Nyolcadik fejezet/2.

Az alvás után kipihentebben ébredtem. Mikor megmozdultam az ágyban hallottam valaki sóhaját, így teljesen megfordultam.

– Anya? Austin? Jaj, de jó, hogy látlak! – lépett mellém kisöcsém, aki eddig a szoba másik felében foglalt helyet, és szorosan magamhoz öleltem.

– Tény, hogy mindig is szerettél sokáig aludni, na de két hónap? – viccelődött, mire én is felnevettem.

– Austin, megtennéd, hogy egy kicsit magunkra hagysz? – fordult anyám, aki az ágy melletti székben ült, Austin felé és kérlelően nézett rá. Kisöcsém egy sóhajtás kíséretében elhagyta a szobát. Két hónap után végre látom az öcsköst, akiért kómám előtt nagyon aggódtam, s végre biztonságban tudhatom őt, erre anyám fél perc után máris kizavarja. Fantasztikus!

– Sajnálom, hogy tegnap mégsem tudtunk eljönni! – kezdte anyám.

– Már holnap van? – lepődtem meg alaposan, majd elfordítottam a fejemet, hogy rálátást nyerjek az ablakra, és az azon beszűrődő fényáradatra. Valamikor koradélután lehetett. Azt hittem, csak pár órára szundítottam el, ehhez képest pedig majdnem húsz órát aludtam! Mondjuk ennek legalább megvolt a hatása, már egyáltalán nem éreztem magam olyan erőtlennek és kimerültnek, ahogy tegnap, két hónap „alvás” után. Már sokkal jobban voltam, mint tegnap, reméltem hamar hazaengednek a kórházból, lehetőleg még ma, ugyanis holnap betöltöm a tizennyolcat, amit nagyon nem a kórházban kéne, hiszen tudom, mi – nagyjából –, mi fog történni velem a születésnapom utáni két hétben.  A suli épphogy véget ért, amit nagy sajnálatommal nem járhattam ki, de ezzel legalább nem ott kell majd „szenvednem”, hanem otthon, Amyéknél, Harrynél... – de ők tudnak róla, és tudom, hogy mellettem állnak.

– Hogy vagy? – fordult felém anyám úgy téve, mintha tényleg érdekelné őt az állapotom.

– Vége a piának és a drogoknak? – válasz nélkül kérdeztem vissza, kissé flegma stílusban.

– Nell, meg volt rá az okom!

– Nem, nem volt! – csattantam fel. – Arról sem volt fogalmad, hol van a fiad, aki már két napja elment otthonról!

– Tudom, hogy számodra nehezen megbocsátható, amit tettem…

– Mindenki számára az lenne! – vágtam közbe.

– De! Épp ésszel nem tennék ilyet! – magyarázkodott, és úgy tűnt komolyan gondolja. Igen, anyám sosem tartozott a mintaanyák közé, de Austint tényleg nagyon szerette, ezért rá, valamivel jobban figyelt, mint ahogy rám szokott.

– Tudom… - suttogtam. – De akkor sem értem, miért tetted ezt.

– Valamit el kell árulnom – kezdte halkan. Szuper! Anyám jelenléte amúgy is felzaklatott, főleg, hogy máris veszekedéssel kezdtük, erre kiderül, hogy még titkolózott is előttem?

– Mondd – sóhajtottam lemondóan, és próbáltam lenyugodni. Ugyan én nem értettem soha az ilyen dolgokhoz, de abban biztos voltam, hogy a stressz nem segíti a gyógyulásomat, sőt! Csak az a baj, hogy természetemhez híven, mindenen nagyon hamar fel tudom idegesíteni magamat, ami nagyon zavart. Mindig is irigyeltem az olyan embereket, akik minden helyzetben meg tudják őrizni a nyugodtságukat. Például Claire. Ő tökéletes példa volt erre. Bármi is történik, ő megőrzi a hidegvérét, ezért sokkal hamarabb rá is talál a megoldásra, mint én, aki csak a helyzet súlyosságán tudok problémázni, épp ésszel gondolkodni ilyen helyzetekben, nem nagyon.

– Tudok róla – mondta halkan.

– Annak örülök, de minek is, pontosan? – vontam fel fél szemöldökömet. Fogalmam sem volt, miről beszél, s úgy tűnt, ha nem kérdezek rá, nem is nagyon fogja elmondani.

– Luciferről.

– Hogy kiről? Micsoda? Honnan? – akadtam ki teljesen, anyámnak erről nem kellene tudnia! Így is túl sokan tudják már.

– És… Azt tudod, hogy mi fog történni velem, ha betöltöm a tizennyolcat? – kérdeztem félve.

– Igen.

– Na, jó, honnan? – sóhajtottam fel. Minek is tagadnám le? Már úgyis tudja, csak azt nem értem, hogy kitől, és mégis miért hitte el? Hiszen anyám nem az a fajta ember, aki bedől az ilyeneknek.

– Hát a teljes igazságot Amytől tudom…

– Hát ezt nem hiszem el…

– De! Nem ő avatott be! – ellenkezett mihelyst kiakadtam Amyre, hogy mégis miért mondta el anyámnak. – Igazából elég különös dolog történt velem.

