Második fejezet/2.

Alig csöngött párat a telefon, Harry már fel is vette.

– Már most hiányoztam? – szólt bele a készülékbe, a köszönést kihagyva. Hallottam a hangján, hogy mosolyog.

– Neked is szia! – nevettem – Csak kérdezni szeretnék valamit – pontosabban: nem; én nem akarok semmit sem kérdezni, csak anyám.

– Hallgatlak.

– Ráérsz ma este? – tettem fel a kérdést, nemleges válaszban reménykedve.

– Igen. Mit terveztél? – érdeklődött. A francba, ráér. Nem, nem azzal volt a bajom, hogy találkoznom kell Harryvel, én anyámmal és Harryvel nem akartam találkozni. Tudom, hogy semmi jó nem sül ki abból, ha anya találkozik valamelyik barátommal, mindegy, hogy fiú vagy lány.

– Anyám meghívott, hogy vacsorázz ma nálunk. Szóval, ha lenne kedved...

– Szívesen megyek – vigyorgott. Tudtam, hogy vigyorog. Még nem tudja mire vállalkozik.

– Oké, akkor nyolcra gyere át.

– Örömmel. Szia – mondta, majd bontotta a vonalat.

Ledobtam magam mellé a telefonomat, de rögtön fel is kaptam, mert eszembe jutott, hogy fel akarom hívni Amyt. Igaz, hogy egy órája találkoztunk utoljára, de el kellet neki mesélnem az azóta történteket.

Nem vette fel a telefont, de úgy döntöttem nem erőltetem, gondolom Deannel van. Még mindig nem díjazom a kapcsolatukat, de ha Amy boldog az jó, és, ha vele, akkor vele. Tenni úgysem tudok ellene, és ha tényleg szeretik egymást és Dean nem csak kihasználja, akkor nem is akarok. Amy váltig állítja, hogy Dean más, mint amilyennek én ismerem. Szeretnék hinni neki, tényleg. De ez nem könnyű. A barátnőm, bízom benne, de ezt a Dean-ügyet még fel kell dolgoznom.

Már fél nyolc volt, én meg a kanapén elterülve kapcsolgattam a tévét, ugyanis semmi nézhető műsort nem találtam. Anya már végzett a főzéssel és ínycsiklandó illatok terjengtek a lakásban, de Harry még nincs itt, szóval ellen kellet állnom a késztetésnek, hogy enni kezdjek; ami egyre nehezebbnek bizonyult.

Apa elvitte Austint nem tudom hova, de anya mondta, hogy jóval csak vacsora után fognak hazaérni. Tehát csak hárman leszünk.

Éppen találtam egy műsort a tévében, ami viszonylag érdekesnek is bizonyult, de pont akkor csengettek.

– Majd én nyitom! – rohantam az ajtóhoz, mielőtt anyám odaérhetett volna.

Megálltam az előszobában és hosszan kifújtam a levegőt, és végignéztem magamon, hogy azért elfogadhatóan nézek–e ki. Igazából nem is tudom miért, izgulok.

– Szi... Jó estét – nyitottam ki az ajtót, de a várt személy helyett a postás állt a küszöbön.

Aláírtam a papírt, amit elém nyújtott és elvettem tőle a borítékot, majd kissé csalódottan sétáltam vissza. Hogy miért voltam csalódott? Nem tudom. Hiszen nem is akartam, hogy Harry most átjöjjön.

Pár perc múlva megint csengettek, felkeltem a kanapéról és komótosan sétáltam a bejárathoz, majd unottan ajtót nyitottam.

– Harry – meglepődtem.

– Kit vártál? – nézett rám nevetve.

– Csak korán jöttél. – jobban kitártam az ajtót, hogy a fiú be tudjon jönni.

– Hazamehetek és visszajöhetek később is – viccelődött.

– Harry – vettem halkabbra a hangom –, meg kéne beszélnünk a részleteket. Mármint, ha azt akarjuk, hogy anyám bevegye, hogy járunk, mondjuk tudni kéne, hogy mikor jöttünk össze, meg ilyenek...

– Nem lesz gond – mosolyodott el megnyugtatásul, majd kikerülve beljebb ment a lakásban.

– Na, és, Harry. Van jogosítványod? – jött az újabb kérdés. Amint leültünk az asztalhoz kezdődött is a 'kihallgatás'.

– Igen – adta meg a rövid választ, Harry és ivott a poharából.

– Ilyen fiatalon meggondolatlanság.

– Anya, Harry tizenkilenc éves – világosítottam fel. – Tud vigyázni magára.

– És rád? – vonta fel a szemöldökét.

– Rám is tud – néztem rá nyomatékosan, majd bekaptam egy falat húst. Elég kínos volt a beszélgetés, de legalább a vacsora finom volt.

– Jársz egyetemre vagy legalább dolgozol most valahol? – bombázta az újabb kérdéseivel anya Harryt.

– A nagybátyám autószerelő-műhelyében dolgozom, de tervben van a főiskola.

– Melyik? – komolyan, anyám elmehetne rendőrnek. A kihallgatásban nagyon otthon van.

– A Manchester University, politológiát és szociológiát szeretnék tanulni, de eddig különböző okok miatt még nem tudtam fősulira menni, de ha minden jól megy jövőre elkezdem.

– És mi lesz így a kapcsolatotokkal? – nézett anya felváltva Harryre és rám.

– Megoldjuk – mondtam.

– Még nem is kérdeztem, mióta is vagytok együtt? – helyben vagyunk....

– Két hete – válaszolta Harry. Igazából két hete nem is ismerjük egymást, csak pár napja.

– Hmm. Tudni akarok mindent! – lelkesedett be anyám.

Nagyon remélem, hogy Harry kitalálta már a részleteket, különben bajban vagyunk, mert nekem semmi sem jut eszembe mit mondhatnánk. Anya pedig nagyon könnyen kiszúrja, ha valaki hazudik, ezért is csodálkozom, hogy egyáltalán azt bevette, hogy együtt vagyunk Harryvel.