Második fejezet/1.

Teljesen átadva magamat az érzésnek csókoltam Harryt. Ajkai puhasága és férfias illata rabul ejtett. Harry először meglepetten reagált a cselekedetemre, majd visszacsókolva nyelve a számba vándorolt, mire én kezemet megállíthatatlannak érezve túrtam göndör fürtjeibe. Az eszem megálljt parancsolt. De a testem megtagadva az utasítást többért könyörgött. Egyszerűen nem tudtam betelni az érzéssel, ahogy egymást csókolva álltunk, ujjait a derekamba fúrva húzott közelebb magához.

Megbabonázva nézett a szemeimbe mikor végre sikerült elszakadnunk egymástól.

– Sziasztok! – ért oda hozzánk anyám akinek, bizonyítás végett az előbbi kis akció lezajlott. – Nell, nem szeretnél bemutatni az újdonsült barátodnak? – vigyorgott rám.

– Persze. Harry, anya. Anya, Harry – hadonásztam unottan kettejük között.

– Örülök, hogy megismerhetem – reagált Harry.

– Úgy szint'. Na, akkor én most itt hagylak benneteket, még ki kell pakolnom – utalt a szatyrokra, amiket szorongatott.

– Szóval mi... járunk? – nézett rám pimasz vigyorral  a szája sarkán Harry, mikor anyám bement a házba. – Jó tudni.

– Harry, ami azt illeti, el kell mondanom valamit. Őrültnek fogsz tartani, megjegyzem: teljesen jogosan, de... – hebegtem, nem tudtam hogyan mondjam, hogy ne hangozzon olyan hülyén. – Szóval én nem azért csókoltalak meg, csak anyámmal összevesztünk reggel és nem hagyhattam, hogy neki legyen igaza. Te meg pont itt voltál... – néztem fel rá félve, a reakciójától.

– Nem értelek – nézett le rám kifejezéstelen arccal én meg egyre kínosabban éreztem magam.

– Veszekedtünk anyámmal és a végén oda lyukadtunk ki, hogy megint azzal jött, hogy szerinte nekem sosem lesz senkim, és ezzel régóta piszkál nekem meg elegem lett, és csak meg akartam mutatni neki... Ne haragudj, hogy kihasználtalak most... – tördeltem ujjaimat, nem akartam Harry szemébe nézni, helyette inkább a cipőm orrát fixíroztam.

– Akkor mutassuk meg neki! – mondta, én meg felkaptam a fejemet határozott kijelentésére.

– Tessék?

– Eljátszhatjuk, hogy a barátod vagyok – vigyorgott.

– Ez őrültség – nevettem hitetlenkedve.

– Te mondtad, hogy bizonyítani akarsz anyukádnak akkor meg mi tart vissza? Ezek után.

– Amúgy sem tudnánk hitelesen eljátszani – motyogtam. Igazából magam sem tudtam hányadán állunk Harryvel.

– Miért ne tudnánk? Szerintem jó színész vagyok – jelentette ki büszkén, és kicsit nagyképűen, de ezt olyan aranyosan tette, hogy el kellett nevetnem magamat.

– De, ha nincsenek meg az érzelmek...

– Hidd el, megvannak – súgta a fülembe közel hajolva hozzám, ahogy elhúzta a fejét ajkai súrolták a fülcimpámat. Majd rám sem nézve, egy szó nélkül ott hagyott. Hátrafordulva néztem távolodó alakját, és nem tudtam mire vélni előző kijelentését.

Bementem a házba, levettem a cipőmet és a kabátomat, majd a nappaliba lépve pillantottam meg anyámat nekem háttal ülve a kanapén. Most nem akartam vele beszélni, tudtam mi lenne a téma: Harry. Inkább a lépcső felé vettem az irányt, hogy észrevétlenül felsunnyogjak a szobámba.

– Állj csak meg – hallottam anyám hangját a hátam mögül mire szitkozódtam magamban egy sort, amiért észrevett. Lassan megfordultam és kérdőn néztem rá még mindig a lépcső közepén ácsorogva.

– Szeretnék beszélni veled.

Visszamentem a nappaliba és az egyik fotelbe telepedtem le vele szemben, és vártam, hogy megszólaljon, de mivel nem tette, nekem kellett.

– Igen? – nyeltem egyet.

– Nem is meséltél nekem Harryről.

– Még elég friss a dolog – húztam fel a lábaimat is a fotelbe.

– Tudod mit? Hívd meg vacsorára ma este.

– Harryt? – kerekedtek el a szemeim. Ennek nem lesz jó vége, anyámat ismerve.

– Miért, szerinted kit?

– Hát, nem hiszem, hogy ráér – húztam el a számat, de ami azt illeti nagyon nem akartam, hogy átjöjjön.

– Érjen rá – jelentette ki határozottan.

– Oké – válaszoltam hosszan elnyújtva az utolsó betűt, majd sóhajtva felálltam addigi ülőhelyemről és felmentem a szobámba.

Felérve levetetem magamat a hatalmas franciaágyamra és a hátamon fekve a plafont bámultam, miközben megállhatatlanul kattogott az agyam.