– Igen? Micsoda? – néztem rá komoly érdeklődéssel.

– Hát. Egyik éjszaka, mikor lementem inni… – Nicsak, otthon tölti az éjszakákat? – Azt hittem álmodom, ömm, megjelent Lucifer, és valami Erzulie-t keresett, először nem értettem, majd odament az egyik képhez, amin ti vagytok Autinnal, és rád kezdett mutogatni! Aztán, mivel azt hittem álmodom, megdörzsöltem a szememet, aztán már el is tűnt. Sokáig csak azt hittem álmodom, de elkezdtem gondolkodni, hogy esténként elég különösen viselkedtél, mi van, ha azért, mert ez a valami téged is zaklatott. Akkor mentem el Amyhez, hiszen ő mindent tud veled kapcsolatban, és megkérdeztem tőle. Először csak értetlenkedett, mintha nem tudná, miről beszélek, aztán elmondtam neki, hogy mi történ egyik este, és akkor elmagyarázta nekem. – Magyarázott anyám, és megnyugodtam, hogy Amy nem magától avatta ám be szülőmet, sőt, mikor konkrétan rákérdezett, még akkor sem akarta beavatni. Ezt értékeltem, de ezzel akkor már elkésett, hiszen akkorra anyám már túl volt, egy találkozáson, magával a Sátánnal.

– És, azt hiszem, tudnod kell még valamit – húzta el az első betűt jó hosszan. Mg valami?

– Apád megszökött a börtönből.

– Micsoda?! És… találkoztál vele?

– Nem, a rendőrség hívott fel. Körözik.

– És mikor szökött el? – kérdeztem, de ott volt még a másik fontos kérdés is: hogyan? Hiszen az Egyesült Királyság egyik legvédettebb börtönébe csukták, mégis hogy tudott onnan meglépni?

– Pár hete – sütötte le a fejét anyám.

Nem sokat beszélgettünk ezután, mert anyám közölte, hogy nekik menniük kell, és nem is láttam aztán Austint, mentek is el. Viszont az meglepett, hogy a társalgásunk végén tudtunk normálisan is beszélni egymással, mintha lenne köztünk anya-lánya kapcsolat. Pedig világos, hogy sosem volt. Néha azt hittem, hogy átaludtam magam valami másik dimenzióba, ahol anyám normális, de hamar ki kellett józanodnom a gondolatból, hiszen voltak olyan pillanatai, amikor tagadhatatlanul az az énje beszélt hozzám, amelyiket már oly jól ismertem. Tehát, nem, ez nem egy másik dimenzió, anyám szimplán rájöhetett arra, hogy most már tényleg bármikor elveszíthet engem, így ér velem normálisan kommunikálni. Bár mindig is kételkedtem benne, hogy ilyen valaha is meg fog történni, hogy anyám, embernek tekint engem, tehát nem mindig volt ma velem olyan tiszteletlen, mint amit már megszoktam tőle. De volt valami, amit nem tudtam mindig. Az, ami ilyen hatással volt szülőmre. Mégpedig Lucifer. Hogy mi össze nem képes hozni az embereket? Laurie-val is ezen az alapon kezdődött a kapcsolatunk, egy hihetetlen ügyön, mostanra pedig a legjobb barátaim közé tartozott. Persze tudtam, hogy akkora változás nem lesz anyám viselkedésben, de én nem is akartam, nekem éppen megfelelt a mostani, így valamelyest önmaga is maradt, így majd nem kell minden alakalommal megkérdeznem magamtól, hogy ki ez a nőszemély, és mit csinált az anyámmal.

Családom távozása után, Harry lépett be a szobába. Odalépett az ágyamhoz, lehajolt hozzám és ráérős puszit nyomott a homlokomra, majd leült az ágy melletti székre.

– Hogy vagy? – kérdezte mosolyogva. Hihetetlenül örültem gödröcskés mosolyának, s egyáltalán jelenlétének. Már puszta ittléte is elszívott belőlem minden feszültséget, amit az előbbi beszélgetés során szereztem, s nyugodtsággal töltött el. Harry mindig úgy hatott rám, ahogy szükségem volt rá.

– Jobban – mosolyodtam el én is.

– Nem vagy szomjas?

– De – válaszoltam, ő pedig vizet töltött nekem, s a kezembe adta a poharat.

– Miért vagy mindig itt? Nem mintha nem örülnék neki, de a saját életedet is élned kéne.

– Te vagy az életem! – suttogta, mire nekem vadul kalapálni kezdett a szívem és elöntött a melegség. Normális, hogy annyira szeretem ezt a fiút, hogy már szabályosan fáj?

– Apám megszökött a börtönből – közöltem csak úgy „mellékesen”, miután ittam pár korty vizet, és visszaraktam a már félig üres poharat az asztalra.

– Hogy mi? – kerekedtek el a szemei. Számítottam erre a reakcióra.

