Harmadik fejezet/2.

Forró könnyek égették bőrömet, ahogyan végigszántottak arcomon. Miután Harry visszatért meglepettségéből, amit előbbi kijelentésemmel okoztam neki, az arcomhoz nyúlt és letörölte róla a könnycseppeket. Viszont miután elhúzta a kezét újabb könnyáradat indult meg már piros szemeimből és söpört végig arcomon. Harry hirtelen mozdulattal szorosan magához húzott, bal kezét fel le járatta hátamon, hogy ezzel nyugtató hatást váltson ki rajtam. Régi sérelmektől összetörve bújtam el a karjaiban. Fejem a mellkasán pihent s megállíthatatlanul potyogó könnyeimmel áztattam szürke pólóját. Most minden emlék előjött, mit már régóta temetni kívántam magamban. Minden egyes pillanat, amit évek óta próbáltam elfelejteni, most mozifilmként játszódtak le előttem, még inkább megindítva könnyeimet.

Ahogyan a nappaliban nézem mesét, egyedül a lakásban és meghallom a bejárati ajtó nyílódását és záródását, majd apám cipődobogását az előszobából. Megörülök, hogy itthon van, ám mikor megpillantom apámat egyből ráfagy a mosoly az arcomra. Ivott. Nem részeg, de nem is józan már. "Fel!" szól rám erőteljesen, majd mikor még mindig megszeppenve állok előtte, megfogja erősen a jobb karomat és felrángat a hálószobájukba. Lelök az ágyra én pedig félelemmel telve ülök az ágyon és nézem ahogyan bezárja az ajtót. Aztán....

– Sshh – súgta Harry szorosan magához húzva, miközben még mindig zokogtam és kétségbeesetten kapaszkodtam belé, hatalmas tenyerével folyamatosan a hátamat simította.

Tíz éve tartottam magamba bezárva a szörnyű óra emlékeit; most minden kijött, ha nem is szóban. Úgy éreztem folyamatosan könnyebbülök meg, ahogyan Harry karjaiban sírom ki magamból a régi, szörnyű emlékeket.

– Sajnálom – szipogtam. Nem tudom mennyi ideje ülhettünk ott, ahogy a karjaiban tartva vigasztalt, de mintha megtisztultam volna a rossz dolgoktól, amik velem történtek. Eddig nagyon fájt, ha eszembe jutott az a délután, de most úgy látszik, csak most dolgoztam fel igazán. És végleg elbúcsúztam a múltban lezajlott történtektől, és az azokból megmaradt fájó, rossz emlékektől. Mindentől. Talán eddig is csak az hiányzott, hogy valaki vállain kisírhassam magamat. Amynek nem árultam el soha, még előtte is mindig titkoltam akkor romokban heverő lelki állapotomat, s csak otthon sírtam egyedül a sötét szobában.

– Mit sajnálsz? – ugyan arcát nem láthattam, mert még mindig közel tartott magához, de hangjából kihallottam a csodálkozást.

– Hát... csak egy hete ismerlek, most felhívlak a semmiből és itt sírok a válladon... – nevettem fel halkan, kínomban.

– Nell! – megfogott a vállaimnál és kicsit eltolt magától, hogy szemeimbe tudjon nézni. – Én itt vagyok, ha szükséged van valakire – mondta halkan viszont annál meggyőzőbben. – Bármikor.

– Köszönöm. – már nem sírtam. – Bár nem tudom mivel érdemeltem ezt ki, de köszönöm – mosolyodtam el.

– Sétálunk egyet?

– Most? Harry, este kilenc van! – puskáztam a falióráról.

– Nem baj.

– Hát jó... – álltam fel az ágyról.

Harry lement és a nappaliban várt meg, valamint ismertette a tervünket anyámmal, míg én arcot mostam és próbáltam eltüntetni magamról a sírás nyomait. Bár a szemeim árulkodó pirosságával nem sok mindent tudtam kezdeni.

Vészesen sötétedett már amikor kiléptünk az ajtón, csodálkoztam, hogy anyám egyáltalán elengedett. De úgy tűnt megbízik Harryben, pedig tegnap találkoztak először. Mondjuk én is alig egy hete ismertem meg a göndör fiút mégis megbíztam benne... Mintha csak egy régi barát lenne. Pedig általában nem könnyű a bizalmamba férkőzni, ennek a göndör hajú srácnak mégis hamar sikerült, pedig nem is tett olyat, ami miatt ez alatt a pár nap alatt lett volna okom megszeretni. Talán, mert ilyen rövid idő alatt, és ilyen kevés ismertség ellenére is többször éreztette velem, hogy törődik velem és mellettem áll, mint néhány régi, barátom.

Harry irányításával mentünk a sötét utcákon, bár nem mondta hova megyünk én kérdés nélkül tartottam vele. Csendben sétált mellettem, kezeivel a farmerzsebében.