Harry szavain tűnődtem.

"De, ha nincsenek meg az érzelmek..." "Hidd el, megvannak" – visszhangoztak a szavak a fejemben. Akkor most Harry burkoltan szerelmet vallott nekem? Vagy csak én képzelek bele túl sok mindent a dolgokba? Szerintem az utóbbi. Harryvel csak pár napja ismerjük egymást, de nagyon jól kijövünk. Harry... jó pasi, azt meg kell hagyni, meg kedves és vicces, meg még sorolhatnám; és amikor a közelében vagyok vagy megérint az olyan... földöntúli érzés.

Elővettem a telefonomat és rámentem Harry nevére a névjegyzékben. Nézegettem egy ideig a kijelzőt, majd hosszan kifújtam a levegőt és rányomtam a hívás gombra.

Első fejezet/8.

Másnap reggel fejfájással ébredtem, ami nem jött valami jól, most, hogy hétköznap van és suli. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból és lementem, hogy vegyek be fájdalomcsillapítót.

– Pálinkás jó reggelt! – nézett rám szemrehányóan anyám, amint leértem a konyhába.

– Viszont – dörzsöltem meg két ujjammal a halántékomat.

– Hol is voltál te tegnap éjjel, ha szabad tudnom? – kezdte.

– Én...

– Buliztál. Igazam van? – karjait keresztbe fonta maga előtt.

– Igen.

– Mennyit ittál? – kérdezte hidegen.

– Nem sokat – válaszoltam. A pultnak dőlve ittam le a gyógyszert egy pohár vízzel.

– Nyilván ezért nézel ki így...

– Anya, ne most – szóltam rá.

– Legalább szedtél volna fel egy fiút tegnap – lesajnálóan nézett rám. A legtöbben ilyet se gyakran hallanak az anyjuktól, de a mi családunk más.

– Miért olyan fontos ez neked? – kérdeztem idegesen. Persze tudtam a választ. Abban bízik, ha lenne valakim talán – még – ennél is kevesebb időt töltenék itthon. Ami neki csak kapóra jön, hiszen, ha még sikerült Austint is kipaterolnia itthonról pár órára időnként, nyugodtan fogadhatná a pasijait. Na, meg úgy szívesebben vállalna fel a barátnői előtt, hogy valamiben hasonlítok rá.

Nem értem én anyám neveltetési módját – már, ha ezt annak lehet nevezni. Próbál a maga mintájára nevelni, viszont ki van akadva, ha néhanapján egy kicsivel később érek haza. Ami ellentétben áll azzal, amit általában csinál.

– Az Isten szerelmére, Nell, hamarosan tizennyolc éves vagy, élj!

– Pont azt csinálom – dünnyögtem.

– Ha szóltál volna legalább...

– Anya, el fogok késni – mondtam higgadtan, és elindultam, hogy a nappalin átvágva felmehessek a lépcsőn a szobámba.

– Nem is csodálom, hogy nem kellesz senkinek – mondta még majd megfordult, hogy folytathassa a dolgát.

– Tessék? – fordultam vissza hirtelen tágra nyílt szemekkel, dühösen mentem vissza a konyhába. Másoknál nyilván nem így néz ki egy anya-lánya beszélgetés.

– Jól hallottad. A megnyerő külsőd ellenére, amit szerencsésen örököltél tőlem, nem futnak utánad a pasik, amit nem is csodálok, ilyen személyiség mellett... – na, szép...

– Ha már itt tartunk: volt már barátom – utaltam az egyetlen exemre, Tylerre. Egy éve történt, de nem tartott sokáig, mindössze két hónapig, ha együtt voltunk. A kapcsolatunk soha nem volt az igazi, és elég hűvös is volt. Akkor még mindketten azt hittük, szerelmesek vagyunk, de nem így volt. Talán a sors soha nem is akart minket összehozni, csak véletlenül sodort minket az élet egymás útjába; mi meg mi-rossz-lehet-belőle alapon megpróbáltuk együtt. Tyler rendes fiú, de mi nem egymásnak lettünk teremtve.

– Te is tudod, hogy az nem volt normális kapcsolat. Még addig sem jutottatok el – hányta a szememre, jogtalanul. – Komolyan én lennék a legmeglepettebb ember, ha egy fiúval  – barátinál több – viszonyod lenne – állapította meg hitetlenkedve.

– El fogok késni – úgy döntöttem inkább ráhagyom a dolgot. Felmentem a szobámba, hogy felöltözzek, hiszen még mindig pizsamában voltam.

Suli után úgy döntöttünk Amyvel, hogy beülünk abba a kávézóba, ahova sokszor megyünk tanítás után.

Természetesen mindent elmeséltem neki a tegnap estéről.

– Hm, Harry, Harry... –  reagált nevetve – nem is tudtam róla, hogy ilyen kis hősies.

– Jóformán a nevén kívül semmit nem tudsz róla – közöltem Amyvel a tényt és beleittam a forrócsokimba.

– Tudod mit? – fonta össze a karjait maga előtt az asztalra könyökölve, és úgy vigyorgott rám, mintha tudna valamit, amit én nem. – Szerintem ti össze fogtok jönni.

