Harmadik fejezet/5.

Sziasztooook!
Először is sajnálom, hogy csak egy hete volt új rész, de nem gondoltam, hogy ilyen sűrű lesz a hetem. Szóval bocsi a kihagyásért.
Na de akkor itt is az újabb rész. Igaz, nem a legeseménydúsabb, de azért remélem tetszeni fog.

Másnap reggel kifejezetten jobban éreztem magam, mint előző nap. Fejfájással már nem küszködtem, csupán a torkom kapart egy kicsit.

Felöltöztem, ittam egy teát és úgy döntöttem elmegyek egy kicsit sétálni, abban reménykedve, a friss levegő segít elmulasztani a náthát.

Kint kellemes volt az idő, ennek ellenére az utcán egy-egy embert láttam felbukkanni néha, ami elég szokatlan, ha a márciussal jön a jó idő.  Úti célomnak a közeli parkot választottam, mindig feltöltött a friss levegő, és ha a szabadban lehettem.

A sétával ki akartam tisztítani a fejemet, egy kis időre megfeledkezni mindenről és mindenkiről. A gondjaimról. Minek száma egyre csak nőtt, és úgy éreztem nem bírok el ezzel tovább. Még van három hónapom, de aztán mi lesz? Lesz két hetem, hogy megmentsem a saját életemet. Álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet egyáltalán bárkivel, nemhogy velem.

Napok óta nehéz volt, másra gondolnom, nem sok dolog tudta elterelni a figyelmemet. Gondolataim nagy része három emberre fókuszálódott. Lucifer és Erzulie, rettegtem tőlük, hogy mi történhet velem hamarosan. És Harry. A fiú, akit csak nemrég ismertem meg, mégis olyan érzéseket váltott ki belőlem, amit még magam sem gondoltam volna, hogy lehetséges. Ő volt az egyetlen, aki – ha csak kis időre is, de – el tudta terelni a gondolataimat Luciferről és a félelemről. És mindezt tudtán kívül tette velem. Ha csak velem van, úgy érzem megtaláltam a helyem a világban, ami életem ennek a részének hátterét ismerve elég elképzelhetetlen. Ha az kell megnyugtat, ha pedig az kell felráz, többre sarkall.

A parkban sétálva egyszer csak gitár hangját hallottam távolról. Ahogy tovább haladtam a hang egyre erősödött. Kíváncsian lépkedtem tovább, lenyűgözött az idegen gitárjátéka. A dalt nem ismertem, amit játszott, de nagyon tetszett. A kanyargós úton, egy bokor takarásából kilépve pillantottam meg a titokzatos idegen zenészt.

Egy magasra nőtt, hatalmas terjedelmű lombkoronával megáldott tölgyfa alatt elhelyezkedő, pirosra mázolt padon ült. Fejét lehajtva ujjai játékát figyelte a hangszer húrjain.

Képtelen lettem volna otthagyni, ezért halkan mellé sétáltam és lassan ereszkedtem le mellé a padra, nehogy megzavarjam. A srác a fejét feljebb emelve, a gitárról rám emelte a tekintetét. Gyönyörű szemeiben különös csillogást véltem felfedezni. Alig észrevehetően halványan elmosolyodott. Egy pillanatra sem hagyta abba a zenélést, mélyen a szemembe nézve folytatta tovább eddigi tevékenységét. Kicsit egymás felé fordulva ültünk a padon, szemeibe néztem, és csak hallgattam a játékát. Megbabonázott. Elvesztem, úgy éreztem csak mi vagyunk ezen a világon és ez a csodálatos dallam.

Egy utolsót pendített a húrokon, a dal véget ért. Visszatérve a kábulatból vigyorogva tapsoltam meg, mire ő halkan felnevetett.

– Nem is mondtad, hogy ilyen jól gitározol – állapítottam meg meglepetten.

– Nem kérdezted – mosolyogva válaszolt.

– Jogos. Mi a szám címe, amit játszottál?

– Nem tudom – Rázta a fejét. – Igazából csak most találtam ki.

– Hmm, már dalszerző is vagy?

– Olyasmi – mondta, közben mosolyogva fürkészte az arcomat.

– Akkor énekelni is tudsz?

– Talán. Egy kicsit – felelte titokzatosan.

– Hallhatom? – csillantak fel szemeim

A fiú nem felelt. Újra megpendítette a húrokat, egy újabb dalba kezdve. Egy darabig csak a gitár szólt, később ő is bekapcsolódott. Mély hangja dallamosan csengett gitárral aláfestve. Harrynek gyönyörű hangja volt. Mély, férfias, rekedt. A dal lassú volt, de nagyon szép. Pár perc erejéig mindent elfelejtettem, csak őt figyeltem.

– E-nagyon szép volt – dicsértem meghatottan. Miért rejtegetted eddig a tehetségedet?

Harry válaszként csak halvány mosollyal megvonta a vállát. A gitárját letette a padra maga mellé.

– Mit keresel itt egyedül? – váltott komolyra az arca, mintha zavarná, hogy itt vagyok. Vagy legalábbis, hogy egyedül mászkálok; amit nem tudtam hova tenni, de úgy döntöttem nem kérdezek rá.

– Csak... ki akartam szellőztetni a fejem... Elég sok dolog történt mostanában – válaszoltam.

A göndörke csak bólintott egyet, nem kérdezte pontosan mire is gondolok. Azt hiheti apámról beszéltem, de ennél sokkal többről van szó. De neki ezt nem kellet tudnia. Nem szabadott tudnia ezekről a dolgokról.

– És te? – viszonoztam kérdését.

– Friss levegőre vágytam – mosolyodott el egy pillanat erejéig. Volt valami fura most Harryben, nem szokott ilyen lenni, általában több életkedv van benne – már amennyire én ismerem –, de jobbnak láttam, ha nem teszem szóvá.

Percekig egyikünk sem szólalt meg, csendben nézelődtünk mindketten, de valahogy mégsem éreztem kínosnak. Felém fordult, és én is rá néztem. Pár pillanatig csak néztünk egymás szemébe, majd Harry lassan kezdett közeledni felém, mígnem finom csókban forrtunk össze.

Lágyan csókolt, óvatosan. Először csak megszeppenve tűrtem, hogy folytassa, majd akaratomon kívül visszacsókoltam. Egyszerűen nem tudtam megállítani magam. Nem éreztem helyesnek, amit teszünk, mégis vonzott valami, hogy reagáljak cselekedetére. Talán ő maga.

Csókunk nem tartott sokáig, és közel sem volt olyan heves, mint az első, ami a házunk előtt történt, anyám miatt. Akkor tudatomon kívül magával ragadott a hév. Nem bírtam leállni, csak közelebb akartam érezni magamat Harryhez. Vágytam rá. Most nem volt semmi olyan tényező, ami indokolta volna tettünket, ezért nem is nagyon értettem miért tette, azt meg főleg nem, hogy én miért.

Elhúzódva bocsánatkérően nézett rám, én csak értetlenül meredtem a fiúra. Ez a csók, sőt még az első sem, olyan volt, ami csak úgy megtörténik, és egyik félnek sem jelent semmit. Nem, ez annál sokkal több volt, éreztem. Bár még a saját érzéseimmel sem vagyok tisztában.

– Most jön az a rész, hogy szerelmet vallok neked? – nevette el magát kínosan, én pedig lesütöttem a szemem.

