Ötödik fejezet/2.

Percek múlva levegőért kapkodva váltunk szét. Smaragdzöld szemeivel szerelmesen nézett le rám, engem pedig olyan boldogság töltött el, amit hirtelen nem is tudtam hová tenni. Még nem éreztem ilyet. Pedig igazából semmi új dolog nem történt köztünk.

Vagyis mégis... Kimondtam neki a szót, aminek súlya van, amivel az ember nem dobálózik csak úgy. Egy kezemen meg tudom számolni hány embernek mondtam már ezt. Eddig még magamnak sem mertem bevallani az érzéseimet a göndörke iránt. De boldog voltam, mert kimondtam, aminek következtében teljesült, miért tudatalattim már régóta áhítozott. Eljött az a pillanat, hogy most már nem csak hivatalosan alkottunk egy párt. Tulajdonképpen eddig is teljesen úgy viselkedtünk még kettesben is, mintha egy párt alkotnánk. De eddig hiányzott valami, hogy igazi kapcsolatnak lehessen nevezni. Talán a tudat mindkettőnk részéről, hogy szeretjük egymást. Bár van egy olyan érzésem, hogy Harry már rég tudta, amit akkor én még nem, hogy én sem csupán barátként nézek rá.

Bár én mentem bele a játékba, amit Harry kitalált mégis sokszor éreztem bűntudatot, mert mindenkit becsaptunk. De kizárólag, ha Harry nem volt velem, mert amikor együtt voltunk minden megszűnt a külvilágból, s csak mi léteztünk.

Nem tudom, mi lenne most velünk, hol tartana a kapcsolatunk, ha akkor nemet mondtam volna az immáron barátomnak nevezett személy őrült ötletére. De örülök, hogy nem tettem.

– Ma a nagybátyámnál vacsorázom. Tarts velünk te is! – fogta meg a kezeimet, s hüvelykujjával a kézfejemet simogatta.

– Szívesen! – mosolyogtam rá. – Bobby úgyis megígértette velem, hogy egyszer meglátogatjuk.

– Mindig ilyen! – nevetett fel. – Előbb meg akarja ismerni a barátnőimet, mint én magam. Egyszer ejtem ki a számon egy lány nevét már felajánlja, hogy hívjam át hozzá. Kicsit idegesítő.

– Csak tudni akarja, hogy valóban hozzád való. Anyám is ilyen, emlékszel? – Nekem volt egy sejtésem, hogy anyám nem csak azért akart megismerkedni Harryvel, de ezt neki nem kellett tudnia.

A nappaliban tévéztem, s próbáltam elfoglalni magam, míg megérkezik Harry. Úgy beszéltük meg, hogy hétre átjön értem.

Én pont időre készültem el, viszont úgy tűnik Harrynek nem az erőssége a pontosság. Már öt perce itt kellene lennie. Nem nagyon öltöztem ki, egyszerű fekete ruhát viseltem.

Lassan húsz perce vártam a göndörkére, aki csak nem jött. A kanapén még lejjebb csúsztam a kanapén, szinte már feküdtem, hajam hátul már összekócolódott, ahogyan a fejemet a kanapé háttámlájának döntöttem.

Unottan forgattam a kezemben a távirányítót, miközben valami dél–amerikai sorozatot néztem, ami egyáltalán nem kötött le. Sok lánnyal ellentétben én az ilyen műsoroktól halálra untam magam, most sem azért néztem, mintha annyira érdekelne. Kb. félpercenkét tekintetem felvándorolt a tévé felett lévő faliórára, majd lassan vissza a televízióra.

– Nem lehet, hogy felültetett? – nézett rám anyám, miközben egy tál salátával a kezében kijött a konyhából és a lépcső felé tartott.

– Harry nem olyan! – fordítottam el a fejemet, hogy rá tudjak nézni. Tudtam, hogy nincs igaza, Harrynek eszébe sem jutna ilyet tenni, sem velem, sem senkivel.

– Minden pasi olyan – mondta hátra sem fordulva, majd eltűnt a lépcső tetején. Igen, sok férfi. Harry... ő más.

