Hetedik fejezet/5.

Fejem Harry mellkasán pihent, azon gondolkodtam, hogy mégis mennyire helyénvaló az előbbi kis akciónk, ha én éppen szakítani akartam Harryvel? Bár ezt a tervemet teljességgel elfelejtettem, mikor Harry úgy döntött, ágynak dönt. Fogalmam sem volt, mégis hányadán állok vele. Tisztán látszik, hogy még mindig odavan Lizért, nekem pedig egy ilyen kapcsolat nem fekszik, mégis azt éreztem, hogy képtelen lennék szakítani barátommal. Túlságosan is szerettem, szükségem volt rá. Egyedül abban reménykedtem, amint elmegyünk innen Harry el is felejti a szőkeséget, és minden rendben lesz, mint azelőtt... De ami megtörtént, az megtörtént, nem lehet rajta változtatni.

Felemeltem a fejem Harry egyenletesen emelkedő, és süllyedő mellkasáról, és  arcát kezdtem fürkészni. A srác eddig a plafont fixírozta, ám mikor megérezte mozgolódásom, és tekintetemet arcán, ő is rám nézett. Mindig is imádtam smaragdzöld szemeit, mik olykor kedvesen, szerelmesen, vagy épp vággyal telve néztek le rám. Mindig, mikor már képes lettem volna szakítani Harryvel – hiszen ezt kellett volna tennem –, ránéztem tökéletes külsejű barátomra, smaragdzöld, csillogó szemeibe, csak még jobban beleszerettem, s már nem értettem, hogyan is lettem volna képes elhagyni őt. Túlságosan is ragaszkodtam hozzá. de hogy is lettem volna képes rá? Mikor ő az, akiért élek. Tény és való: Harry életem értelme.

Nem szólaltunk meg, csak néztük egymást, én nem tudtam mit mondani, ő pedig valami ismeretlen okból kifolyólag burkolózott hallgatagságba. Talán nem is kellettek szavak, mi így is meg tudtuk beszélni, hogy újra minden rendben köztünk. Remélem, nem csak egy bizonytalan ideig. Éreztem, hogy sikerül átvészelnünk ezt az időszakot is. A gondolat hihetetlen boldogsággal töltött el. Csak ennyi kellet volna, hogy rendeződjön a kapcsolatunk? Egy jó szex, és ennyi? Harry közelebb hajolt hozzám és szájon puszilt, de még ebben az apró tettében is mennyi érzelem volt...

– Szeretlek – mondta halkan.

– Én is szeretlek, Harry! – suttogtam, és rámosolyogtam, mire az ó arcán is megjelent egy halvány, ám annál többet mondó mosoly.

Pár pillanatig csendben feküdtünk még, majd hirtelen eszembe jutott valami.

– Harry! – kiáltottam el magam ijedten.

– Igen? – nézett le rám meglepetten.

– Valamit elfelejtettünk!

– Micso... – kezdte kérdő hangnemben, majd hirtelen ideges hangnemre váltott – Basszus! – fújtatott barátom.

Igen, a vágy hevében mindketten elfelejtettünk egy nem is olyan aprócska dolgot: védekezni!

Mindketten felöltöztünk, majd lebaktattunk Harry kocsijához, mivel egyenesen a nőgyógyászhoz hajtottunk. Először bepánikoltam, hogy mégis hogyan felejthettük el, és mi lesz most, de miután megvizsgáltak és csak egy gyógyszert írtak fel, amit később be kellett vennem, már megnyugodtam.

Mikor visszaértünk Claire-hez már kellően beesteledett, hogy nagynéném karon ragadjon minket, és kb. kivonszoljon a hátsókertbe, ahol a többiek már körbeülték a tüzet. A többiek már jó ideje ott beszélgettek a tűz körül, és mivel mi nem voltunk otthon, elkezdték hát nélkülünk. Leültünk a többiek közé, én pont Lizzel szembe kerültem, s már egyből szembetűnt, mennyivel szebb ebben a megvilágításban, de úgy döntöttem, hogy nem engedem, hogy ez zavarjon.