– Attól függ. Szerelmet akarsz vallani nekem? – nem néztem a szemébe, a padot fixíroztam magam előtt. Kínos volt nekem ez a beszélgetés, talán, mert még nem volt ilyenben részem.

– Mit szólnál hozzá, ha azt tenném?

– T-tessék? – félve néztem fel rá. Nem voltam felkészülve erre a beszélgetésre. És a helyzetre sem, nem így indultam el otthonról. Harryn viszont a zavartság apró jele sem mutatkozott. Mintha ez neki valamilyen szinten természetes is lenne, hogy ez megtörtént. És, hogy örültem–e neki, hogy így alakult? Magam sem tudtam.

– Tudom, hogy alig egy hete ismertelek meg, de már az első pillanatban észrevettem benned valamit. Ami megfogott. Ne kérdezd, hogy mi, mert nem tudom – nevette el magát.

– Én n-nem tudom...

– Mit nem tudsz?

– Nekem ez még gyors. Az igazat megvallva nem is tudom mit érzek irántad...

– Baj, hogy...

– Ne-nem, dehogyis – kezdtem el mentegetőzni, talán túl gyorsan. De tudnia kellet, hogy nem teljesen utasítottam vissza.

– O-okééé – nyújtotta el az utolsó betűt. Nem tudtam, hogy akkor most hányadán is állunk.

– Akkor...

– Szerintem hazakísérlek – mondta, és elpakolta a gitárját a tokjába, amit mikor felállt a padról a hátára is kapott.

Felálltam a pirosra festett padról, és mellé sétáltam. Harry magunk mellett összekulcsolta ujjait az enyéimmel, mire én kicsit megszorítottam a kezét. Rám mosolygott, és elindultunk haza.

Csendben sétáltunk a házunk felé. Élveztem a napsütést, és magamban hálás voltam. Harrynek, hogy akár így, akár úgy, de el tudta felejtetni velem egy kis időre a problémáimat. Viszont most ő is fejtörést okozott nekem. Akartam. Harryvel akartam lenni, mégis volt valami, ami meggátolt, ami miatt helytelennek éreztem, de az okát nem tudtam.

A házunkhoz érve megálltunk az ajtóban, Harry elengedett és zsebre tette a kezeit.

– Akkor majd...

– Majd hívlak – mosolygott rám. Gödröcskéit megvillantotta, amit oly nagyon szerettem látni mikor mosolygott. Kisfiús hatást adott az arcának, mégis sármos volt, elbűvölő. Mikor így nézett rám gyengének éreztem lábaimat, mintha bármelyik percben össze tudnék csuklani.

Odahajolt hozzám és ráérősen puszit nyomott az arcomra. Lassan egyenesedett fel, majd még egy pillanatra a szemembe nézett, de már fordult is el, és indult útnak. Én az ajtóban állva néztem távolodó alakját.

Na, szóval ez lett volna az új rész.
És arra szeretnélek kérni titeket, hogy írjatok komit, mert nem tudom, hogy tetszik-e nektek meg, hogy mennyien olvassátok. Mert, ha szar akkor semmi értelme felraknom ide. Ezzel most nem feltétlenül arra akarok célozni, hogy abba fogom hagyni, csak hát... értitek na. xDD Szóval örülnék neki, ha írnátok, mert sokat segítene, hogy mit csinálok rosszul azon javítanék... ilyenek. :P

Harmadik fejezet/4.

Sziasztok!
Itt is van az újabb rész! :D Ez most kicsit lapos lett az előzőekhez képest, de azért remélem tetszeni fog.
És szeretném megköszönni a feliratkozókat, valamint azokat akik kommentelnek.
Valamint sajnálom, hogy megint csak ennyi kihagyás után raktam fel a részt, de egyszerűen nem volt időm rá. Igyekszem hamar hozni a kövit!
Jó olvasást! :D

Felérve a lépcsőn egyenesen a szobámba rohantam. Sietősen mentem tovább a fürdőbe, mikor beértem a szobámba meg sem álltam, csak fél kézzel löktem be magam mögött a szobám ajtaját, ami nagyobb hanggal járt, mint gondoltam. Nem tudtam azzal foglalkozni, hogy anyám felébred az ajtócsapódásra, csak egyenesen mentem tovább a szobámból nyíló fürdőbe.

Szívem még mindig nem nyugodott, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Lélegzetvételemet viszonylag rendezni tudtam, hogy ne kapkodjam olyan kétségbeesetten a levegőt.

A fürdőszobába beérve alig tudtam lefékezni. Gyors pillantást vetettem tükörképemre, majd lehajoltam, hogy alaposan arcot és kezet moshassak. Elzártam a csapot és kissé felegyenesedve két kezemmel a mosdókagyló szélére támaszkodtam, szemezve a tükörképemmel. Már nem volt az alaphelyzettől eltérő a lélegzetvételeim gyakorisága, hogy mélyen szívtam magamba a levegőt. Arcomról sütött a rémület és a nyugtalanság.

Mélyen bámultam a tükrön keresztül kék szemeimbe. Az imént történtek képek sokaságaként vetült le szemem előtt, mitől képtelen voltam megnyugodni, a frász jött rám minden egyes emlékképtől, és sírni támadt kedven tehetetlenségemtől. Hirtelen Harry arcát, gyönyörű zöld szempárját, s rakoncátlan tincseit láttam magam előtt, mi valahogy a megnyugváshoz juttatott. El kellett mosolyodnom, ahogy rá gondoltam. De a pillanat elmúlt, a kép szertefoszlott előttem, és megint saját szemeimbe bámultam a tükrön keresztül. Csalódottság ült ki az arcomra.

Félrepillantottam a képmásom mellet a fejmagasságig csempézett, felette sárgára festett falakra. Felsóhajtottam, és odébb léptem, hogy a felakasztott törölközők egyikébe törölhessem nedves arcomat és kezeimet.

Pizsamára öltöztem és bebújtam a meleg takaróm alá. A sötétben eszembe jutottak a mai – bár már tegnapnak tekinthető – nap eseményei. Suli után a mozi Amyvel, Deannel és Harryvel. A palacsintázás. Ezekre a gondolatokra halványan mosolyodtam el. Majd a telefonbeszélgetés Laurie-val. Hogy mennyire megrémített, amit délután mondott. Majd a hír, hogy apám börtönben van. Pontosabban még csak előzetes letartóztatáson van, még sokszor kell megjelennie a bíróságon, hogy meghozzák az ítéletét: minimum hat év szabadságvesztés. Aztán a séta Harryvel, hogy mennyit is segített az események feldolgozásában, már csak az, hogy mellettem volt. Melegség öntötte el a testemet, ahogy a fiúra gondoltam. Harry olyan hatással van rám, mint még eddig senki. S az érzést magam sem értem. Aztán Lucifer. A vér. A nappali közepén lobogó tűz. A gondolattól összébb húzódtam a takaró alatt.

Túl eseménydús és megrázó volt a napom, hogy tovább elmélkedjek, ezért az alvás volt az egyetlen opció, hogy mi következzen most.

Másnap reggel fejfájásra ébredtem. Nyúzott voltam, pedig szombat lévén nem kellet korán kelnem. Ránéztem az órára, ami délután lét órát mutatott.