Megszólalt a csengő, mire kicsit megugrottam ijedtemben. Feltápászkodtam a kanapéról és az ajtó felé indultam. Menet közben megigazítottam a ruhámat és a hajamat is megpróbáltam átfésülni egy kicsit az ujjaimmal.

Komótosan sétáltam az ajtóhoz, ha én tudtam várni, ő is tud. Kezemet a kilincsre helyeztem s lenyomtam azt, lassan tártam ki az ajtót.

– Harry! – üdvözöltem kimérten, de belül majd' kicsattantam az örömtől, amikor megláttam.

A küszöbön belépve elém lépett, arcát fél oldalas mosoly díszítette. Lehajolt hozzám, hogy puha csókot leheljen ajkaimra.

– Szia. – Eddig háta mögé rejtett kezét előhúzva egy szál fehér rózsát nyújtott át. – Ezt neked hoztam.

– Köszönöm – néztem fel rá mosolyogva, miközben elvettem tőle a virágot. Eddig úgy terveztem, hogy majd ledorgálom, amiért nem jött időben és még csak nem is szólt, de a meglepetés valahogy elfeledtette ezt velem.

Bementem a virággal és kerestem egy vázát, vizet töltöttem bele, majd a virágot belehelyezve egyszerűen a pulton hagytam, és már siettem is vissza az előszobában várakozó fiúhoz.

– Mehetünk – mosolyogtam rá, mikor visszaértem.

Kiléptünk a házból, Harry pedig összekulcsolta ujjainkat.

Bobby nem lakott túl messze tőlünk, valahol félúton a házunk és a műhely között, szóval gyalog mentünk. Egyre inkább tavaszias volt az idő, így már nem sötétedett olyan korán, az utcán többen lézengtek, mint eddig. Az út csendben telt, mindketten a gondolatainkba merülve meneteltünk az úton.

– Megérkeztünk – jelentette ki Harry, mikor megálltunk a ház előtt.

Ujjait a csengő gombjára tette, s lenyomta azt. Pár pillanat múlva nyílt is az ajtó és Bobby mosolygós arcával találtuk szembe magunkat.

– Sziasztok, gyerekek, gyertek beljebb! – Jobban kinyitotta az ajtót és félreállt, hogy bemehessünk.

A vacsora egész finom volt, de tény, hogy Bobby nem a szakácsok királya! Megkedveltem Harry nagybátyját, kedves ember. Miután mindenki elfogyasztotta a vacsoráját még beszélgettünk, majd Harry kijelentette, hogy mennünk kell. Először nem értettem, hova siet ennyire, maja, amikor nem a megfelelő irányba mentünk rákérdeztem:

– Harry, pontosan hova is viszel? – fordultam felé kérdő tekintettel.

– Mutatni szeretnék valamit – felelte titokzatosan.

– Hol?

– Majd meglátod – kacsintott rám.

Pár perc múlva megérkeztünk... a műhelyhez.

– Ide hoztál? – néztem rá furán. Nem értettem mit akar itt mutatni, ami engem is érdekelne.

– Várj. – Elengedte a kezem és odament garázskapuhoz és felnyitotta. Mutatta, hogy menjek be, így is tettem, ő pedig követett.

– Szóval, miért is vagyunk itt? – kíváncsiskodtam tovább.

Nem szólt semmit csak megfogta a kezem és odavezetett egy lepellel letakart motorhoz. Elengedett, odalépett a járműhöz és leszedte az azt borító takarót.

– Egy körre? – vigyorodott el.

– Van egy motorod? – tátottam el a számat, eddig még nem is mesélt róla.

– Nem az enyém, Bobbyé.

– És tudod vezetni?

– Szerinted elvinnélek motorozni, ha nem tudnám vezetni?

– Jó igazad van.

– Baj van? – nézett rám furán.

– Tessék?

– Csak olyan furcsa vagy.

– Ami azt illeti, nem nagyon akarok veled felülni arra a micsodára – mutogattam a sötétkék és ezüst színű járműre.

– Félsz?

– Hát... Tudod, elég veszélyes ez a valami, főleg a kanyaroknál – húztam el a számat. Nem állt szándékomban felülni arra a motorra. Mindig is ki akartam próbálni, hogy milyen azon utazni, de valahogyan a félelmem mindig legyőzött, és nem volt bátorságom felülni valaki mögé egy ilyen járműre.