– Játsszunk! – Szólalt meg hirtelen, arccal felém fordulva. Zöld szemei gyémántként ragyogtak a gyér utcai lámpák által adott fényben.

– Mit? – kérdeztem meglepődve a kérdésén, fogalmam sem volt mit forgathat a fejében.

– Az a lényeg, hogy felváltva kérdezünk egymástól, egy–egy kérdést, amire csak őszintén szabad válaszolni.

– És honnan tudjuk, hogy nem hazudik a másik? – néztem fel rá kíváncsian.

– Sehonnan – jelentette ki egyszerűen széttárva karjait. – Bizalom, a játék lényege – magyarázta miután észrevette, hogy értetlenül meredek rá.

– Oké – vigyorodtam el, újra magam elé nézve. Egy parkban sétáltunk, itt a fák miatt némileg sötétebb volt, mint az utcán. Hatalmas ágaikkal eltakartak egy-egy lámpát, így megfosztva a helyet a fénytől. Fogalmam sincs melyik parkban voltunk, ugyanis figyelmem nem az útra koncentrálódott, miközben jöttünk. Az összes figyelmemet a göndörke sajátította ki tudtán kívül, pedig az utat néztem mégis képtelen voltam felfogni merre haladunk.

Zsebre csúsztattam a kezeim, egy árva lelket sem fedeztem fel rajtunk kívül a közelben. Eléggé lehűlt a levegő így estére, de nem fáztam. Az éjszakai szellő lágyan simogatta az arcomat; hűvös volt, de jól esett.

– Oké, én kezdem! – dörzsölte össze két tenyerét. – Ki az, aki eddig a legnagyobb hatással volt rád?

– Őszintén? – pillantottam fel rá.

– Rajtad áll. Nem jövök rá, ha nem mondasz igazat.

A kérdésén el kellett gondolkoznom. Amynek rengeteget köszönhettem, mindig is mellettem állt és rengeteg dolgon mentünk át együtt. Kevés ember került igazán közel hozzám, és sokan váltottak ki számomra is különös érzéseket belőlem, mégis ez a személy...

– Te – mondtam ki. – Te vagy az – néztem félve rá.

– Most én kérdezek! – jelentettem ki gyorsan mielőtt még reagálhatott volna. – Milyen a kapcsolatod a szüleiddel? – most nem voltak tabutémák, jobban meg akartam ismerni Harryt, és ő is engem.

– Anyámmal nagyon közel állunk egymáshoz. Mivel a szüleim még kiskoromban elváltak, és azután csak ritkán találkoztunk egymással, akkor is csak úgy, ha véletlenül egymásba botlottunk... Olyan, mintha egy idegen ember lenne.

– Oh...

– Voltál már együtt úgy fiúval? – tette fel nemes egyszerűséggel a kérdést.

– Nem. Hány barátnőd volt eddig? – folytattam a játékot.

–  Négy. Kinek mondtad el, hogy mit tett veled? – Komoly tekintettel nézett le rám. Nem kellett mondania pontosan mire gondol. Tudtam.

– Anyámnak – sóhajtottam fel.

– És nem tett semmit? – tisztán látszott rajta, hogy kezd kiakadni.

– Harry, csak egy kérdés! – mutattam fel mutatóujjamat. – Legrosszabb tulajdonságod?

– Makacs vagyok. Mit mondott anyukád miután elmondtad neki mi történt? – Kérdezett is rögtön tovább, bár engem kezdett feszélyezni a téma, amit felhozott.

– Nem hitt nekem – sütöttem le a fejemet. Fájt, hogy anyám sosem állt ki mellettem. – Szerinted mi a legjobb tulajdonságod? – pillantottam fel rá ismét.

– Hmm... soroljam? – vigyorgott. – Jó arc vagyok, vicces, roppant megértő, lélegzetelállítóan nézek ki... – ecsetelte.

– Komolyan! – nevettem és játékosan a vállába ütöttem. Ahogy rekedten felnevetett apró gödröcskék jelentek meg az arcán.

– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Miért nem árultad el senkinek anyukádon kívül? Vagy akár jelentetted fel? – kérdezte komolyra váltva.

– Úgy gondoltam, ha a saját anyám sem állt mellém, akkor mégis ki hinne nekem? – Amynek sem mondtam el. Féltem. Féltem tőle. Féltem, hogy apám mit tesz, ha megtudja, miután a lelkemre kötötte, hogy egy szót se. – Egyedül élsz? – tettem fel az újabb kérdésemet.

– Igen. Fázol? – kérdezte miután látta, hogy karjaimat keresztezve magam előtt, dörzsölöm a felkaromat. – Menjünk haza?

– Nem ártana – válaszoltam. Harry fél kézzel átkarolt és magához húzott, hogy melegítsen. Így indultunk haza.