Lassan leballagtam a konyhába, hogy igyak mivel a torkom száraz volt és fájt is.

– Nem festesz valami jól – húzta el a száját Austin, ahogy meglátott.

– Nem is érzem magam túl jól – válaszoltam és nekiálltam kakaót készíteni magamnak. Az ital elkészítése közben köhögtem is párszor.

Miután megittam a meleg kakaómat a mosogatóba tettem a kiürült bögrét és egy papír zsepit elvéve a tartóból felmentem a szobámba. Rémesen éreztem magam, gyanús volt, hogy lebetegedtem. Először nem tudtam mitől, de eszembe jutott a tegnap esti séta Harryvel. Elég alul öltözötten mentünk ki. Rosszul éreztem magam ezért vissza is feküdtem az ágyba.

Pár perccel később Amy rontott be a szobámba hatalmas vigyorral az arcán. Ő már csak ilyen vidám lány. A  világosbarna hosszú haját most is kivasalta. Amint meglátott megváltozott az arckifejezése.

– Nell, mi van veled? Ugye nem akarsz most beteg lenni? – ült le az ágyam szélére.

– Hát pedig... – mutattam végig magamon, és keserűen elnevettem magamat.

– Ajj pedig végre olyan szép idő van kint. Gondoltam elmehetnénk valahova ketten. Tudod mostanában mindig velünk volt Dean is, és most gondoltam nélküle is csinálhatnánk valamit. De akkor majd máskor – vonta meg a vállát és bánatosan mosolyodott el.

Örültem, hogy Amy gondolt arra, hogy Dean nélkül menjünk el valahova, hiszen mióta megtudtam, hogy ők ketten együtt vannak, Amy mindenhová cipelte magával a fiúját is. Amy csak eleinte zavart, de miután kicsit jobban megismertem rájöttem, hogy kedves és vicces srác. Pont illik a barátnőmhöz, bár ezt még nem tudom, hiszen annyira még nem ismerem, de Amy boldog vele és ez a lényeg.

– Hamarosan már március akkor még szebb lesz az idő és akkor is elmehetünk – mosolyogtam rá biztatóan.

Ekkor ismerős zenét hallottunk meg. A telefonom csörgött. Amy felállt és elment az íróasztalhoz a készülékért és fel is vette.

– Laurie volt az – mondta miután letette.

– És mit akart? – felkeltette a figyelmemet, hogy Laurie nevét említette és eszembe jutott a tegnap este, mire megborzongtam.

– Azt mondta mindjárt átjön.

Laurie, úgy fél órával később meg is jelent a szobámban, vagy négy hatalmas könyvvel a kezében.

– Sziasztok! – szélesen mosolygott, sötétszőke haján megcsillant az ablakon beszűrődő fény. – Hoztam levest is, odaadtam anyukádnak majd edd meg. Jót fog tenni.

– Köszönöm.

– Éééés hoztam pár könyvet, ha elmondod milyen körülmények között találkoztál Luciferrel abból sok dolgot ki tudunk deríteni. Bár nem tudom segít-e valamit – húzta a száját.

– Ó, oké.

– Szóval meséld el az összes találkozásodat vele, részletesen – utasított, mikor leült az ágyam másik szélére.

Amy és Laurie csak este mentek el. Elmeséltem mindent Laurienak és a könyveiből megtudtuk, hogy mit jelent a vér az ilyen dolgokban, meg a tűz. Bár sok mindent nem segített, jóformán semmit, de örültem, hogy átjött, mert Amyvel és vele sokat beszélgettünk és nevettünk, ami kicsit elvonta a figyelmemet arról, hogy egyébként beteg vagyok.

Lementem a konyhába és hosszas kutakodás után a hűtőben fordultam Austin felé, aki valamit evett.

– Volt itt leves, azt nem láttad? – mondtam mikor becsuktam a hűtőajtót.

– Ömm, ez? – döntötte kicsit felém a tányérját és kínosan vigyorodott el. – Bocsi, nem tudtam, hogy a tiéd.

– Mindegy. Anya egyébként hol van?

– Nem tudom, ma még nem is láttam, biztos megint reggel ment el itthonról és csak az éjszaka közepén fog hazaesni – arckifejezésén láttam, hogy Austinnak már nagyon elege van ebből. Nekem is az volt. Anyám sosem viselkedett úgy, mint ahogy egy igazi anyának illene, csak esetenként Austinnal.

Nem voltam túlságosan éhes ezért inkább felmentem a szobámba és lefeküdtem aludni.

Harmadik fejezet/3.

Sziasztooooooook!
Meg is érkeztem a következő résszel. Akik eddig hiányolták a Luciferes részeket, most örülhetnek, mivel az egész rész erről fog szólni.
Szeretném megköszönni mindenkinek, aki fel van iratkozva, kommentel, vagy csak szimplán olvassa a blogot. Nagyon hálás vagyok mindenkinek, és remélem ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket.
Na jó olvasást! :DD

A ház előtt álltunk én a bejárati ajtó előtt, háttal annak. Az utca a közvilágítás nélkül teljesen sötétbe burkolózott volna. Most, hogy Harry itt volt velem, egy cseppnyi félelem sem volt bennem, ami az utóbbi időben nem volt gyakori, amikor sötétben voltam.

– Köszönöm – mosolyodtam el a földet nézve –, hogy átjöttél és...

– Ne hálálkodj! Hát mire valók a... a barátok? – szakított félbe. Tekintetemet felemelve ragyogó, tiszta zöld szemeibe néztem. Éreztem, hogy nem ezt akarta mondani, tekintetéből látszott, valamint hangjából is kihallottam. Mintha még magát is meg akarná győzni mondanivalójával.

Csak most éreztem meg a hideg levegő csípősségét, Harry már nem ölelt át, nem húzott magához, nem volt mi feledtethetné velem az idő hűvösségét. Fáztam. Lábujjhegyre álltam és egyik vállába kapaszkodtam, míg gyors puszit adtam forró arcára. Harry megfordult és Range Roveréhez sétált, beszállt és azzal el is hajtott, rám sem nézve. Nem tudtam mi ütött belé. Megfordultam és a kabátzsebembe nyúltam, hogy kivegyem a lakáskulcsot, de rá kellett jönnöm, hogy nem vittem magammal. Megpróbálkoztam simán kinyitni az ajtót, de kulcsra volt zárva.

– Francba! – szűrtem ki fogaim között. Nem tudtam a pontos időt, mivel órám nem volt és a telefonomat is otthon felejtettem, de biztos voltam benne, hogy elmúlt már éjfél.

Kelletlenül a csengő gombjára helyeztem ujjamat, majd megnyomtam. A házból halkan kihallatszódott a csengő hangja. Alig hallgatott még el a hang a sötétbarna fa ajtó, zár kattanása nélkül, lassan, nyikorogva kezdett nyílni. A nyílászáró végül teljesen kitárult előttem. Benézve semmit sem lehetett látni a teljes sötétségtől, egy mukkanást sem hallottam, csak a szapora lélegzetvételeimet.

– A-anya? Austin? – szólaltam meg halk, remegő hangon. Befelé nézelődtem hátha meglátom valamelyik családtagomat, de csak feketeséget láttam.