– Vigyázok rád, és nem fogok gyorsan hajtani, nyugi! – Lágy hangon beszélt, próbált megnyugtatni és egyben rábeszélni, hogy tartsak vele.

– Hát, nem is tudom – tévováztam.

– Nagyon jó lesz, hidd el!

– Ha megígéred, hogy óvatos leszel, és lassan mész majd... legalábbis a kanyarokban...

– Akkor? – vigyorodott el, és egyik kezét kinyújtotta felém, s várakozóan nézett rám. A válaszomra várt ugyan, de sejtette, hogy mit fogok mondani.

Még magam sem tudtam mit feleljek. Úgy éreztem sikerült rábeszélnie, mégis volt valami, ami visszatartott.

Bloglovin'

Sziasztooooooooooook!
Na szóval sikerült megcsinálni a Bloglovin'-t, szóval arra szeretnélek titeket kérni, hogy kövessetek bloglovinon, hogy később lássátok mikor van új bejegyzés, mert ugye a Google Reader meg fog szűnni! Tehát, ha csak úgy simán követed a blogot itt, tehát fel vagy iratkozva, azzal hamarosan semmire nem fogsz menni, el fog tűnni, ezért kell, hogy kövessetek Bloglovin'-on! A link egyébként ott van bal oldalon, az első modul. :D

Egyébként nem tudom mennyien olvastátok már a legutóbbi részt, de nagyon rosszul esik, hogy még egy komment sem érkezett.

Ötödik fejezet/1.

Sziasztooook! Igeen, végre az új résszel jelentkezem! Ma végre megavult a gépem, úgyhogy ezután gyakrabban fogom hozni a részeket, mint az elmúlt időben.
Amúgy azt hiszem ennek a résznek örülni fogtok, legalábbis a végének... ;D De nem akarok túl sok dolgot elárulni mielőtt olvasnátok. :P
A kövi részt valószínűleg holnapután hozom.
Egyébként még mindig nem sikerült regisztrálnom Bloglovin'-ra, mert folyton a facebookkal akar beléptetni, és ugye nem úgy kéne... Szóval, aki tudja hogyan kell az jelezze komiban, vagy írja le, mert tényleg kéne a segítség.

Két hét. Pontosan ennyi idő telt el mióta Harryt utoljára láttam. De még csak nem is hallottam felőle ez idő alatt, sem egy SMS, se egy hívás, semmi! Mintha elnyelte volna a föld.

Aggasztott a gondolat, hogy talán történt vele valami, de hamar elhesegettem a fejemből. Hiányzott. Mi több, mintha hiányoznak mellőlem valaki. Sokáig nem jöttem rá mi okozta az érzést, de rá kellett döbbennem, hogy bizony a göndörke hiánya miatt jelentkezett ez az elviselhetetlen érzés. Ürességet éreztem. Nyolc nap alatt nagyon közel kerültünk egymáshoz, és tényleg szinte minden percünket együtt töltöttük. Túlságosan is hozzászoktam a jelenlétéhez, közelségéhez, hogy most ne hiányoljam magam mellől.

Azt mondják, akit érdekelsz, az majd keres. Harry pedig nem keresett, ami nagyon elkeserített. Nem tudtam mire gondoljak, hiszen eddig minden olyan jó volt, most meg csak úgy eltűnik? Mondjuk, ehhez az is hozzátartozik, hogy bizony én sem kerestem őt. Talán büszkeségből, de egyszer sem vettem kezembe a telefont, hogy most megkérdezzem, mi van vele. Vagyis egyszer igen, de akkor nem öncélúan, amikor Amy bulijára (mi egyébként fergeteges volt) szerettem volna meghívni, de akkor sem vette fel a telefont.