– Ti kényelmesen aludtatok? – vetette fel a témát Amy. – Nekem valami egész éjszaka nyomta a hátam.

– Borsószem királykisasszony! – nevette el magát Harry, és mi is követtük a példáját.

– De tényleg! – kérte ki magának a lány. – Nell, ne már, hogy csak nekem volt kényelmetlen az ágyam! – nézett rám, és várta, hogy az ő oldalára álljak.

– Ugyanabban az ágyban aludtunk – nézett rá furán Dean.

– De én az ágy másik felén!

– Szerintem éjszaka ők valami sokkal izgalmasabbat csináltak! – kacsintott Dean nevetve, én pedig fülig pirultam.

– Nem, azt délután csinálták – ellenkezett Amy, én pedig már tátott szájjal néztem barátaimra. Ennyire hangosak lettünk volna?

Elképedésem, nem tartott azonban sokáig, mert eszembe jutott, hogy mennyire másképp alakult az éjszaka, mint ahogy azt Dean gondolja. Talán mondhatom, hogy az volt életem legrosszabb éjszakája? Akkor tényleg azt hittem, hogy elveszítem a srácot, aki mindennél többet jelent nekem. Belefájdult a szívem, ahogy a tegnap estére gondoltam. Érzelmeim kiülhettek arcomra, mert a következő, amit észleltem a külvilágból, hogy mind engem vizslatnak.

– Ööö – néztem ide-oda –, kihozom a sót – mondtam zavartam, majd mielőtt felálltam volna Harry megszorította kezemet, ami az ölében pihent az ő ujjaival összekulcsolva.

Idegesen felálltam a helyemről és becsörtettem a konyhába. Két kezemmel a pultra támaszkodtam, fejemet lehajtottam és mélyeket lélegeztem. Nem engedhettem, hogy eluralkodjon rajtam az érzés, ami tegnap éjszaka is a hatalmába kerített. A félelem, hogy bármikor elveszíthetem Harryt, főleg most, pont Liz miatt...

– Hmm – halottam egy elégedett hümmögést hátam mögül, mire felegyenesedtem és megfordultam, és kivel találtam szembe magam? Na, kivel? Hát persze, hogy Lizzel!

– Igen? – vetettem rá egy műmosolyt.

– Azt hitted hosszú életű lesz a kapcsolatotok, mi? – vigyorgott rám, és karba tett kézzel, háttal a pultnak dőlt.

– Tessék? – ráncoltam homlokomat. Mit akarhat ezzel?

– Gondolom már rájöttél, hogy még nem végeztem Harryvel – mondta negédes hangon, miközben megvonta a vállát. – Vissza fogom szerezni! – hajolt közelebb hozzám, mélyen a szemembe nézett, fenyegetően beszélt hozzám. Elég ijesztő volt abban a pillanatban.

– Csak szeretnéd! – jelentettem ki, és igyekeztem úgy tenni, mint aki nagyon biztos magában. Pedig ez távolról sem volt így. Nem tudtam hova tenni Liz megnyilvánulását, persze tudtam, mit tervez, ám mindig ott volt bennem a remény, hogy csak képzelgek, de most, hogy elém állt, és közölte velem a tényeket, nagyon megrémültem. Liz gyönyörű lány, okos, így nem eshet nehezére visszaédesgetni magához Harryt, főleg, hogy annyi ideig voltak együtt, és nem kicsit lehetett komoly a kapcsolatuk. Ráadásul én kevesebb ideje ismerem Harryt, mint amilyen sokáig ők jártak. Tény, hogy nem kevés dolgon mentünk már keresztül együtt, aminek korán sincs még vége, de szerintem Harryt ezek inkább megijesztették; mi van, ha inkább az egyszerűbb utat választja, és visszamegy Lizhez? Mihez kezdek én Harry nélkül?