Féltem mi fog következni ezután. Harry már elment, senkire sem számíthattam, hogy kisegít. Mellkasomban éreztem kitörni készülő szívem heves dübörgését. Hátrálni akartam, elfutni otthonomtól, de lábaim meg sem hallva parancsomat gyökereztek földbe. Bármennyire is akartam, nem bírtam moccanni sem.

A lábaim elemelkedtek a talajtól és besuhantam a házba, mintha egy nagyobb szellő ragadott volna magával. A sebességtől a hajam is hátrarepült.

Újra a szilárd talajon álltam. Az ajtó hatalmas hangot hallatva csapódott be mögöttem. Kezeim ernyedten lógtak remegő testem mellett. Szemeim tágra nyíltak és a sokktól lefagyva álltam mozdulatlanul az előszoba közepén. A rettegés és a meglepettség átjártam minden porcikámat, minek következtében pár pillanatig még lélegezni is elfelejtettem. Magamhoz térve hangos zihálásban törtem ki. Csend uralkodott a házban, valamint az átláthatatlan sötétség. Mikor a külvilágra is tudtam figyelni, akkor tűnt csak fel, hogy sűrű vérszag terjeng a  lakásban. Karomat az orrom elé tartottam, hogy ne érezzem a kibírhatatlan szagot, de a módszer mit sem ért. Testem remegett a félelemtől.

Hirtelen sárgás árnyalatú halvány fény gyulladt, mintha tűz égne valahol. A feketeség szürkévé, a sötétség átláthatóbbá váltott. Hideg volt a lakásban, akárcsak az utcán, s a levegő nyirkos. Akadozottan kapkodtam magamba az állott vértől és égett hús szagától átitatott levegőt. Lassan a föld felé fordítottam a fejem, s csak akkor értettem meg a levegő furcsaságának okát.

Vér.

Bokáig érő sűrű folyadék egyenletesen terítette be a padlót mindenhol. Sikítani tudtam volna, mégsem jött ki a torkomon egy hang sem. Úgy éreztem menten összeesem a látványtól és az émelyítő szagtól.  Remegő lábamat kiemelve a tócsából, léptem lassan előrébb egyet. Félelemtől telve haladtam egészen a nappali bejáratáig, hol bepillantva a szobába megtudtam az előbb hirtelen fölgyúló fény okát. Velőt rázó sikolyban törtem ki. Itt van. Lucifer itt van, nem álmodom. A nappaliban szinte vakított a világosság. A szoba közepén, a vérből kiemelkedve, egészen a plafonig felérve, több méteres átmérőjű tűz lobogott. A várható forróság helyett hideget sugárzott magából, a levegő sem száraz volt, hanem párával áztatott és nyirkos.

Lucifer a tűz mellet állt, egyenesen a szemembe nézve. Tekintete jobban megrémisztett, mint valaha. Fekete ruháját sárgás fényárnyékok foltozták a mellette lobogó tűz mivoltából.

– M-mit akarsz? – hangom erőtlenül csengett, s remegett, akárcsak egész testem.

– Gyere csak ide – mondta lassan, végig futott rajtam a hideg, s megborsódzott a hátam a hangjától. Ijesztően vigyorodott el gúnyosan. Fejét kicsit előre döntve nézett fel rám. Jobb karját kinyújtotta felém, ezzel invitálva magához.

Hangosan próbáltam magamba szívni az éltető, ámde áporodott levegőt, mely tevékenység most kifejezetten nehéznek bizonyult. Ahelyett, hogy engedelmeskedtem volna kérésének meg akartam futamodni. Hátrálni akartam, de mintha lábaim vér helyett szurokban álltak nem bírtak mozdulni, én viszont a próbálkozás erejétől hátraestem. Ahogy fenékre ültem a jéghideg vér felfröccsent a pólómra, s még arcomra is, kezeimmel magam mögött támaszkodtam.

– Hagyj békén! – mondtam alig hallhatóan, de annál hisztérikusabban. Fogalmam sem volt mit is tehetnék, hogyan menekülhetnék.

Lucifer könnyedén, azonban lassú mozdulatokkal indult meg felém.

– N-ne! – tiltakozásként bal kezemet kiemeltem a folyadékból, s magam elé tartottam, mintha így el tudnám magamtól tolni közeledő alakját. Kezeimről folyt a vér.

Lucifer immáron közvetlenül előttem állt. Ráérős mozdulatokkal –, mi még ijesztőbbé varázsolta az egészet – hajolt le hozzám, térdeit behajlítva. Bal kezével felém nyúlva, hüvelykujjával kezdte letörölni a felcseppent vért, mi esésem során került az arcomra. Levegővételem lelassult és elhalkult, arra a pillanatra, mikor hozzám ért. Lépteket hallottam fentről. És Lucifer is hallhatta mivel a vigyor eltűnt az arcáról, kezét elhúzta s fél testtel a lépcső felé fordult, közben teljesen felegyenesedett. Zihálásom azon nyomban visszatért, mikor elhúzta kezét. Majd fogta magát és rám sem nézve egyszerűen átsétált a falon, ki a lakásból. Mikor alakja eltűnt abban a pillanatban szűnt meg minden fény. Újra nem láttam semmit, és a levegőben sem volt már semmi szokatlan. A szoba hőmérséklete újra felemelkedett a normális hőfokra. Már nem ültem semmilyen sűrű vörös folyadékban.

Ekkor felkapcsolódott a villany, és Austin álmos fejét pillantottam meg, ahogy a lépcső alján áll, jobb keze még mindig a villanykapcsolón.

– Nell? – ráncolta szemöldökét. – Miért fetrengsz te  a földön az éjszaka közepén? – kérdezte értetlenül. – És miért nézel úgy, mint aki szellemet látott? Nell, hallasz? – kérdezte végül, mivel én még mindig csak mozdulatlanul ültem és tágra nyílt szemekkel bámultam rá.

– M-menj aludni! – légzésem normalizálódott. Hangomba visszatért az erő, de még mindig szakadozott volt a beszédem. Testem remegése is alábbhagyott. Sietősen álltam fel a padlóról és leporoltam magam.

– Mi van az arcodon?

Az említett testrész felé kaptam gyorsan egyik kezemet. Mutató– és középső ujjammal, elkenődött, ragacsos dologba nyúltam.

– Semmi – mondtam, és kezemmel takarva arcom jobb oldalát, átvágtam a nappalin és felrohantam a lépcsőn Austin mellett, aki még mindig megszeppenve állt, egyik kezét a lépcsőkorláton pihentetve.

Harmadik fejezet/2.

Forró könnyek égették bőrömet, ahogyan végigszántottak arcomon. Miután Harry visszatért meglepettségéből, amit előbbi kijelentésemmel okoztam neki, az arcomhoz nyúlt és letörölte róla a könnycseppeket. Viszont miután elhúzta a kezét újabb könnyáradat indult meg már piros szemeimből és söpört végig arcomon. Harry hirtelen mozdulattal szorosan magához húzott, bal kezét fel le járatta hátamon, hogy ezzel nyugtató hatást váltson ki rajtam. Régi sérelmektől összetörve bújtam el a karjaiban. Fejem a mellkasán pihent s megállíthatatlanul potyogó könnyeimmel áztattam szürke pólóját. Most minden emlék előjött, mit már régóta temetni kívántam magamban. Minden egyes pillanat, amit évek óta próbáltam elfelejteni, most mozifilmként játszódtak le előttem, még inkább megindítva könnyeimet.

