Második fejezet/6.

Sziasztoooooooook! :DD
Először is kellemes húsvéti ünnepeket kívánok mindenkinek, így utólag is! És szeretném megköszönni a kommenteket, jó olvasni őket, és nagyon hálás vagyok azoknak akik minden részhez írnak hozzászólást! És nagyon örülök a tíz feliratkozónak.
Na és itt is van az új rész. És el kell keserítselek párotokat, mivel ebben a részben sem lesz benne Lucifer (szó fog esni róla azért), de türelem! Hamarosan... ;D Igazából túl sok dolog nem történik benne - kb semmi -, de ezzel le is zárjuk a második fejezetet. És amúgy sajnálom, hogy ritkán van csak új rész, de mindig hozom amint időm engedi.
És írjátok le a rész után, hogy ti mit gondoltok milyen lesz a folytatás, vagy Luciferrel és Erzulieval szerintetek mi lesz, kíváncsi vagyok a ti elképzeléseitekre!
Na, jó olvasást!

Amyvel sietősen sétáltunk az eső áztatta utcákon. A csapadék csak egyre sűrűbbé vált, mi pedig próbáltunk minél hamarabb odaérni Amyék lakásához, de az elázás így is garantált volt. Szívem ezerrel zakatolt, nagyon megrémített amit Laurie mondott. Amy csendben sétált mellettem.

– Hát őszinte leszek...

– Rosszul kezdődik...

– Nem sok – mondta félve. – Igazából eddig alig két–három embernek sikerült megmenekülnie. De! – emelte fel a hangját, ezzel apró reményt ébresztve bennem. – Te meg tudod csinálni!

– Miért sikerülne pont nekem?

– Ilyen hozzáállással biztos, hogy nem is fog. Mi itt vagyunk, Nell, ránk számíthatsz!

– Oké, és mégis hogyan tudnánk elérni, hogy Erzulie eltűnjön?

– Azt még nem derítettem ki. A könyvben, amiben ezeket az információkat is találtam, csak azon személyeket sorolják fel akiknek már sikerült, azt nem, hogy hogyan. Elképesztő, hogy miket nem találok az apám irodájában lévő könyvespolcokon! – áradozott Laurie. – Én most keresgélek tovább, de te ne aggódj semmi miatt! Megoldjuk! – próbált nyugtató hangnemet felvenni, bár a célja lehetetlen volt a mostani helyzetemben. Legalábbis most úgy éreztem.

– Oké, szia – köszöntem el és a zsebembe csúsztattam a telefont.

– Amy, jól vagy? – hadonásztam jobb kezemmel barátnőm arca előtt, ugyanis meg sem mukkant csak tágra nyílt szemmel menetelt előre, robot módjára.

– Nem akarlak elveszíteni! – bukott ki belőle hisztérikus hangon pár perccel később. Egy pillanatra sem nézett rám, még mindig mereven bámult maga elé.

– Nem is fogsz! – jelentettem ki nagyon sóhajtva, fura volt, hogy még nekem kellet nyugtatnom Amyt. Pedig eddig egyáltalán nem hittem a természetfeletti dolgokban; ezzel szemben Amy viszont nagyon is. Eddig elnéztem neki ezt az oldalát, de most be kell látnom én éltem eddig tévhitekben. Még a legvadabb álmaimban sem tudtam volna elképzelni, hogy ilyen dolgok esetleg megtörténhetnek, főleg nem velem. Fáradt voltam, hogy mindezt feldolgozzam, csak aludni akartam és másnap reggel azzal a tudattal kelni, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt.

Amyvel mindketten a gondolatainkba merülve baktattunk a most az esőzés miatt kihalt, pocsolyákkal terített úton Amyék otthona felé.

Az ajtóhoz érve Amy még mindig ugyanolyan elveszett, lesokkolt állapotban volt, mint eddig. Remegő kézzel, többszöri próbálkozásra sem sikerült beletalálnia a kulcslyukba.

Velem történik mindez, eddig pont én nem hittem ezekben a dolgokban, mégis Amy van jobban kibukva? Talán, mert én még nem is fogtam fel teljesen mi is történik most velem, vagy a most elég dekoncentrált barátnőm, az ilyen témákban való jártasságának köszönhetően tud valami, amit én nem.

– Majd én – mondtam és kivettem a kezéből a kis fémdarabot, amit egy egyszerű mozdulattal csúsztattam a kulcslyukba és fordítottam el. Kattant a zár, miután kivettem a kulcsot kitártam az ajtót és a lábtörlőn áttrappolva bejutottunk az üres lakásba. Amy szülei sokat dolgoznak, általában késő délután, estefelé érnek csak haza a munkából. Brison pedig, ha jól tudom az én öcsémmel, Austinnal ment el valahova, talán nálunk vannak. A házba érve egyből a konyha felé vettem az irányt, hogy kávét készítsek magunknak, hátha az segít valamit Amyn.