– Ja, anyám mondta. Először én is így kiakadtam, de úgyis hamarosan megtalálják. Nincs semmi gond! – mosolyogtam nyugtatóan Harryre, aki persze engem féltett. Azt nem értettem, miért, ugyanis mit tenne velem apám, mégis? És miért keresne fel egyáltalán? Semmi értelme nem lenne. Persze Harry ezt nem így látja, és félt engem; mondjuk szerintem totál feleslegesen.

– Amy mesélte már az eljegyzésüket? – váltott témát vidáman.

– Igen – nevettem. – Említette.

– És? – kérdezte várakozva. Tudta, hogy előszeretettel viselkedem néha barátnőm anyjaként, de csak féltem őt.

– Hmm – gondolkodtam el egy pillanatra. – Örülök nekik – válaszoltam őszintén, miután átgondoltam, hogy lehet, ez még elhamarkodott döntés, de szeretik egymást, és Amyt sem láttam még ilyen boldognak. Jó, az tény, hogy Amy mindig boldog, neki nem kell erre különösebb ok, benne ez ösztönösen megvan. Szomorkodása, vagy kiakadása sem szokott fél óránál tovább húzódni. Ő már csak ilyen. De ez most más volt. Amy kivirult, látszott rajta, hogy most aztán tényleg a fellegekben jár, aminek én örültem, nem lehettem olyan önző, hogy számára ilyen fontos pillanatban nem állok mellette, hanem máris sorolom az okokat, amiért nem jó ötlet ez a frigy.  Féltem, hogy egyszer még meg fogja bánni a döntését, de nem én leszek az, aki elrontja a boldogságát, hiszen engem is örömmel tölt el, ha az egyik szerettemet ennyire boldognak látom. És mindenki követ el hibákat, lehet, hogy ez az esküvő is maga lesz a hiba, de erre majd később rájövünk, addig meg nem kell mindenben a rosszat látni. Kipróbálják, max nem válik be. Az utóbbi időben, mióta ilyen közel kerültem a halálhoz, rájöttem, hogy nem szabad elhalasztani a lehetőségeket, ki kell őket használni, hiszen csak egyszer élünk! Eddig egyáltalán nem ezt az elvet vallottam, de eddig nem is fogtam fel teljesen, mit jelent, hogy egyszer élünk. Most már viszont totálisan átérzem, és nem én leszek az, aki majd megakadályozza Amyt, vagy bárkit, abban, hogy ténylegesen belevesse magát az életbe. Igazából már eddig sem kellett volna ennyire féltenem drága barátnőmet, már tudom, és változtatni fogok a viselkedésemen! Nem lehetek mindig olyan aggódó!

– Tényleg? – vonta fel a szemöldökét Harry.

– Miért olyan hihetetlen? – nevettem el magam. Aztán elmeséltem neki az eszmefuttatásomat, miszerint élni kell az életet és hibákat elkövetni. Harry hatalmas szemekkel nézett rám, majd elnevette magát. Nyilván nem számított ekkora változásra a gondolkodásom terén, pedig az az igazság, mióta Lucifer meg Erzulie belépett az életembe, rengeteget változott a világhoz, az élethez való hozzáállásom. Kicsit vicces, de tényleg kellettek ők ehhez, hogy ne legyen annyira öreges gondolkodásmódom, és hogy tanuljam meg: az életet ki kell élvezni, ugyanis bármikor vége szakadhat. És akkor már nem lehet visszahozni az elveszett pillanatokat, lehetőségeket, mik ott kopogtattak az ajtónkban, de mi figyelmen kívül hagytuk őket.

Igazából Amy mindig is nagyjából totálisan az ellentétem volt. Ő eddig is így gondolkodott, mint most már én is, én pedig eddig mindig csak a rosszat láttam. De még órákig sorolhatnám a különbségeket kettőnk között, annyi van, mint égen a csillag, a lényeg, hogy valamilyen furcsa, megmagyarázhatatlan módon mi így is – általában – tökéletesen megértettük, és támogattuk egymást. Csak megértenünk nem sikerült soha a másikat. Míg ő a jelenben élt és a szíve szerint döntött, én mindig mérlegeltem, őrlődtem az elgondolkodásra sem érdemes, egyszerű dolgokon.

– Elnézést, uram, megkérhetem, hogy távozzon? El kell végeznünk egy pár vizsgálatot a hölgyön – dugta be a fejét a nővér, majd hagyta, hogy elbúcsúzzunk, ezért nem is zavart minket tovább.

Harry odahajolt hozzám és óvatosan megcsókolt.

– Aztán jó eredményeket mutassanak nekem azok a gépek!

– Igyekszem! – nevettem el magamat.

– Elköszöntünk? – lépett be a szobába vigyorogva Dr. Holloway. Én felnevettem, Harry pedig bólintott és távozott. Reméltem, hogy haza ment, és nem csak a folyosóra… Pihennie kéne, ugyanis ő fáradtabbnak tűnt, mint ahogyan én éreztem magam. Tükröt ugyanis egy ideje már nem láttam, de lehet jobb is nem tudni, mennyire festek borzalmasan. – Készen állunk a vizsgálatokra? – mosolygott rám az orvos, én pedig nevetve bólintottam.