Ahogyan a nappaliban nézem mesét, egyedül a lakásban és meghallom a bejárati ajtó nyílódását és záródását, majd apám cipődobogását az előszobából. Megörülök, hogy itthon van, ám mikor megpillantom apámat egyből ráfagy a mosoly az arcomra. Ivott. Nem részeg, de nem is józan már. "Fel!" szól rám erőteljesen, majd mikor még mindig megszeppenve állok előtte, megfogja erősen a jobb karomat és felrángat a hálószobájukba. Lelök az ágyra én pedig félelemmel telve ülök az ágyon és nézem ahogyan bezárja az ajtót. Aztán....

– Sshh – súgta Harry szorosan magához húzva, miközben még mindig zokogtam és kétségbeesetten kapaszkodtam belé, hatalmas tenyerével folyamatosan a hátamat simította.

Tíz éve tartottam magamba bezárva a szörnyű óra emlékeit; most minden kijött, ha nem is szóban. Úgy éreztem folyamatosan könnyebbülök meg, ahogyan Harry karjaiban sírom ki magamból a régi, szörnyű emlékeket.

– Sajnálom – szipogtam. Nem tudom mennyi ideje ülhettünk ott, ahogy a karjaiban tartva vigasztalt, de mintha megtisztultam volna a rossz dolgoktól, amik velem történtek. Eddig nagyon fájt, ha eszembe jutott az a délután, de most úgy látszik, csak most dolgoztam fel igazán. És végleg elbúcsúztam a múltban lezajlott történtektől, és az azokból megmaradt fájó, rossz emlékektől. Mindentől. Talán eddig is csak az hiányzott, hogy valaki vállain kisírhassam magamat. Amynek nem árultam el soha, még előtte is mindig titkoltam akkor romokban heverő lelki állapotomat, s csak otthon sírtam egyedül a sötét szobában.

– Mit sajnálsz? – ugyan arcát nem láthattam, mert még mindig közel tartott magához, de hangjából kihallottam a csodálkozást.

– Hát... csak egy hete ismerlek, most felhívlak a semmiből és itt sírok a válladon... – nevettem fel halkan, kínomban.

– Nell! – megfogott a vállaimnál és kicsit eltolt magától, hogy szemeimbe tudjon nézni. – Én itt vagyok, ha szükséged van valakire – mondta halkan viszont annál meggyőzőbben. – Bármikor.

– Köszönöm. – már nem sírtam. – Bár nem tudom mivel érdemeltem ezt ki, de köszönöm – mosolyodtam el.

– Sétálunk egyet?

– Most? Harry, este kilenc van! – puskáztam a falióráról.

– Nem baj.

– Hát jó... – álltam fel az ágyról.

Harry lement és a nappaliban várt meg, valamint ismertette a tervünket anyámmal, míg én arcot mostam és próbáltam eltüntetni magamról a sírás nyomait. Bár a szemeim árulkodó pirosságával nem sok mindent tudtam kezdeni.

Vészesen sötétedett már amikor kiléptünk az ajtón, csodálkoztam, hogy anyám egyáltalán elengedett. De úgy tűnt megbízik Harryben, pedig tegnap találkoztak először. Mondjuk én is alig egy hete ismertem meg a göndör fiút mégis megbíztam benne... Mintha csak egy régi barát lenne. Pedig általában nem könnyű a bizalmamba férkőzni, ennek a göndör hajú srácnak mégis hamar sikerült, pedig nem is tett olyat, ami miatt ez alatt a pár nap alatt lett volna okom megszeretni. Talán, mert ilyen rövid idő alatt, és ilyen kevés ismertség ellenére is többször éreztette velem, hogy törődik velem és mellettem áll, mint néhány régi, barátom.

Harry irányításával mentünk a sötét utcákon, bár nem mondta hova megyünk én kérdés nélkül tartottam vele. Csendben sétált mellettem, kezeivel a farmerzsebében.

– Játsszunk! – Szólalt meg hirtelen, arccal felém fordulva. Zöld szemei gyémántként ragyogtak a gyér utcai lámpák által adott fényben.

– Mit? – kérdeztem meglepődve a kérdésén, fogalmam sem volt mit forgathat a fejében.

– Az a lényeg, hogy felváltva kérdezünk egymástól, egy–egy kérdést, amire csak őszintén szabad válaszolni.

– És honnan tudjuk, hogy nem hazudik a másik? – néztem fel rá kíváncsian.

– Sehonnan – jelentette ki egyszerűen széttárva karjait. – Bizalom, a játék lényege – magyarázta miután észrevette, hogy értetlenül meredek rá.

– Oké – vigyorodtam el, újra magam elé nézve. Egy parkban sétáltunk, itt a fák miatt némileg sötétebb volt, mint az utcán. Hatalmas ágaikkal eltakartak egy-egy lámpát, így megfosztva a helyet a fénytől. Fogalmam sincs melyik parkban voltunk, ugyanis figyelmem nem az útra koncentrálódott, miközben jöttünk. Az összes figyelmemet a göndörke sajátította ki tudtán kívül, pedig az utat néztem mégis képtelen voltam felfogni merre haladunk.

Zsebre csúsztattam a kezeim, egy árva lelket sem fedeztem fel rajtunk kívül a közelben. Eléggé lehűlt a levegő így estére, de nem fáztam. Az éjszakai szellő lágyan simogatta az arcomat; hűvös volt, de jól esett.

– Oké, én kezdem! – dörzsölte össze két tenyerét. – Ki az, aki eddig a legnagyobb hatással volt rád?

– Őszintén? – pillantottam fel rá.

– Rajtad áll. Nem jövök rá, ha nem mondasz igazat.

A kérdésén el kellett gondolkoznom. Amynek rengeteget köszönhettem, mindig is mellettem állt és rengeteg dolgon mentünk át együtt. Kevés ember került igazán közel hozzám, és sokan váltottak ki számomra is különös érzéseket belőlem, mégis ez a személy...

– Te – mondtam ki. – Te vagy az – néztem félve rá.

– Most én kérdezek! – jelentettem ki gyorsan mielőtt még reagálhatott volna. – Milyen a kapcsolatod a szüleiddel? – most nem voltak tabutémák, jobban meg akartam ismerni Harryt, és ő is engem.

– Anyámmal nagyon közel állunk egymáshoz. Mivel a szüleim még kiskoromban elváltak, és azután csak ritkán találkoztunk egymással, akkor is csak úgy, ha véletlenül egymásba botlottunk... Olyan, mintha egy idegen ember lenne.

– Oh...

– Voltál már együtt úgy fiúval? – tette fel nemes egyszerűséggel a kérdést.

– Nem. Hány barátnőd volt eddig? – folytattam a játékot.

–  Négy. Kinek mondtad el, hogy mit tett veled? – Komoly tekintettel nézett le rám. Nem kellett mondania pontosan mire gondol. Tudtam.

– Anyámnak – sóhajtottam fel.

– És nem tett semmit? – tisztán látszott rajta, hogy kezd kiakadni.

– Harry, csak egy kérdés! – mutattam fel mutatóujjamat. – Legrosszabb tulajdonságod?

– Makacs vagyok. Mit mondott anyukád miután elmondtad neki mi történt? – Kérdezett is rögtön tovább, bár engem kezdett feszélyezni a téma, amit felhozott.

