Ötödik fejezet/1.

Sziasztooook! Igeen, végre az új résszel jelentkezem! Ma végre megavult a gépem, úgyhogy ezután gyakrabban fogom hozni a részeket, mint az elmúlt időben.
Amúgy azt hiszem ennek a résznek örülni fogtok, legalábbis a végének... ;D De nem akarok túl sok dolgot elárulni mielőtt olvasnátok. :P
A kövi részt valószínűleg holnapután hozom.
Egyébként még mindig nem sikerült regisztrálnom Bloglovin'-ra, mert folyton a facebookkal akar beléptetni, és ugye nem úgy kéne... Szóval, aki tudja hogyan kell az jelezze komiban, vagy írja le, mert tényleg kéne a segítség.

Két hét. Pontosan ennyi idő telt el mióta Harryt utoljára láttam. De még csak nem is hallottam felőle ez idő alatt, sem egy SMS, se egy hívás, semmi! Mintha elnyelte volna a föld.

Aggasztott a gondolat, hogy talán történt vele valami, de hamar elhesegettem a fejemből. Hiányzott. Mi több, mintha hiányoznak mellőlem valaki. Sokáig nem jöttem rá mi okozta az érzést, de rá kellett döbbennem, hogy bizony a göndörke hiánya miatt jelentkezett ez az elviselhetetlen érzés. Ürességet éreztem. Nyolc nap alatt nagyon közel kerültünk egymáshoz, és tényleg szinte minden percünket együtt töltöttük. Túlságosan is hozzászoktam a jelenlétéhez, közelségéhez, hogy most ne hiányoljam magam mellől.

Azt mondják, akit érdekelsz, az majd keres. Harry pedig nem keresett, ami nagyon elkeserített. Nem tudtam mire gondoljak, hiszen eddig minden olyan jó volt, most meg csak úgy eltűnik? Mondjuk, ehhez az is hozzátartozik, hogy bizony én sem kerestem őt. Talán büszkeségből, de egyszer sem vettem kezembe a telefont, hogy most megkérdezzem, mi van vele. Vagyis egyszer igen, de akkor nem öncélúan, amikor Amy bulijára (mi egyébként fergeteges volt) szerettem volna meghívni, de akkor sem vette fel a telefont.

Sokat gondolkoztam rajta mi ütött belé, míg végül egy elfogadható kifogásra nem találtam. Én mondtam neki. Legutóbbi találkozásunkkor én magam tettem szóvá, hogy amennyi időt mi együtt töltünk az már rég nem normális. De nem úgy gondoltam, hogy egyáltalán ne keressen, hogy tűnjön el. Igazából csak nem akartam, hogy a sok együttlét miatt egyszer rám unjon, vagy valami. Féltem, hogy egyszer oda jutunk, hogy nem lesz kíváncsi rám, most pedig talán be is következett, amitől tartottam. De ha csak a miatt nem keresett, amit mondtam, neki... Ez némiképp megkönnyebbüléssel töltött el. De nem tudtam mi lehetett a valódi oka.

Miközben a műhely felé baktattam, ahol dolgozik, még egyszer átfuttattam az agyamon, hogy miért is nem kereshetett, próbáltam meggyőzni magamat, hogy csak elfoglalt vagy túl komolyan vette, amit mondtam neki, de megvolt az a rossz tulajdonságom, hogy – teljesen feleslegesen – mindig egyből a legrosszabbra gondoltam. Mindig is próbáltam leszoktatni magam erről, de nem jártam eddig sikerrel. Ugyan semmi rosszra  nem vezet, ha így gondolkodom, semmi jóra sem. Különben is, ha mindig a legrosszabbra készülök fel, sosem érhet csalódás! Nem igaz?

Mindenki folyton azt hajtogatta, hogy gondolkodjam pozitívan, és higgyek mindenben, mert akkor bármi teljesülhet, amit csak szeretnék. Én ezt a fajta gondolkodásmódot sosem tudtam elsajátítani, de még csak egyetérteni vele sem. Az, hogy valamiben hiszek, még nem egyenes út ahhoz, hogy az úgy is legyen, ahogyan én azt elképzeltem. Ez több szempontból sem volt lehetséges, de mégis, ha ilyennel oktattak ki inkább csak bólogattam, s nem kötekedtem.

Anya is megemlítette, hogy mostanában nem látta Harryt. Gondoltam, hogy észre fogja venni – hiszen azelőtt mennyit voltunk együtt, ez ahhoz képest elég nagy változás –, de reménykedtem benne, hogy legalább nem említi meg, így megkímélve engem attól a kínos helyzettől, hogy magyarázkodnom kelljen. Nyilván nem mondhattam neki, hogy magam sem tudom, ezért azzal álltam elő neki, hogy elutazott, amit anyám nagy valószínűséggel el is hitt.

Szörnyen hiányzott már a göndörke, és igazán érdekelt a magyarázata, hogy miért nem keresett. És ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez. Így hát fogtam magam és elindultam  a nagybátyja műhelyébe, hogy megtaláljam, persze fent állt az a lehetőség is, hogy nem találom ott. Igaz, mehettem volna lakására is, hiszen már voltam ott tudnom kéne, merre van, de mivel amikor odamentünk sötét volt és zaklatott voltam, amikor pedig másnap eljöttünk még reggel volt és amúgy is ideges voltam, úgyhogy nem figyeltem az utat egyik alkalommal sem. Tehát hozzá nem tudtam menni, a telefonját nem vette fel, így kénytelen voltam itt felkeresni.