– Nem tudod még, kivel van dolgod! – jegyezte meg félvállról, miközben a körmét piszkálgatta, ám engem mégis felcsigázott. – Azt hiszed, "dúl a láv", és mindennél jobban szeret téged? Gondoljunk csak bele, kit is jegyezett el? – nézett rám hunyorítva.

– Mi?! – képedtem el.

– Úgy van, kislány!  Fél évig jártunk jegyben – jelentette ki, én meg hatalmasra nyílt szemekkel, tátott szájjal meredtem magam elé, torkomban akkora gombóc nőtt, hogy megszólalni sem tudtam volna. – De csúnya vége lett! – húzta el a száját és drámaian felsóhajtott, majd megfordult és elindult, ám pár lépés után megállt. – A só! – tartotta fel mutatóujját visszasétált mellém, és egészen közel hajolva hozzám nyúlt hátra a sóért. – Meglátjuk képes leszel-e megtartani a barátocskádat! – súgta még a fülembe, majd elvette a fűszert, és távozott.

Ott álltam megrökönyödve, nem értettem, mégis hogyan gondolja, hogy egy éjszaka alatt vissza tudja csábítani magához Harryt. Bár hosszú még az éjszaka... Nem tudtam hogyan védekezhetnék Liz ellen, csak azt, hogy ez már egy verseny, amit meg kell nyernem, hiszen maga Harry a tét! Határozott léptekkel indultam meg a hátsókert felé, ám az ajtónál megálltam, mikor az üveg nyílászárón keresztül megpillantottam Lizt, amint szorosan Harry mellett ül, és őszőkesége valamit nagyon magyaráz barátomnak, közben időnként "véletlenül" hozzá-hozzáér a karjához. Ezután mindketten hatalmas nevetésben törtek ki, Liz barátom karjába kapaszkodva vihogott. Minden bátorságom elszállt abban a pillanatban, sarkon fordultam és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Ott gyorsan megmostam hideg vízzel az arcom, ám a tükörbe direkt nem néztem bele. A maradék bátorságom is elszállna, amint meglátnám magam, és rájövök: Liz mellet labdába sem rúghatok ilyen kinézettel! Kimentem a fürdőszobából, hogy csatlakozhassam a többiekhez. Bizonyítani. Ám ismét inamba szállt a bátorságom, így a konyhába siettem időhúzásképp. Elővettem egy poharat, amit aztán színültig töltöttem vízzel. Számhoz emeltem a poharat, ám a folyadékból egy kortynál többet nem sikerült lekényszerítenem a torkomon. Hányingerem volt. Liztől. Hogy most már tényleg bármikor elveszthetem a személyt, aki a világot jelenti nekem. Leraktam a poharat a pultra, lehunytam a szemem, és próbáltam megnyugtatni magam, bátorságot gyűjteni.

Halkan felsikoltottam ijedtemben, amint valaki puszilgatni kezdte jobb vállamat, majd a nyakamon folytatta a tevékenységet. Reakciómra Harry csak kuncogott abba nem hagyva a kényeztetést, miközben kezeit a derekamon vezette előrébb, egészen a hasamig, így hátulról a karjaiba zárva engem. Gyomrom liftezni kezdett közelségére, s bőröm felforrósodott érintése nyomán, ám az idegességtől képtelen voltam átadni magam a felhőtlen boldogság érzésének.

– Megijesztettél.

– Mit csinálsz itt bent? – kérdezte még mindig a nyakamba temetve az arcát.

– Csak... szomjas voltam.

– Gyere. – Elhúzódott tőlem, egyik kezét azonban a derekamon hagyta, és így vezetett ki a többiekhez.

Mosolyogva figyeltem Liz reakcióját, mikor Harryvel az oldalamon kiléptünk az ajtón. Azt hitte, nyerésre áll? Francokat! Harryt nem veheti el tőlem!