– Nem hitt nekem – sütöttem le a fejemet. Fájt, hogy anyám sosem állt ki mellettem. – Szerinted mi a legjobb tulajdonságod? – pillantottam fel rá ismét.

– Hmm... soroljam? – vigyorgott. – Jó arc vagyok, vicces, roppant megértő, lélegzetelállítóan nézek ki... – ecsetelte.

– Komolyan! – nevettem és játékosan a vállába ütöttem. Ahogy rekedten felnevetett apró gödröcskék jelentek meg az arcán.

– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Miért nem árultad el senkinek anyukádon kívül? Vagy akár jelentetted fel? – kérdezte komolyra váltva.

– Úgy gondoltam, ha a saját anyám sem állt mellém, akkor mégis ki hinne nekem? – Amynek sem mondtam el. Féltem. Féltem tőle. Féltem, hogy apám mit tesz, ha megtudja, miután a lelkemre kötötte, hogy egy szót se. – Egyedül élsz? – tettem fel az újabb kérdésemet.

– Igen. Fázol? – kérdezte miután látta, hogy karjaimat keresztezve magam előtt, dörzsölöm a felkaromat. – Menjünk haza?

– Nem ártana – válaszoltam. Harry fél kézzel átkarolt és magához húzott, hogy melegítsen. Így indultunk haza.

Harmadik fejezet/1.

Lábaimmal doboltam a földön idegességemben és vártam, hogy anyám végre kinyögje, nagyon megrémisztett a viselkedése, még nem láttam ilyennek. Mellettem Austin viszont halál nyugodtan várt. Anya nem ült le, ujjait tördelve állt meg a kanapé előtt, ahol mi ültünk Austinnal.

– Szóval... nemrég voltak itt a rendőrök. – lassan beszélt. – Apátok előzetes letartóztatáson van – bökte ki végül, és félve pillantott testvérem felé.

– Tessék?! – fakadt ki kisöcsém. – Miért? Nem is csinált semmit!

– Nem tudom... – válaszolta anyám zavartan.

– De tudod! – sziszegtem indulatosan, jobb kezem ujjait a kanapé karfájába mélyesztettem mérgemben. Kijelentésemre Austin hirtelen fordította felém a fejét.

– Mi? Te is tudod? – kérdezte cseppet sem nyugodtan, sütött róla, hogy teljesen össze van zavarodva. A levegőben már vágni lehetett a feszültséget.

– És ezt nem tudtad telefonon közölni? – kérdeztem anyámtól szúrós pillantást lövellve felé.

Én mindenről tudtam, amit apám csinált és számítottam rá, hogy egyszer ez lesz, most mégis rosszabbul érintett a dolog, mint eddig gondoltam. Igazából vártam is, hogy apámat egyszer bevarrják – mondjuk nem ezért a tettéért. De még mindig nem értem nekem miért nem tudta elmondani telefonon keresztül, elég lett volna Austint hazarángatnia, számára nagyobb újdonság a hír.

– Szerinted ez telefontéma? – kérdezte enyhe éllel a hangjában.

– Igen! Én már amúgy is tudtam, hogy egyszer ez esz, nem volt semmi szükség rá, hogy személyesen közöld – emeltem feljebb a hangomat. Anyám felháborodva nézett le rám.

– Jaj, anya! Ne mondd, hogy te nem számítottál rá! – néztem fel rá.

– Mi van? Valaki engem is beavatna? – szólalt meg  mellettem Austin.

– Na jó, én felmentem a szobámba – vetettem oda még, majd felpattantam a kanapéról és kettesével szedve a lépcsőfokokat siettem fel a szobám felé. Igazából semmi szükség nem volt rám itthon, Austinnak sem tudnék segíteni, az anyám dolga, tehát akár el is mehettem volna otthonról, mégis inkább itthon maradtam.

A szobámba érve nem csuktam be magam után az ajtót csak berohantam és levágtam magam az ágyamra, szétterülve feküdtem a hátamon és a plafont bámultam

Mindig is tudtam, hogy egyszer ez lesz, de kicsit más reakcióra számítottam magamtól. Azt hittem majd a megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam, most viszont inkább nyomasztott a tudat, hogy apámat le fogják csukni; magam sem értem miért. Emellett pedig rettentően ideges is voltam. Anyám kitűnően értett ahhoz, hogy felhergelje az embereket, akkor is, ha nem állt szándékában. Egyáltalán nem értettem miért viselkedik így, hiszen már rég nem volt olyan a kapcsolatuk apával, hogy oka legyen arra, hogy így kiakadjon emiatt. Bár, akárhogy is, de anyám talán szerette apámat; csak a hűség fogalma nem volt a szótárában. Ha apám nem volt itthon –, ami elég gyakran előfordult –, mindig más – fiatalabb – férfiak oldalán kereste a boldogságot... mármint az élvezetet.

Sajnáltam Austin, hogy most így kell megtudnia ezt az egészet, ráadásul anyám magától még most sem mondta volna el neki, hogy apám miért van most ott, ahol.

Eddig sem volt soha összetartó a családunk, de csak most kezdett igazán a darabjaira hullani.

Egyedül akartam lenni, meg akartam érteni miért kavarog bennem ennyi érzés, amire egyáltalán nem számítottam. De beszélnem is muszáj volt valakivel. Feltápászkodtam az ágyról és lementem a konyhába, hogy pár korty vízzel enyhítsek szám szárazságán. Halkan hallottam ahogy a nappaliban anyám és Austin beszélgetnek. Előhalásztam a zsebemből a telefonom és háttal a konyhaszigetnek dőlve tárcsáztam.

– Halló – hallottam meg a hangját a túlsó végén.

– Szükségem van rád! – szakadt ki belőlem

– Mi történt? – váltott aggódó hangnemre.

– Most át tudsz jönni? – tettem fel a kérdést miközben elindultam, hogy visszamenjek a szobámba.

– Máris indulok – mondta még, aztán megszakította a vonalat.

– Nell, Harry van itt! – hallottam meg anyám kiáltását, mire fogtam magam és lebattyogtam.

Harry épp akkor ért be anyám oldalán a nappaliban. Anyámon nyoma sem volt azoknak az érzéseknek, amivel én vagy Austin küszködtünk, mintha negyed óra alatt mindent kihevert volna. Olyan volt most, mintha semmi sem történt volna, pedig eddig ő volt ki a leginkább.

– Kösz, hogy átjöttél! – mosolyogtam az előttem álló fiúra.

– Miért hívtál? – kérdezte. Látszott rajta, hogy izgatja a dolog, de nem is tudta hova tenni, hogy ilyen zaklatottan beszéltem vele telefonon.

– Menjünk fel! – ragadtam meg bal csuklóját és magam után kezdtem vonszolni.

– Csak óvatosan! – hallottam anyámat utánunk szólni mikor a lépcsőn igyekeztünk fel.

– Anya, csak beszélgetni fogunk – szóltam vissza kicsit felháborodva, megállva a lépcső tetejénél.

– De azért, ha mégis... Van az éjjeliszekrényem fiókjában pár darab...

– Nem lesz rá szükség! – vágtam közbe teljesen felháborodva. Harry jóízűen nevetett fel mögöttem, közben megindultam és behúztam a srácot a szobámba és bezártam magunk mögött az ajtót. A göndörke halkan kuncogott még mindig.

