Ötödik fejezet/2.

Percek múlva levegőért kapkodva váltunk szét. Smaragdzöld szemeivel szerelmesen nézett le rám, engem pedig olyan boldogság töltött el, amit hirtelen nem is tudtam hová tenni. Még nem éreztem ilyet. Pedig igazából semmi új dolog nem történt köztünk.

Vagyis mégis... Kimondtam neki a szót, aminek súlya van, amivel az ember nem dobálózik csak úgy. Egy kezemen meg tudom számolni hány embernek mondtam már ezt. Eddig még magamnak sem mertem bevallani az érzéseimet a göndörke iránt. De boldog voltam, mert kimondtam, aminek következtében teljesült, miért tudatalattim már régóta áhítozott. Eljött az a pillanat, hogy most már nem csak hivatalosan alkottunk egy párt. Tulajdonképpen eddig is teljesen úgy viselkedtünk még kettesben is, mintha egy párt alkotnánk. De eddig hiányzott valami, hogy igazi kapcsolatnak lehessen nevezni. Talán a tudat mindkettőnk részéről, hogy szeretjük egymást. Bár van egy olyan érzésem, hogy Harry már rég tudta, amit akkor én még nem, hogy én sem csupán barátként nézek rá.

Bár én mentem bele a játékba, amit Harry kitalált mégis sokszor éreztem bűntudatot, mert mindenkit becsaptunk. De kizárólag, ha Harry nem volt velem, mert amikor együtt voltunk minden megszűnt a külvilágból, s csak mi léteztünk.

Nem tudom, mi lenne most velünk, hol tartana a kapcsolatunk, ha akkor nemet mondtam volna az immáron barátomnak nevezett személy őrült ötletére. De örülök, hogy nem tettem.

– Ma a nagybátyámnál vacsorázom. Tarts velünk te is! – fogta meg a kezeimet, s hüvelykujjával a kézfejemet simogatta.

– Szívesen! – mosolyogtam rá. – Bobby úgyis megígértette velem, hogy egyszer meglátogatjuk.

– Mindig ilyen! – nevetett fel. – Előbb meg akarja ismerni a barátnőimet, mint én magam. Egyszer ejtem ki a számon egy lány nevét már felajánlja, hogy hívjam át hozzá. Kicsit idegesítő.

– Csak tudni akarja, hogy valóban hozzád való. Anyám is ilyen, emlékszel? – Nekem volt egy sejtésem, hogy anyám nem csak azért akart megismerkedni Harryvel, de ezt neki nem kellett tudnia.

A nappaliban tévéztem, s próbáltam elfoglalni magam, míg megérkezik Harry. Úgy beszéltük meg, hogy hétre átjön értem.

Én pont időre készültem el, viszont úgy tűnik Harrynek nem az erőssége a pontosság. Már öt perce itt kellene lennie. Nem nagyon öltöztem ki, egyszerű fekete ruhát viseltem.

Lassan húsz perce vártam a göndörkére, aki csak nem jött. A kanapén még lejjebb csúsztam a kanapén, szinte már feküdtem, hajam hátul már összekócolódott, ahogyan a fejemet a kanapé háttámlájának döntöttem.

Unottan forgattam a kezemben a távirányítót, miközben valami dél–amerikai sorozatot néztem, ami egyáltalán nem kötött le. Sok lánnyal ellentétben én az ilyen műsoroktól halálra untam magam, most sem azért néztem, mintha annyira érdekelne. Kb. félpercenkét tekintetem felvándorolt a tévé felett lévő faliórára, majd lassan vissza a televízióra.

– Nem lehet, hogy felültetett? – nézett rám anyám, miközben egy tál salátával a kezében kijött a konyhából és a lépcső felé tartott.

– Harry nem olyan! – fordítottam el a fejemet, hogy rá tudjak nézni. Tudtam, hogy nincs igaza, Harrynek eszébe sem jutna ilyet tenni, sem velem, sem senkivel.

– Minden pasi olyan – mondta hátra sem fordulva, majd eltűnt a lépcső tetején. Igen, sok férfi. Harry... ő más.

Megszólalt a csengő, mire kicsit megugrottam ijedtemben. Feltápászkodtam a kanapéról és az ajtó felé indultam. Menet közben megigazítottam a ruhámat és a hajamat is megpróbáltam átfésülni egy kicsit az ujjaimmal.

Komótosan sétáltam az ajtóhoz, ha én tudtam várni, ő is tud. Kezemet a kilincsre helyeztem s lenyomtam azt, lassan tártam ki az ajtót.