Sokat gondolkoztam rajta mi ütött belé, míg végül egy elfogadható kifogásra nem találtam. Én mondtam neki. Legutóbbi találkozásunkkor én magam tettem szóvá, hogy amennyi időt mi együtt töltünk az már rég nem normális. De nem úgy gondoltam, hogy egyáltalán ne keressen, hogy tűnjön el. Igazából csak nem akartam, hogy a sok együttlét miatt egyszer rám unjon, vagy valami. Féltem, hogy egyszer oda jutunk, hogy nem lesz kíváncsi rám, most pedig talán be is következett, amitől tartottam. De ha csak a miatt nem keresett, amit mondtam, neki... Ez némiképp megkönnyebbüléssel töltött el. De nem tudtam mi lehetett a valódi oka.

Miközben a műhely felé baktattam, ahol dolgozik, még egyszer átfuttattam az agyamon, hogy miért is nem kereshetett, próbáltam meggyőzni magamat, hogy csak elfoglalt vagy túl komolyan vette, amit mondtam neki, de megvolt az a rossz tulajdonságom, hogy – teljesen feleslegesen – mindig egyből a legrosszabbra gondoltam. Mindig is próbáltam leszoktatni magam erről, de nem jártam eddig sikerrel. Ugyan semmi rosszra  nem vezet, ha így gondolkodom, semmi jóra sem. Különben is, ha mindig a legrosszabbra készülök fel, sosem érhet csalódás! Nem igaz?

Mindenki folyton azt hajtogatta, hogy gondolkodjam pozitívan, és higgyek mindenben, mert akkor bármi teljesülhet, amit csak szeretnék. Én ezt a fajta gondolkodásmódot sosem tudtam elsajátítani, de még csak egyetérteni vele sem. Az, hogy valamiben hiszek, még nem egyenes út ahhoz, hogy az úgy is legyen, ahogyan én azt elképzeltem. Ez több szempontból sem volt lehetséges, de mégis, ha ilyennel oktattak ki inkább csak bólogattam, s nem kötekedtem.

Anya is megemlítette, hogy mostanában nem látta Harryt. Gondoltam, hogy észre fogja venni – hiszen azelőtt mennyit voltunk együtt, ez ahhoz képest elég nagy változás –, de reménykedtem benne, hogy legalább nem említi meg, így megkímélve engem attól a kínos helyzettől, hogy magyarázkodnom kelljen. Nyilván nem mondhattam neki, hogy magam sem tudom, ezért azzal álltam elő neki, hogy elutazott, amit anyám nagy valószínűséggel el is hitt.

Szörnyen hiányzott már a göndörke, és igazán érdekelt a magyarázata, hogy miért nem keresett. És ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez. Így hát fogtam magam és elindultam  a nagybátyja műhelyébe, hogy megtaláljam, persze fent állt az a lehetőség is, hogy nem találom ott. Igaz, mehettem volna lakására is, hiszen már voltam ott tudnom kéne, merre van, de mivel amikor odamentünk sötét volt és zaklatott voltam, amikor pedig másnap eljöttünk még reggel volt és amúgy is ideges voltam, úgyhogy nem figyeltem az utat egyik alkalommal sem. Tehát hozzá nem tudtam menni, a telefonját nem vette fel, így kénytelen voltam itt felkeresni.

Ott álltam a sarkon álló házrész előtt, napszemüvegemet feltoltam a fejemre és felnéztem az ajtó feletti táblácskára ahol a műhely neve virított. Nem keveset sétáltam idáig, úgyhogy eléggé lejártam már a lábam, mi már sajgott a megterheléstől. Ugyan szerettem sétálni, de mégsem ennyit.

Lassan beléptem és tettem pár lépést.

A falak fűzöldre voltak mázolva, itt-ott oda nem illő piszok, vagy folt tarkította őket. A padló egyszerű betonból volt. A helyiségben olaj- és benzinszag tömör keveréke uralkodott. A rádió halkan szólt. Több részből állt a hely. Legelöl egy szélesebb, keskeny helyiség ahol hosszú pult volt, akárcsak valamilyen üzletben. Hátrébb nagyobb volt a tér, hatalmas, az én látószögemből nem lehetett belátni az egész szobát, volt, amit fal takart. Jobbra hátul a széles garázskapu félig volt leengedve, alatta napfény szűrődött be, még fényesebbé téve az amúgy neoncsövekkel megvilágított helyiséget. Néhány autó állt hátul, némelyik felnyitott motorháztetővel. Az egyik kocsi fölé görnyedve pillantottam megy egy férfit hátulról. Szürke kertésznadrágot és fehér olajfoltos pólót viselt.