– Szerinted ez vicces? – tártam szét  a karomat majd leültem az ágyam szélére. Megpaskoltam az ágyat magam mellett az ágyat, ezzel invitálva a göndörkét, hogy üljön le ő is.

– Igen az – válaszolta helyet foglalva mellettem. Felhúztam a lábaimat, így törökülésben voltam vele szemben

– Inkább kiakasztó – nyugodtam le, bár ne kicsit volt kínos, amit anyám ismételten sikeresen leművelt.

– Nyugi már, Nell! – mosolygott. – Mi a baj? – kérdezte már komolyan, az a bujkáló mosoly is eltűnt az arcáról. Harry bal kezébe fogta eddig a térdemen nyugvó kezemet, és hüvelykujjával kezdte simogatni a kézfejemet.

– Apámat valószínűleg lecsukják – sóhajtottam fel.

– De hát miért? – látszott rajta, hogy nagyon nem  erre a válaszra számított.

– Sikkasztás.

– Tudtál róla?

– Igen – bólintottam. – Tudod ebben az egészben a saját reakcióimon lepődtem meg leginkább. Azt hittem örülni fogok neki, most mégis nehéz.

– Miért örülnél? – nyíltak nagyra szemei, teljesen össze volt zavarodva.

Szólásra nyitottam a számat, ám a szavak a torkomon akadtak amint visszagondoltam arra a délutánra. A sírás szükségessége már égette a torkomat, s könnyek szöktek a szemembe.

– Én...

– Nell... – nyúlt jobb kezével arcom felé.

– Apám megerőszakolt.

Díj

Sziasztok, drágáim, még nem új résszel jelentkezem, hanem kaptam egy díjat, aminek nagyon-nagyon örülök!

Nagyon szépen köszönöm, CrazyGirl!

1. Írj magadról 11 dolgot:

1. Nagyon szerencsétlen vagyok. Esek, kelek, rombolok. :D
2. Elég individualista vagyok, de nem minden tekintetben, mert nyugodt és racionalista nem vagyok.
3. Utálom, ha valaki úgy ítél el egy másik embert, hogy közben nem is ismeri. Semmi joga hozzá.
4. Ha valamibe belekezdek, akkor azt mindenáron be is fejezem.
5. Rocker vagyok.
6. Mindig mindent az utolsó pillanatra hagyok.
7. Nem szeretem azokat az embereket, akiknek nincs saját véleményük, mindent divatból csinálnak.
8. Tetszik az ombre haj, de kb minden második embernek olyan van, ezért nem akarok.
9. Szeretem, ha nekem van igazam.
10. Már lassan tizenkét éve úszom.
11. Sosem tudtam jellemezni magam, nekem nem megy. xD De internet bácsi szerint ilyen vagyok.

2. Válaszolj 11 kérdésre:

1. Szeretnél egyszer tetkót? Ha igen, milyet?

 - Szeretnék, szöveget, de nem mondom meg mit. :P

2. Milyen telód van?

 - Motorola Defy

3. Jelenlegi kedvenc zenéd?

 - Imádom: Aerosmith - Legendary Child

4. Szobád színe?

 - Csokibarna.

5. Hiszel a véletlenekben?

 - Nem. Nem tudom.

6. Kedvenc idézet?

 - "Amíg nem ismersz, ne mondj semmit rólam,

    Hogy honnan jöttem, hogy merre tartok én,

    Úgyis hazugság lesz minden egyes szóban,

    Mert aki nem ismer, az nem is lát belém."

7. Kiben bízol meg a legjobban?

 - Két legjobb barátnőmben.

8. Kedvenc színed?

 - Lila.

9. Miért kezdtél el blogolni?

 - Unatkoztam.

10. Kedvenc színész/színésznő énekes/énekesnő?

 - Kocsis Dénes, Candice Accola, Avril Lavigne.

11. Kedvenc film/sorozat?

 - Gossip Girl, The Vampire Diaries, Szerelmünk lapjai, Sweeney Todd.

3. Írj 11 kérdést:

1. Sportolsz valamit?
2. Mikor kezdtél el blogot írni? Mi inspirált?
3. Hiszel a sorsban?
4. Melyik a kedvenc könyved?
5. Naivnak tartod magad?
6. Szerinted mi a legfontosabb emberi érték?
7. Hiszed, hogy az álmaid egyszer valóra válnak?
8. Szerinted jó emberismerő vagy?
9. Milyen stílusú zenéket szoktál hallgatni?
10. Kedvenc évszakod? És miért?
11. Mi leszel, ha nagy leszel? :DD

4. Küldd el 11 embernek:

Kevés blogot olvasok, szóval csak három embernek küldöm tovább:

domii.

~ Justagirl. ~

Regina

Második fejezet/6.

Sziasztoooooooook! :DD
Először is kellemes húsvéti ünnepeket kívánok mindenkinek, így utólag is! És szeretném megköszönni a kommenteket, jó olvasni őket, és nagyon hálás vagyok azoknak akik minden részhez írnak hozzászólást! És nagyon örülök a tíz feliratkozónak.
Na és itt is van az új rész. És el kell keserítselek párotokat, mivel ebben a részben sem lesz benne Lucifer (szó fog esni róla azért), de türelem! Hamarosan... ;D Igazából túl sok dolog nem történik benne - kb semmi -, de ezzel le is zárjuk a második fejezetet. És amúgy sajnálom, hogy ritkán van csak új rész, de mindig hozom amint időm engedi.
És írjátok le a rész után, hogy ti mit gondoltok milyen lesz a folytatás, vagy Luciferrel és Erzulieval szerintetek mi lesz, kíváncsi vagyok a ti elképzeléseitekre!
Na, jó olvasást!

Amyvel sietősen sétáltunk az eső áztatta utcákon. A csapadék csak egyre sűrűbbé vált, mi pedig próbáltunk minél hamarabb odaérni Amyék lakásához, de az elázás így is garantált volt. Szívem ezerrel zakatolt, nagyon megrémített amit Laurie mondott. Amy csendben sétált mellettem.

– Hát őszinte leszek...

– Rosszul kezdődik...

– Nem sok – mondta félve. – Igazából eddig alig két–három embernek sikerült megmenekülnie. De! – emelte fel a hangját, ezzel apró reményt ébresztve bennem. – Te meg tudod csinálni!

– Miért sikerülne pont nekem?

– Ilyen hozzáállással biztos, hogy nem is fog. Mi itt vagyunk, Nell, ránk számíthatsz!

– Oké, és mégis hogyan tudnánk elérni, hogy Erzulie eltűnjön?

– Azt még nem derítettem ki. A könyvben, amiben ezeket az információkat is találtam, csak azon személyeket sorolják fel akiknek már sikerült, azt nem, hogy hogyan. Elképesztő, hogy miket nem találok az apám irodájában lévő könyvespolcokon! – áradozott Laurie. – Én most keresgélek tovább, de te ne aggódj semmi miatt! Megoldjuk! – próbált nyugtató hangnemet felvenni, bár a célja lehetetlen volt a mostani helyzetemben. Legalábbis most úgy éreztem.

– Oké, szia – köszöntem el és a zsebembe csúsztattam a telefont.

– Amy, jól vagy? – hadonásztam jobb kezemmel barátnőm arca előtt, ugyanis meg sem mukkant csak tágra nyílt szemmel menetelt előre, robot módjára.