– Harry! – üdvözöltem kimérten, de belül majd' kicsattantam az örömtől, amikor megláttam.

A küszöbön belépve elém lépett, arcát fél oldalas mosoly díszítette. Lehajolt hozzám, hogy puha csókot leheljen ajkaimra.

– Szia. – Eddig háta mögé rejtett kezét előhúzva egy szál fehér rózsát nyújtott át. – Ezt neked hoztam.

– Köszönöm – néztem fel rá mosolyogva, miközben elvettem tőle a virágot. Eddig úgy terveztem, hogy majd ledorgálom, amiért nem jött időben és még csak nem is szólt, de a meglepetés valahogy elfeledtette ezt velem.

Bementem a virággal és kerestem egy vázát, vizet töltöttem bele, majd a virágot belehelyezve egyszerűen a pulton hagytam, és már siettem is vissza az előszobában várakozó fiúhoz.

– Mehetünk – mosolyogtam rá, mikor visszaértem.

Kiléptünk a házból, Harry pedig összekulcsolta ujjainkat.

Bobby nem lakott túl messze tőlünk, valahol félúton a házunk és a műhely között, szóval gyalog mentünk. Egyre inkább tavaszias volt az idő, így már nem sötétedett olyan korán, az utcán többen lézengtek, mint eddig. Az út csendben telt, mindketten a gondolatainkba merülve meneteltünk az úton.

– Megérkeztünk – jelentette ki Harry, mikor megálltunk a ház előtt.

Ujjait a csengő gombjára tette, s lenyomta azt. Pár pillanat múlva nyílt is az ajtó és Bobby mosolygós arcával találtuk szembe magunkat.

– Sziasztok, gyerekek, gyertek beljebb! – Jobban kinyitotta az ajtót és félreállt, hogy bemehessünk.

A vacsora egész finom volt, de tény, hogy Bobby nem a szakácsok királya! Megkedveltem Harry nagybátyját, kedves ember. Miután mindenki elfogyasztotta a vacsoráját még beszélgettünk, majd Harry kijelentette, hogy mennünk kell. Először nem értettem, hova siet ennyire, maja, amikor nem a megfelelő irányba mentünk rákérdeztem:

– Harry, pontosan hova is viszel? – fordultam felé kérdő tekintettel.

– Mutatni szeretnék valamit – felelte titokzatosan.

– Hol?

– Majd meglátod – kacsintott rám.

Pár perc múlva megérkeztünk... a műhelyhez.

– Ide hoztál? – néztem rá furán. Nem értettem mit akar itt mutatni, ami engem is érdekelne.

– Várj. – Elengedte a kezem és odament garázskapuhoz és felnyitotta. Mutatta, hogy menjek be, így is tettem, ő pedig követett.

– Szóval, miért is vagyunk itt? – kíváncsiskodtam tovább.

Nem szólt semmit csak megfogta a kezem és odavezetett egy lepellel letakart motorhoz. Elengedett, odalépett a járműhöz és leszedte az azt borító takarót.

– Egy körre? – vigyorodott el.

– Van egy motorod? – tátottam el a számat, eddig még nem is mesélt róla.

– Nem az enyém, Bobbyé.

– És tudod vezetni?

– Szerinted elvinnélek motorozni, ha nem tudnám vezetni?

– Jó igazad van.

– Baj van? – nézett rám furán.

– Tessék?

– Csak olyan furcsa vagy.

– Ami azt illeti, nem nagyon akarok veled felülni arra a micsodára – mutogattam a sötétkék és ezüst színű járműre.

– Félsz?

– Hát... Tudod, elég veszélyes ez a valami, főleg a kanyaroknál – húztam el a számat. Nem állt szándékomban felülni arra a motorra. Mindig is ki akartam próbálni, hogy milyen azon utazni, de valahogyan a félelmem mindig legyőzött, és nem volt bátorságom felülni valaki mögé egy ilyen járműre.

– Vigyázok rád, és nem fogok gyorsan hajtani, nyugi! – Lágy hangon beszélt, próbált megnyugtatni és egyben rábeszélni, hogy tartsak vele.

– Hát, nem is tudom – tévováztam.

– Nagyon jó lesz, hidd el!

– Ha megígéred, hogy óvatos leszel, és lassan mész majd... legalábbis a kanyarokban...

– Akkor? – vigyorodott el, és egyik kezét kinyújtotta felém, s várakozóan nézett rám. A válaszomra várt ugyan, de sejtette, hogy mit fogok mondani.

Még magam sem tudtam mit feleljek. Úgy éreztem sikerült rábeszélnie, mégis volt valami, ami visszatartott.