétálni? Az éjszaka közepén? – értetlenkedtem továbbra is, azzal már tisztában voltam, hogy Harry valamiért nagyon szeretett sétálgatni, de hogy azt bármikor, bármilyen körülmények között...

– Menjünk, mielőtt még meggondolom magam!

Ezután mindketten felöltöztünk, és leosontunk a bejárati ajtóig, ahol azonban megakadtunk, ugyanis be volt zárva. Viszont Claire kulcscsomója ott volt felakasztva nem messze, hát nem volt mit tenni, ha sétálni akarunk... Leakasztottam a kulcsokat, amivel kimentünk a házból, ezután visszazártam az ajtót, a kulcsot pedig a zsebembe csúsztattam.

Gondoltam úgysem fogja senki észrevenni, hogy eltűntünk, ugyanis csak egy rövidke sétát terveztünk csak... az éjszaka közepén, tehát mindenki aludt.

– Tudom, hogy te most szívesebben aludnál – szólaltam meg pár perc csendben töltött séta után. Kijelölt célunk nem volt, csak mentünk kézen fogva.

– Ha nem rólad lenne szó, eszembe sem jutott volna felajánlani – mondta, mire elmosolyodtam és tekintetemet a földre irányítottam, igaz sokat nem láttam, mert ugyan égtek az utcai lámpák, mégiscsak éjszaka volt és sötét.

– Harry, kérdezhetek valamit? – néztem fel rá hirtelen.

– Nem, Nell, nem kérdezhetsz!

– Szóval – kezdtem bele, de tétováztam kicsit, nem tudtam hogyan is kérdezhetnék rá – Lizzel már régebb óta is ismeritek egymást? – Mereven magam elé bámultam, pár pillanatig, még levegőt sem vettem, olyan feszült figyelemmel vártam Harry válaszára.

– Oh... Igen – válaszolta. Noha számítottam rá, hogy ezt fogja mondani, mégis meglepett az igazság.

Egyébként délután meg este is elég furcsán viselkedtek egymással. Liz, ha tehette folyton Harryt figyelte elbűvölten, a srác viszont már szinte görcsösen próbálta figyelmen kívül hagyni a lányt, egy-egy kósza pillantást azért mégis megengedett magának.

– És...

– Két évig jártunk – válaszolt halkan a még fel nem tett kérdésre, nekem elkerekedtek a szemeim, és egy szót sem bírtam kinyögni.

– Izé.. miért nem mondtad? – kérdeztem, mikor már úgy éreztem mégis tudok beszélni. – Vagy miért csináltatok úgy, mintha nem is ismertétek volna egymást?

Sokáig nem válaszolt, engem persze közben felemésztett a kíváncsiság.

– Elég csúnyán lett vége – válaszolta halkan. Feltűnően nagyon megviselhette, hogy most újra látta a lányt.

Én rettentően kíváncsi voltam mindenre. Mindenre, ami kettejükkel kapcsolatos, hogyan ismerkedtek meg, miért/hogyan szakítottak, na, meg hogy mennyire voltak mélyek az érzéseik... Nyilván nagyon, hiszen nem véletlenül tartott annyi ideig a kapcsolatuk, és nem véletlenül viselte meg Harryt ennyire. Elszorult a torkom, rossz volt belegondolni, hogy Harry valaki mást is szeretett valaha rajtam kívül, talán sokkal jobban is, mint engem, s talán még most sem közömbösek egymás számára. Persze tisztában voltam vele, hogy Harrynek volt már kapcsolata előttem is, ez természetes, most mégis... fájt. Talán csak azért, mert ennyit jelentett Harrynek Liz annak idején.

– Három héttel azelőtt szakítottunk, minthogy találkoztunk volna.. – Az nem is volt olyan régen... – De már vége, nem érzek iránta... – itt elhallgatott egy pillanatra, ami elég sok mindent elárult – semmit! – Úgy beszélt, mintha még magát is meg akarná győzni.

Én továbbra sem tudtam megszólalni. Szava fosztottan sétáltam mellette, mióta felhoztam a témát sokkal lassabban sétáltunk. Nyilvánvaló volt, hogy még érzett valamit Liz iránt, persze jól tudtam, hogy engem (is) szeret, de fogalmam sem volt, hogy Liz iránt mennyire mélyek még az érzései.

– Még mindig szereted? – kérdeztem hirtelen felindulásból, pár perc csend után.

– Nem, Nell, én...

– Nekem ne hazudj! – álltam meg elengedve a kezét, és szembe fordultam vele. Hangom hisztérikusan csengett. – Szóval?

Harry lesütött fejjel állt előttem, láthatóan kereste a szavakat. Ez mindent elmondott. Felsóhajtottam, és otthagyva Harryt tovább mentem. Éreztem, hogy könnyeim előtörni készülnek, mégsem törhettem meg előtte, emiatt nem. Szóval Harry szereti őt. Őt szereti. Küszködtem, nehogy elsírjam magam, ám könnyeim már a torkomat mardosták.

– Nell, várj! – szólalt meg kétségbeesett hangon, kis tétovázás után utánam sietett.

Eszembe sem jutott megállni. Viszont ő bal kezem után kapott, de én kitéptem karom a szorításából, ezután hirtelen megálltam és szembefordultam vele.

– Mondd csak, miért járunk mi még egyáltalán? – kérdeztem hisztérikusan. Könnyeim elöntötték szememet, ám nem ereszthettem ki őket.

– Nell, én... téged szeretlek! – Nem nézett a szemembe, nem tudott.

– Engem szeretsz, vagy engem is szeretsz? Hm? – álltam karba tett kézzel előtte, és könnyfátylamon keresztül várakozóan néztem fel rá.

– Nell, én csak téged szeretlek – mondta, majd kezei közé fogta arcomat és finoman megcsókolt.

– Én... én nem veszíthetlek el – mondta megtörten. Annyira fájt őt így látni.

Ezután szorosan megöleltem.

– Ajj, Harry – búgtam a mellkasába.

Nem tudtam mit tenni, szerettem őt, és még nem csalt meg. Nem tudtam otthagyni, képtelen voltam rá.