– Helló – szólaltam meg halkan. Azt hittem meg sem hallotta, de pár másodperc elteltével felegyenesedett és megfordult, kezét egy rongyba törölte.

– Ó, szia. Nell, ugye? – kérdezte miközben közeledett felém. Válaszként bólintottam. Odaért elém és kezet nyújtott. – Harry rengeteget mesélt rólad, mintha már ismernélek, így bátorkodtam rákérdezni. Örülök, hogy megismertelek. Bobby vagyok – mosolygott. A negyvenes évei végén járhatott, az a hamar kopaszodó típus volt, feje tetején kezdett erősen ritkulni rövidre nyírt haja. Nagyobb darab ember és tény, hogy jó húsban volt, de kövérnek mégsem lehetett nevezni. Kedves kerek arca volt, s a szemei Harryéhez hasonlóan zöldek voltak.

– Örülök – bólintottam, s elfogadtam kéznyújtását.

– Nem értem Harry eddig miért nem mutatott be nekem, eddig minden barátnőjét hamar elhozta. – Hangja kedves volt, igazán szimpatikusnak találtam a férfit. – Gondolom hozzá jöttél.

– Valóban. Itt van?

– Hátul van, szólok neki – tett megfordult és tett pár lépést, majd meggondolva magát mégis hátrafordult –, ha megígéred, hogy majd egyszer nálam vacsoráztok Harryvel! Szeretnélek jobban megismerni!

– Mindenképpen! – nevettem.

Pár pillanatra magamra hagyott, majd lépteket hallottam. Pillanatokon belül Harry bukkant fel, fekete szakadt nadrágban, félmeztelenül, hátrafordított baseball sapka alá rejtve göndör haját. Fejét lehajtva egy koszos rongyba törölve próbálta tisztává varázsolni kezeit, több–kevesebb sikerrel. Befejezve a műveletet egy asztalra dobta a rongyot, majd rám pillantott. Tekintete a lábamtól kiindulva futott végig rajtam, végül szemeimen megállapodva.

– Szia, szépségem! – húzódtak vigyorra ajkai, és pár méterre állt meg tőlem.

– Szia, Harry – önkéntelenül is elmosolyodtam.

– Hát te?

– Épp erre jártam – próbálkoztam természetesnek tűnni, de nem volt esély, hogy bevegye a kifogásomat, hiszen ő is pontosan tudta, hogy nem éppen erre lakom. – Igazából csak nem tudtam mi van. Már egy jó ideje nem hallottam felőled, a telefont meg nem vetted fel, és... hiányoztál – sütöttem le a fejemet.

– A telefonom szervizben van éppen. Egyébként te mondtad, hogy "sok" vagyok neked. Egy ideje nem nagyon jártam már be dolgozni, amit be kellett pótolni, és így könnyebb volt kicsit távol tartani magam tőled.

– O-oké... – nevettem el magam kínomban. – Én meg már azt hittem nem vagy rám kíváncsi – tettem hozzá halkan.

– Olyan nincs, hogy én ne lennék rád kíváncsi! – Pár lépést közeledett és közvetlenül előttem állt meg, és csillogó zöld szemeivel nézett mélyen a szemembe. – Mert szeretlek – fejezte be.

– Én is szeretlek, Harry! – Szinte suttogtam, mégis meglehetősen könnyű volt kimondanom. Azt hittem nem leszek képes valaha is rá, mégis amikor megtettem, úgy tűnt ez a legtermészetesebb, leghelyénvalóbb, amit akkor és ott mondhatnék.

Szája apró mosolyra húzódott, két kezével közrefogta arcomat, majd megéreztem a számon puha ajkait. Szenvedélyesen csókolt, több érzelemmel, mint eddig bármikor is. Nyelvével végigsimította alsó ajkamat, mire szétnyíltak ajkaim, utat engedve Harry forró nyelvének. S nyelveink összeforrva vad táncot jártak.

Még két Díj!

