Második fejezet/5.

Érintésétől végigfutott testemen a jóleső melegség. Lenéztem a kezünkre majd vissza Harry ragyogó zöld szemeibe.

– Jöttök már? – fordultak hátra barátaink.

– Igen – válaszoltam tekintetemet le nem véve Harryről. A kezemet szorongató sráccal menetirányba fordultunk, hogy elindulva beérhessük társaságunk többi tagját. Amy, arcán széles vigyorral fordult fél testtel hátra felénk, egyik keze Deanében volt másik kezében pedig a moziból megmaradt kóláját szorongatta. Harryvel melléjük sétáltunk és négyen haladtunk tovább. Jó érzés volt a göndörkével így sétálni – biztonságot sugallt.

Még sosem kerültem ilyen közel egy fiúhoz sem. Nem, Tylerhez sem. Az alatt a pár hónapos kapcsolat alatt nem jutottunk el odáig, hogy – lelkileg –tényleg közel kerüljünk egymáshoz, de ez később sem ment volna. Harry más. Nem mintha már annyira ismernénk egymást, vagy olyan közeli kapcsolatban állnánk, de mégis ezt érzem. Vagy talán csak a kis játékunknak köszönhetően képzelem be magamnak.

Sosem szerettem hazudni az embereknek, a legtöbb esetben még, ha fájt is az igazság, de kerültem a füllentést. De vannak olyan helyzetek az életében, amikor muszáj – legalábbis annak érezzünk –, vagy csak a helyzetet szeretnénk megkönnyíteni ezzel. Sokszor választás elé kerül az ember, a nehezebbik utat választja, azaz őszinte lesz, vagy néha-néha elenged nem kevés hazugságot. Sokszor rosszul döntünk ilyenkor, de mindig van választásunk. Én is sokszor kerültem ilyen helyzetbe, hogy a szüleim miatt hazudnom kellett valakinek, vagy éppen nekik. Választhattam volna a nehezebbik – fájdalmasabb – megoldást, és lehettem volna őszinte, de nem tettem. Talán nem voltam elég bátor, vagy csak a következményektől akartam megkímélni magam.

Annak ellenére, hogy utálom becsapni az embereket, most mit csinálok? Hazudok az összes környezetemben élő embernek. Egyszer persze a mi románcunknak is vége szakad, ezzel együtt a folytonos hazudozásnak is. Nem tudom eldönteni, várom-e azt a pillanatot. A megkönnyebbülést és ezzel egyúttal viszont az elmúlás fájdalmát is elhozza majd a szakítás. Nem akarom elveszíteni Harryt, viszont azt sem tudom meddig mehet ez még így tovább. Ha tényleg el akarjuk hitetni az emberekkel, hogy ez az igazi akkor nem elég csupán pár hétig színlelni. De nem hiszem, hogy sok jó sül ki abból, ha Harryvel emiatt rabolnánk egymás idejét, és zárnánk ki a lehetőségeket.

– Nem akarunk beülni még valahová? – fordult felénk menet közben Dean.

– Benne vagyok, de hova? – mentem bele. Egyrészt még nem akartam hazamenni, másrészt pedig még mindig nem ismerem Dean eléggé ahhoz, hogy rábízzam a legjobb barátnőmet. Tudom, hogy egy pár óra nem sokat segít, de ez is előrelépés.

– Jó, de nem akarok Mekibe menni! – mondta Amy mielőtt félrehúzódott, hogy kidobhassa az időközben kiürült kólás dobozát.

– Van itt egy palacsintázó a harmadikon, menjünk oda – ajánlotta fel Harry.

Beültünk a helyre, amit Harry ajánlott. Még sosem voltam itt, de egész kellemes kis hely volt. Otthonos. És az illatokról Clarie nénikém jutott eszembe, ő csinált mindig palacsintát. Jó érzés fogott el odabent, eszembe jutottak a nagynénémmel töltött pillanatok. Pár évvel idősebb csak nálam ezért nagyon jóban vagyunk, mintha a testvérem lenne, hiányzik már, mivel elég régen találkoztunk.