– Szerinted, ha sikerül megszabadulnunk Erzulie-tól, akkor Lucifer is békén fog hagyni? – tette fel a kérdését felém fordulva a reggeliző pultnál mellettem ülő lány. Visszafordította a fejét és lassan belekortyolt a bögréje tartalmába. Még mindig teljesen rémültnek látszott. A mindig vidám, mosolygós lány pár perc leforgása alatt teljesen magába roskadt.

– Gondolom igen... – Lucifer minden másnap –, ha nem gyakrabban – eljött hozzám. Ezek a látogatásai alig tartottak tovább pár percnél mégis életemben nem féltem még annyira, mint azokkor az alkalmakkor. Már maga a tudat is, hogy egy bukott angyal, akit a legtöbben csak Sátánként emlegetnek, időnként fel-feljárogat hozzám a pokolból, hogy engem is levigyen magával. Ez elég bizarr. Eddig sokszor azt gondoltam, talán megbolondultam, de mivel nem én vagyok az egyetlen, akivel ez megtörténik, e kétségeim eloszlottak, viszont annál jobban rettegtem. Nem tudom, igazából van e okom félni tőle, hiszen csak egy szellem, tehát elvileg nem tudna bántani, viszont mégis éreztem, amikor az arcomhoz ért.

– Aludj itt ma este! – nézett fel Amy, aki eddig lehajtott fejjel meredt az asztalra. Felállt és a mosogatóba tette a kiürült bögréjét.

– Oké.

Telefoncsörgésre lettem figyelmes, előkaptam a zsebemből a készüléket és a fülemhez emeltem, miután megnéztem ki keres.

– Gyere haza! – szólt bele zaklatottan a telefonba. Nem tudom mit követtem el megint, amiről azonnal beszélni akar.

– Miért? – kérdeztem furán.

– Történt valami. Nem telefonon szeretném közölni.

– Rendben – sóhajtottam fel. – Máris indulok.

Visszatettem a telefont a nadrágzsebembe. Mégis mi lehet olyan fontos?

– Figyelj – álltam fel – azt hiszem ma mégsem lesz jó. Anyám valamiért azt akarja, hogy most menjek haza, persze nem akarja elárulni, hogy miért.

– Oké. Akkor én majd kutatok mindenféle módszer után az interneten amivel megszabadulhatunk Erzulie-tól.

– Még több hónapunk van addig, Amy! Nyugi ráérünk – mosolyogtam rá.

– Annyira nem, ha az életedről van szó – jelentette ki kissé indulatosan.

– Talán nem. De van még idő!

– Szerencsénk, hogy én nem úgy gondolkodom, mit te, különben Laurie lenne az egyetlen reményünk – nevette el magát. Kezdett belé visszatérni az élet, de még mindig nem volt önmaga. Amy pontosan tudta milyen vagyok. Szeretem halogatni a dolgokat, egészen az utolsó utáni pillanatig. Pontosabban: nem szerettem, csak egyszerűen mindig úgy voltam vele, hogy ráérek még. Lusta voltam belekezdeni bizonyos dolgokba, amiknek határidejük volt, ezért maradt a halogatás. Ilyenkor mindig megfogadom, hogy legközelebb időben elkészülök, persze sosem sikerül betartanom.

Az eső már elállt, azonban alig győztem kerülgetni a pocsolyákat. Sosem szerettem az esőt, napsütésben mindig sokkal jobban éreztem magam. Ha beborult az idő, az kicsit engem is lelombozott.

– Helló, öcskös! – köszöntem oda a másik irányból jövő családtagomnak, válaszként intett egyet.

– Anya téged is hazarángatott? – ért mellém.

– Haza hát! – sóhajtottam. – Anya neked sem mondta miért? Olyan furcsa volt a telefonban. Austin válaszul csak a fejét ingatta.

– Gondoltam. Amúgy te merre jártál? – érdeklődtem, közben már láttam is az utca végén a házunkat.

– Az egyik osztálytársamnál, Brison is ott volt.

– Aha – reagáltam le.

Időközben célba értünk.

– Itthon vagyunk! – kiáltottam rögtön mikor beértünk az épületbe, még az ajtó sem csuktam be.

– Na végre – hallottam anyám hangját. Bezártam az ajtót magam mögött, levettem a cipőmet és követtem Austint, és beljebb mentem én is.

– Szóval, miért is kellett hazajönnünk? – testvérem már a hűtőben kotorászott, majd kivette a narancslevet és töltött magának egy pohárba. Anyám a lépcső alján állt.

– Nem kértek valamit enni? – kérdezte anyám kínosan mosolyogva. Sugárzott belőle az idegesség, ami lassan kezdett rám is átragadni.

– Anya, mi történt? – kérdeztem immáron nyugtalanul. Anya mindig képes volt megőrizni a hidegvérét, lazaságát, bármikor, bármilyen helyzetben. Meglepett a mostani állapota, ahogy ujjait tördelve áll a lépcső előtt. Sóhajtott egyet, szaggatottan fújta ki a levegőt.

– Üljetek le! – utasított és közelebb jött, de nem ült le.

Letelepedtem az egyik kanapéra vele szemben, majd Austin is levágta magát mellém.