Na sziasztok, lánykák! Amint látjátok végre jó a gépem (hurrá) éss még nem fejezettel jövök (de az is lesz hamarosan), hanem kaptak KÉT díjat is! Aminek nagyon-nagyon örülök! :DD Az egyiket eszti whitetól, a másikat pedig Bocyytól. Nagyon szépen köszönöm mindkettőt. Viszont egybe fogom kirakni őket.

1. Mondj magadról 11 dolgot:
    1, Most megyek 11-be.
    2, Sosem tudok írni magamról dolgokat.
    3, Borzalmasan szánalmasnak tartom a mai tizenéveseket (legalábbis a legnagyobb részüket).
    4, Csoki, zene és írás nélkül nem tudnék élni.
    5, Nagyon független vagyok, nem tűröm, hogy megmondják mit csináljak.
    6, Önbizalmam szerintem van elég. :P Bár ez nem mindig igaz....
    7, Mindig is szerettem volna jól rajzolni, de rá kellett jönnöm, hogy ez nekem nem megy. Még egy pálcika embert is siralmasan tudok lerajzolni... de tényleg! xD
    8, Nem hiszem, hogy jól tudnék írni, ezért általában amikor nem írtok komit mindig olyan gondolatok keringenek a fejemben, hogy vagy nem olvastátok, vagy olyan rémes lett, hogy inkább nem is fűztök hozzá semmit. xD
    9, Túlságosan is őszinte vagyok.
  10, Kezd nagyon elegem lenni a directionerekből...
  11, Hihetetlenül édesszájú vagyok. Na meg amúgy is rengeteget eszem.

2. Válaszolj a kérdésekre:
Szereted a One Directiont? Miért (igen vagy nem)?
- Igeeeen. És hogy miért az meg nagyon hosszú lenne, meg nálam ez összetett szóval legyen annyi elég, hogy szeretem őket. :P
Miért döntöttél az írás mellett?
- Így tudom kifejezni magam. Meg írás nélkül élni sem tudnék! Kell, mint drogosnak  drog.
Minek a hatására kezdtél bele egy ilyen történetbe?
- Ez most fura lesz, de megálmodtam.
Milyennek gondolod magad?
- Milyennek is? :DD Nem tudom.
Mi a legnagyobb célod az életben?
- Hogy sikeres írónő lehessek (nem csak Magyarországon).
Jó emberismerő vagy?
- Nagyon jó!
Van úgy, hogy elítélsz embereket?
- Nem szoktam senkit sem elítélni... legalábbis nem szívesen.
Csalódtál már közeli barátodban?
- Hatalmasat.
Szoktál olvasni? Ha igen, melyik könyv a kedvenced?
- Nincs olyan időszak, hogy épp ne olvasnék semmit. Kedvencem pedig a Csillagainkban a hiba.
Milyen történeteket szeretsz jobban? Szomorú vagy vidám?
- Ez változó inkább a vidámakat, de ha szomorú az sem baj, ha szép történet. Bár szerintem úgy a jó, ha egy történet ilyen is, olyan is. Mármint lehet alapvetően szomorú hangvételű egy történet, de ha végig olyan az nagyon nyomasztó. Ha meg végig happy minden, meg mézesmázos-minden-a-legjobban-alakul abba is kell valami ami megtöri az egy egyhangúságot.
Kiről mintázod a szereplőidet? Vagy minden tettük, minden cselekményük kitalált?
- A legtöbb szereplőben van valamilyen tulajdonság, amit ismerőseimről mintáztam, de nem egy egész szereplő és minden cselekedete, hanem csak néhány tulajdonsága. Viszont van olyan is, aki teljes egészében kitalált.

Ha tehetnéd hova utaznál el azonnal?
- Ausztráliába.
Kávé vagy tea?
- Kávé.
Kedvenc One Direction szám?
- Hmmm... nehéz kérdés... Rock me.
Melyik az a szó, amit a legtöbbször használsz?
- Félelmetesen sok mondatomat kezdem az "amúgy"-gyal.
Mi az álommunkád?
- Iró, vagy belsőépítész.
Kedvenc könyv, film és sorozat?
- Csillagainkban a hiba, The Great Gatsy és Gossip Girl.
Van háziállatod?
- Van egy kutyám, kicsit defektes, de imádom. :DD
Miért kezdted el írni a blogodat?
- Megfogalmazódott bennem (vagy inkább megálmodtam) a történet, és úgy éreztem muszáj megosztanom ezt másokkal is. Na meg kíváncsi voltam mások véleményére.