Ott álltam a sarkon álló házrész előtt, napszemüvegemet feltoltam a fejemre és felnéztem az ajtó feletti táblácskára ahol a műhely neve virított. Nem keveset sétáltam idáig, úgyhogy eléggé lejártam már a lábam, mi már sajgott a megterheléstől. Ugyan szerettem sétálni, de mégsem ennyit.

Lassan beléptem és tettem pár lépést.

A falak fűzöldre voltak mázolva, itt-ott oda nem illő piszok, vagy folt tarkította őket. A padló egyszerű betonból volt. A helyiségben olaj- és benzinszag tömör keveréke uralkodott. A rádió halkan szólt. Több részből állt a hely. Legelöl egy szélesebb, keskeny helyiség ahol hosszú pult volt, akárcsak valamilyen üzletben. Hátrébb nagyobb volt a tér, hatalmas, az én látószögemből nem lehetett belátni az egész szobát, volt, amit fal takart. Jobbra hátul a széles garázskapu félig volt leengedve, alatta napfény szűrődött be, még fényesebbé téve az amúgy neoncsövekkel megvilágított helyiséget. Néhány autó állt hátul, némelyik felnyitott motorháztetővel. Az egyik kocsi fölé görnyedve pillantottam megy egy férfit hátulról. Szürke kertésznadrágot és fehér olajfoltos pólót viselt.

– Helló – szólaltam meg halkan. Azt hittem meg sem hallotta, de pár másodperc elteltével felegyenesedett és megfordult, kezét egy rongyba törölte.

– Ó, szia. Nell, ugye? – kérdezte miközben közeledett felém. Válaszként bólintottam. Odaért elém és kezet nyújtott. – Harry rengeteget mesélt rólad, mintha már ismernélek, így bátorkodtam rákérdezni. Örülök, hogy megismertelek. Bobby vagyok – mosolygott. A negyvenes évei végén járhatott, az a hamar kopaszodó típus volt, feje tetején kezdett erősen ritkulni rövidre nyírt haja. Nagyobb darab ember és tény, hogy jó húsban volt, de kövérnek mégsem lehetett nevezni. Kedves kerek arca volt, s a szemei Harryéhez hasonlóan zöldek voltak.

– Örülök – bólintottam, s elfogadtam kéznyújtását.

– Nem értem Harry eddig miért nem mutatott be nekem, eddig minden barátnőjét hamar elhozta. – Hangja kedves volt, igazán szimpatikusnak találtam a férfit. – Gondolom hozzá jöttél.

– Valóban. Itt van?

– Hátul van, szólok neki – tett megfordult és tett pár lépést, majd meggondolva magát mégis hátrafordult –, ha megígéred, hogy majd egyszer nálam vacsoráztok Harryvel! Szeretnélek jobban megismerni!

– Mindenképpen! – nevettem.

Pár pillanatra magamra hagyott, majd lépteket hallottam. Pillanatokon belül Harry bukkant fel, fekete szakadt nadrágban, félmeztelenül, hátrafordított baseball sapka alá rejtve göndör haját. Fejét lehajtva egy koszos rongyba törölve próbálta tisztává varázsolni kezeit, több–kevesebb sikerrel. Befejezve a műveletet egy asztalra dobta a rongyot, majd rám pillantott. Tekintete a lábamtól kiindulva futott végig rajtam, végül szemeimen megállapodva.

– Szia, szépségem! – húzódtak vigyorra ajkai, és pár méterre állt meg tőlem.

– Szia, Harry – önkéntelenül is elmosolyodtam.

– Hát te?

– Épp erre jártam – próbálkoztam természetesnek tűnni, de nem volt esély, hogy bevegye a kifogásomat, hiszen ő is pontosan tudta, hogy nem éppen erre lakom. – Igazából csak nem tudtam mi van. Már egy jó ideje nem hallottam felőled, a telefont meg nem vetted fel, és... hiányoztál – sütöttem le a fejemet.

– A telefonom szervizben van éppen. Egyébként te mondtad, hogy "sok" vagyok neked. Egy ideje nem nagyon jártam már be dolgozni, amit be kellett pótolni, és így könnyebb volt kicsit távol tartani magam tőled.

– O-oké... – nevettem el magam kínomban. – Én meg már azt hittem nem vagy rám kíváncsi – tettem hozzá halkan.

– Olyan nincs, hogy én ne lennék rád kíváncsi! – Pár lépést közeledett és közvetlenül előttem állt meg, és csillogó zöld szemeivel nézett mélyen a szemembe. – Mert szeretlek – fejezte be.

– Én is szeretlek, Harry! – Szinte suttogtam, mégis meglehetősen könnyű volt kimondanom. Azt hittem nem leszek képes valaha is rá, mégis amikor megtettem, úgy tűnt ez a legtermészetesebb, leghelyénvalóbb, amit akkor és ott mondhatnék.

Szája apró mosolyra húzódott, két kezével közrefogta arcomat, majd megéreztem a számon puha ajkait. Szenvedélyesen csókolt, több érzelemmel, mint eddig bármikor is. Nyelvével végigsimította alsó ajkamat, mire szétnyíltak ajkaim, utat engedve Harry forró nyelvének. S nyelveink összeforrva vad táncot jártak.