A bejárattó nem messze találtunk egy üres boxot a fal mellet, amit meg is céloztunk.  Én a falhoz ültem, Amy mellét a srácok pedig velünk szembe – Dean kívülre – kerültek.

Miután kihozták a megrendelt palacsintáinkat. izgatottan kaptam be az első falatot. Régen ettem már palacsintát, jóformán csak akkor szoktam amikor Clarienél vagyunk, kíváncsi voltam, hogy a kis étkezde kreálmánya felér-e a nagynéném isteni palacsintájával. Másfelől pedig igencsak megéheztem.

Evés közben sokat nevettünk és hülyültünk. Meglepően jól kijöttem Deannel is, és rá kellett jönnöm talán nem ismertem eléggé ahhoz, hogy ítélkezzek felette és az Amyvel való kapcsolata felett.

Ismerős dallamot hallottam meg a táskámból emelkedő hangerővel. A telefonom csörgött. Előhalásztam a készüléket a táskám legmélyéről, majd mikor már a kezemben tudhattam a telefont a kijelzőjére pillantottam. Laurie keresett. Tudtam mit jelent, ha ő hív és azt is, hogy nem itt kéne fogadnom a hívását. Gyorsabban kezdett verni a szívem a kíváncsiságtól, de sokkal inkább a félelemtől. Laurie talált valamit Luciferrel vagy Erzulie-val kapcsolatban, már előre féltem a közölnivalójától.

Megnyomtam a hangerő gombot a készülék oldalán, így a telefon némán jelezte tovább, hogy hívásom van. Amy felé fordítottam a telefon kijelzőjét, hogy ő is el tudja olvasni, ki keres.

– Bocs, fiúk. Nekünk most mennünk kell! – pattant fel hirtelen Amy. Dean arcára puszit nyomott miközben elhaladt mellette, és már a kijáratnál várt engem sürgetőn.

– De mi?! – értetlenkedve pillantott Dean rám majd hátrafordulva Amyre.

– Holnap találkozunk – vetettem még oda sietve, és Amy után indultam. Csoda, hogy Laurie még nem szakította meg a hívást. De ha ennyi idő után még mindig csörög a telefonom valami fontosat, vagy sürgőset akarhat mondani, mi még inkább megrémített.

– Szia! Mit tudtál meg? – szóltam bele idegesen a fülemhez tartott készülékbe. Amy szorosan mellettem jött a telefon felé hajolva, hogy ő is tisztán hallja mit mond Laurie. Sietősen haladtunk a pláza kijárata felé.

– Pontosan mikor is leszel tizennyolc? – kérdezte egyből, szintén idegesen.

– Június tizenötödikén. Miért?

– Oké – fújta ki a levegőt a lány a vonal túlsó végén. – Erzulie ugye csak egy bizonyos idő után veszi át a tested felett a hatalmat. Ez az időintervallum pontosan tizennyolc év és két hét. Miután betöltötted a tizennyolcat van pontosan tizennégy napod, hogy megmenekülj.

– Hogy megmeneküljek?

– Hét-hét nap. A hét arkangyal és a hét fő erény miatt tizennégy nap.

– Szóval pár hónap múlva meghalok?!

– Nem fogsz meghalni! – jelentette ki nyomatékosan Laurie. Valamiért nagyon a szívén viselte a sorsomat, pedig eddig még csak egyszer találkoztunk.

– Hát testben lehet, hogy nem...

– Van pár módszer, amivel kiűzheted Erzulie-t a testedből, de ezek elég kockázatosak... – halkult el a hangja.

– Mégis mennyi esélyem van, hogy megmeneküljek? – kérdeztem viszonylag nyugodt hangon, de belül rettegtem, tomboltam.

Miért pont én?