– Nem akarlak elveszíteni! – bukott ki belőle hisztérikus hangon pár perccel később. Egy pillanatra sem nézett rám, még mindig mereven bámult maga elé.

– Nem is fogsz! – jelentettem ki nagyon sóhajtva, fura volt, hogy még nekem kellet nyugtatnom Amyt. Pedig eddig egyáltalán nem hittem a természetfeletti dolgokban; ezzel szemben Amy viszont nagyon is. Eddig elnéztem neki ezt az oldalát, de most be kell látnom én éltem eddig tévhitekben. Még a legvadabb álmaimban sem tudtam volna elképzelni, hogy ilyen dolgok esetleg megtörténhetnek, főleg nem velem. Fáradt voltam, hogy mindezt feldolgozzam, csak aludni akartam és másnap reggel azzal a tudattal kelni, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt.

Amyvel mindketten a gondolatainkba merülve baktattunk a most az esőzés miatt kihalt, pocsolyákkal terített úton Amyék otthona felé.

Az ajtóhoz érve Amy még mindig ugyanolyan elveszett, lesokkolt állapotban volt, mint eddig. Remegő kézzel, többszöri próbálkozásra sem sikerült beletalálnia a kulcslyukba.

Velem történik mindez, eddig pont én nem hittem ezekben a dolgokban, mégis Amy van jobban kibukva? Talán, mert én még nem is fogtam fel teljesen mi is történik most velem, vagy a most elég dekoncentrált barátnőm, az ilyen témákban való jártasságának köszönhetően tud valami, amit én nem.

– Majd én – mondtam és kivettem a kezéből a kis fémdarabot, amit egy egyszerű mozdulattal csúsztattam a kulcslyukba és fordítottam el. Kattant a zár, miután kivettem a kulcsot kitártam az ajtót és a lábtörlőn áttrappolva bejutottunk az üres lakásba. Amy szülei sokat dolgoznak, általában késő délután, estefelé érnek csak haza a munkából. Brison pedig, ha jól tudom az én öcsémmel, Austinnal ment el valahova, talán nálunk vannak. A házba érve egyből a konyha felé vettem az irányt, hogy kávét készítsek magunknak, hátha az segít valamit Amyn.

– Szerinted, ha sikerül megszabadulnunk Erzulie-tól, akkor Lucifer is békén fog hagyni? – tette fel a kérdését felém fordulva a reggeliző pultnál mellettem ülő lány. Visszafordította a fejét és lassan belekortyolt a bögréje tartalmába. Még mindig teljesen rémültnek látszott. A mindig vidám, mosolygós lány pár perc leforgása alatt teljesen magába roskadt.

– Gondolom igen... – Lucifer minden másnap –, ha nem gyakrabban – eljött hozzám. Ezek a látogatásai alig tartottak tovább pár percnél mégis életemben nem féltem még annyira, mint azokkor az alkalmakkor. Már maga a tudat is, hogy egy bukott angyal, akit a legtöbben csak Sátánként emlegetnek, időnként fel-feljárogat hozzám a pokolból, hogy engem is levigyen magával. Ez elég bizarr. Eddig sokszor azt gondoltam, talán megbolondultam, de mivel nem én vagyok az egyetlen, akivel ez megtörténik, e kétségeim eloszlottak, viszont annál jobban rettegtem. Nem tudom, igazából van e okom félni tőle, hiszen csak egy szellem, tehát elvileg nem tudna bántani, viszont mégis éreztem, amikor az arcomhoz ért.

– Aludj itt ma este! – nézett fel Amy, aki eddig lehajtott fejjel meredt az asztalra. Felállt és a mosogatóba tette a kiürült bögréjét.

– Oké.

Telefoncsörgésre lettem figyelmes, előkaptam a zsebemből a készüléket és a fülemhez emeltem, miután megnéztem ki keres.

– Gyere haza! – szólt bele zaklatottan a telefonba. Nem tudom mit követtem el megint, amiről azonnal beszélni akar.

– Miért? – kérdeztem furán.

– Történt valami. Nem telefonon szeretném közölni.

– Rendben – sóhajtottam fel. – Máris indulok.

Visszatettem a telefont a nadrágzsebembe. Mégis mi lehet olyan fontos?

– Figyelj – álltam fel – azt hiszem ma mégsem lesz jó. Anyám valamiért azt akarja, hogy most menjek haza, persze nem akarja elárulni, hogy miért.

– Oké. Akkor én majd kutatok mindenféle módszer után az interneten amivel megszabadulhatunk Erzulie-tól.

– Még több hónapunk van addig, Amy! Nyugi ráérünk – mosolyogtam rá.

– Annyira nem, ha az életedről van szó – jelentette ki kissé indulatosan.

– Talán nem. De van még idő!

– Szerencsénk, hogy én nem úgy gondolkodom, mit te, különben Laurie lenne az egyetlen reményünk – nevette el magát. Kezdett belé visszatérni az élet, de még mindig nem volt önmaga. Amy pontosan tudta milyen vagyok. Szeretem halogatni a dolgokat, egészen az utolsó utáni pillanatig. Pontosabban: nem szerettem, csak egyszerűen mindig úgy voltam vele, hogy ráérek még. Lusta voltam belekezdeni bizonyos dolgokba, amiknek határidejük volt, ezért maradt a halogatás. Ilyenkor mindig megfogadom, hogy legközelebb időben elkészülök, persze sosem sikerül betartanom.

Az eső már elállt, azonban alig győztem kerülgetni a pocsolyákat. Sosem szerettem az esőt, napsütésben mindig sokkal jobban éreztem magam. Ha beborult az idő, az kicsit engem is lelombozott.

– Helló, öcskös! – köszöntem oda a másik irányból jövő családtagomnak, válaszként intett egyet.

– Anya téged is hazarángatott? – ért mellém.

– Haza hát! – sóhajtottam. – Anya neked sem mondta miért? Olyan furcsa volt a telefonban. Austin válaszul csak a fejét ingatta.

– Gondoltam. Amúgy te merre jártál? – érdeklődtem, közben már láttam is az utca végén a házunkat.

– Az egyik osztálytársamnál, Brison is ott volt.

– Aha – reagáltam le.

Időközben célba értünk.

– Itthon vagyunk! – kiáltottam rögtön mikor beértünk az épületbe, még az ajtó sem csuktam be.

– Na végre – hallottam anyám hangját. Bezártam az ajtót magam mögött, levettem a cipőmet és követtem Austint, és beljebb mentem én is.

– Szóval, miért is kellett hazajönnünk? – testvérem már a hűtőben kotorászott, majd kivette a narancslevet és töltött magának egy pohárba. Anyám a lépcső alján állt.

– Nem kértek valamit enni? – kérdezte anyám kínosan mosolyogva. Sugárzott belőle az idegesség, ami lassan kezdett rám is átragadni.

– Anya, mi történt? – kérdeztem immáron nyugtalanul. Anya mindig képes volt megőrizni a hidegvérét, lazaságát, bármikor, bármilyen helyzetben. Meglepett a mostani állapota, ahogy ujjait tördelve áll a lépcső előtt. Sóhajtott egyet, szaggatottan fújta ki a levegőt.

– Üljetek le! – utasított és közelebb jött, de nem ült le.

Letelepedtem az egyik kanapéra vele szemben, majd Austin is levágta magát mellém.