Most az e rész jönne, hogy én írok kérdéseket, és elküldöm más bloggereknek, de mivel max visszaküldeni tudnám, azt pedig nem lehet, ez így most kimarad. Hupsz.

Amúgy nem tudom hallottátok-e már, hogy a Googel Reader meg fog szűnni. Ez valami olyasmit jelent, hogy a blogokat nem tudsz követni és nem fogod látni, hogy melyik blogon van új rész. Ez nem azt jelenti, hogy minden egyes blogot végig kell nézned, hogy van-e friss, mert van egy Bloglovin' nevezetű valami, aminek a segítségével tudod követni a blogokat, amelyikeket szeretnéd. Csak nem a blogger fiókodban, hanem Bloglovin'-on fogod látni, hol van új rész.

Egyelőre én még nem tudok regisztrálni bloglovinra, de rajta vagyok az ügyön! :DD

Amúgy új rész majd holnap lesz, de lehet kedves leszek és még ma éjszaka felrakom.

Negyedik fejezet/4.

Sziasztoook! :)
Na itt vagyok végre az új résszel, mondjuk ezt sem otthonról írom, mert a gépem még mindig szar. :/
Ez nem egy hosszú rész, de szerintem nem lett rossz. Amúgy elárulom, hogy a kövi rész szerintem nagyon fog nektek tetszeni. :P Legalábbis remélem. :DD Hogy mikor hozom, azt még nem tudom, de jövőhét előtt biztos nem.

A suli folyosóján álltunk Deannel, egy hatalmas ablak mellett, amin vakítóan sütött be a napfény. Ahogy közeledett a tavasz, egyre inkább melegedett a hőmérséklet, és sütött a nap egyre többet, bár a záporok még mindig gyakoriak voltak. Deannel éppen Amy pénteki bulijáról beszéltünk.

Már szinte minden le volt szervezve, kaja, pia, zene, helyszín, és a vendégek... nagyjából.

A holnapi buli Deanék házában lesz, a sulitól nem messze laknak egy hatalmas kertes házban, ami pont megfelelő helyszín a bulinak.

Dean szülei elég rugalmasak, engedékenyek így nincs ellenükre, ha néhanapján a fiuk hazaviszi pár haverját, és szórakoznak egy kicsit. Így ezt a bulit sem kellett sokáig könyörögni. Először kételkedtem, mikor Dean kijelentette, hogy sima ügy lesz. De mikor már aznap délután felhívott, hogy lebeszélte a szüleivel, csak elismerően hümmögtem, és muszáj volt megkérdeznem hogy csinálta. Ekkor tudtam meg, hogy a szülei milyen lazák, szóval igazából győzködnie sem kellett őket, csak simán megkérdezte  tőlük, mire egyből igent mondtak. Ebben nyilván az is benne van, hogy Dean szülei roppantul kedvelik Amyt. Persze voltak szabályok is náluk, de ezt már régebben letisztázták a szüleivel. És eddig mindig minden rendben ment Dean bulijain, a fiatalok jót buliztak és semmi olyat nem tettek, amin a szülők fennakadhattak volna. Így hát megbíztak a fiukban, és tudták, hogy nem lesz semmi probléma.

Pont jó volt, hogy odaszerveztük a bulit, hiszen ha holnap suli után Dean hazaviszi Amy, a lény semmit sem fog sejteni az egészből.

Az összes vendég be volt már avatva, kivéve egyvalakit. Harryt akárhányszor is hívtam, nem vette fel a telefonját, és az üzenetekre sem reagált. Így hát valószínűleg nem jön, pedig Amy nagyon kedveli a göndörkét.

De nem is ez volt az egyetlen probléma. Hanem hogy egy hete nem is halottam a srác felől. Nem keresett sem telefonon, sem élőben. Először aggódtam, hogy történt vele valami, de hamar kivertem a gondolatot a fejemből. Kicsit bántott, hogy nem volt kíváncsi rám és már nagyon hiányzott. Ha majd szüksége van rám, úgyis keres. De nem keresett, így hát én sem őt. Egyedül Amy kedvéért próbáltam elérni, de nem sikerült.

Épp lepacsiztunk Deannel, a sikeres megszervezés örömére, mikor Amy jött oda hozzánk. Hosszú haját kivasalta és az első pár tincset a feje tetejére rögzített pár hullámcsattal.

– Oh, mi ez az örömködés itt? Csak nem a meglepetés bulimat szervezitek? – vigyorodott el mindent tudóan, közben hol rám, hol pedig a barátjára nézett.

– Honnan gondolod, hogy bulit szerveznénk neked? – karolta át Dean a barátnőjét.

– Mert szerettek és azt akarjátok, hogy ez legyen a legemlékezetesebb szülinapom. Na meg elég feltűnően szervezkedtek, eddig nem beszéltetek ennyit – nézett rám szemrehányóan.

– Túl sokat képzelsz, te lány! – nevettem el magam. – És Deannel pedig barátok vagyunk – néztem először Deanre, majd reménykedve, de határozottan Amyre. Dean egyetértően bólogatott.

– Ne higgyétek, hogy beveszem! – hunyorított ránk Amy, majd Dean arcára puszit nyomott és odébbállt.

– Komolyan haza kell menned? De ma van a szülinapom! – nézett rám Amy szomorúan nagy barna szemeivel, mikor pénteken tanítás után az iskola épülete előtt közöltem vele, hogy nem tudunk hármasban elmenni moziba, ahogy Amy tervezte.

– Sajnálom, de muszáj hazamennem. De ne aggódj Dean elvisz valahova kajálni, jól fogod érezni magad!

– Én meg már azt hittem szerveztek nekem meglepetés bulit! – nevette el magát.

Amy köszönésképpen átölelt, én pedig feltartott hüvelykujjal vigyorogtam Deanre, aki pár méterrel arrébb állt, és minket figyelt.

Ők ketten beültek valahova egy kis időre így elég időm volt odaérni Deanékhez, nekem is meg a vendégeknek is.

Már mindenki megérkezett, és minden a helyén volt, csak arra vártunk, hogy Dean beállítson a szülinapossal. Elégedetten csúsztattam vissza a telefonom a táskámba miután megkaptam az üres SMS-t Deantől. Megbeszéltük, ha már az utcában járnak, küld egy üzit szöveg nélkül.

– Emberek! – kiáltottam el magam. – Elbújni!

Körülöttem mindenki elrejtőzött valahová a tágas nappaliban. A megfelelő búvóhelyet az egyik kanapé mögött találtam, így a bútordarab mögé guggoltam és vártam Amyék érkezését.

Nyílt a bejárati ajtó majd csapódott, és pillanatokkal később már a nappali bejáratánál hallottuk a lépteiket. Mikor beértek a szobában mindenki egy emberként ugrott elő és kiáltotta, hogy "Meglepetés!"

– Úristen – kiáltott fel Amy az ijedtséggel vegyült meglepettséggel, egyik kezét a mellkasára téve. – És még volt képed azt hazudni, hogy nem lesz bulim, Dean Brandon Cooper! – bökte mellkasba nevetve Amy a barátját.

– Meglepetés! – tárta szét a karjait Dean.

– Én is benne voltam! – jelentkeztem és odasiettem hozzájuk. Szorosan megöleltem Amyt.
      Nevetve távolodtunk el egymástól, s Amy szemeiben a meghatottság könnyei csillantak meg.

sziasztok lanyok az a baj hogy a gepem tonkre ment szoval jovohet kozepeig vagy meg kesobb nem tudok uj reszt hozni

nagyon sajnalom de ez van de azert remelem kitartotok es nem vesztek el olvasokat

egyebkent sajnalom hogy se ekezetet se pedig irasjeleket nem irtam csak ezt is telefonrol szerencsetlenkedtem ossze es igy nem lehet irni
szoval tenyleg nagyon sajnalom de kitartast hamarosan azert jon az uj resz