– Mi? Te megőrültél – nevettem fel – És ezt mégis miből állapítottad meg.

– Az legyen az én titkom – mosolygott rám titokzatosan.

– Fura vagy.

– Tudom – értett egyet megállapításommal.

– Na, és Erzulie-val kapcsolatban jutottál valamire? – Amy, miután meséltem neki Erzulie-ról való felfedezésemről, teljesen ráállt a témára.

– Nem – mondta csalódottan. – Szinte minden áldott nap a neten keresgéltem róla, de semmi. Egyszerűen semmi, azon kívül, amit még te tudtál meg róla. Jól elbújt ez az Erzulie – fújtatott barátnőm.

– Elvihetem? – mosolygott rám a pincérnő, az üres poharamra célozva.

– Igen, köszönöm.

Feltette a poharat a tálcájára és elindult, de két lépés után visszafordult..

– Ne haragudjatok, de jól hallottam, hogy Erzulie Istennőről beszélgettetek?

– Igen – néztem rá furán. – Miért?

– Hát... volt egy érdekes történetem. Tulajdonképpen nem is vele, de...

– Mesélj! – utasította izgatottan Amy.

Letette a tálcát a kerek alakú asztalra és leült közénk.

– Jó. Szóval még két éve történt. A szüleim és a nővérem nem voltak otthon én meg este későn értem haza. Teljesen sötétek voltak az utcák és otthon meg áramszünet volt, szóval még a lakásban is sötét volt. Megjelent egy alak, valami szellemféle, fekete bőrből készült ballonkabát volt rajt és...

– Lucifer? – szakítottam félbe mondandójában.

– Valószínűleg ő volt az. Teljesen lesokkolt az egész, tök ijesztő volt. Valami Erzulie-t keresett rajtam. Aztán mondtam neki, hogy fogalmam sincs, miről beszél és eltűnt. Többet nem láttam. Másnap utánakeresgéltem a dolgoknak, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy miért lehetett neki ilyen fontos, nem tudtam mire vélni az egész látogatását. Aztán hosszas kutatás után végül egy könyvben találtam róla bővebb információt. Apám dolgozószobájában egy polcon találtam egy könyvet, de nem is ez a lényeg. Szóval, nem tudom, mire vagytok kíváncsiak vele kapcsolatban, de én azt találtam, hogy miután valami Lucifer, akit szeretett lekerült a pokolba Erzulie minden lehetséges módon próbálta visszahozni őt, és tett valamit, arra már nem emlékszem mit, de máglyára ítélték miatta. Azóta  minden századik évben visszatér valakinek a testében. Az illető, akit kiszúrt magának semmit nem észlel belőle, teljesen normálisan él... egy ideig. Még kisgyerekkorukban költözik a gyerekek testébe, hogy a maga formájára tudja szabni a külsejüket. Legalábbis, hogy nagyjából azért hasonlítson. Akit kinézett magának annak a személynek két lélek is él a testében, a sajátja és Erzulie-é. Az utóbbi a háttérbe vonulva, észrevétlenül 'él' a testben, mintha ott sem lenne. Majd a megfelelő pillanatban átveszi az uralmat a test és az áldozat lelke fölött, és ő irányít. És ennek a módszernek a segítségével megpróbálja visszaszerezni Lucifert – fújta ki a levegőt mondandója végén.

– Hát ez elég ijesztő – nézett rám riadtan Amy. Én csak tágra nyílt szemekkel bámultam magam elé, köpni–nyelni nem tudtam.

– Ez biztos csak valami mese – reagáltam kis idő múlva az imént hallottakra.

– Nem az. Voltak a könyvben felsorolva nevek, példának. Rájuk kerestem a neten és majdnem mindegyikőjükről találtam képet is, és kísértetiesen hasonlítottak egymásra. Rád is – nézett ezzel rám. Én meg kezdtem nagyon kétségbe esni, mi van, ha ez igaz.

Amy elmesélte a lánynak, mint később megtudtuk Laurie-nak, az én találkozásaimat Luciferrel. Laurie-nak vissza kellett mennie dolgozni, hiszen már mióta leült és velünk beszélgetett, de megígérte, hogy utánanéz lehet–e valamit tenni Erzulie ellen.

A kávézóból kilépve teljesen ledöbbentem beszéltük át még egyszer Amyvel az előbbi témát, aki biztosított róla, hogy "segít kiűzni belőlem azt a parazitát".

A házunkhoz érve Harryt pillantottam meg egy fának dőlve. Zsebre dugott kézzel állt, és laza mosollyal az arcán engem nézett. Tekintetétől és egész megjelenésétől kihagyott egy ütemet a szívem.

– Hát te? – kérdeztem meglepetten.

– Látni akartalak – lökte el magát a fától és komótosan odasétált hozzám.

Anyámat pillantottam meg oldalról hazafelé jönni, Harry éppen magyarázott valamit, de nem figyeltem oda. Meg kellett mutatnom anyámnak. Sandán felé pillantottam, hogy minket néz-e, és mikor meggyőződtem róla, hogy igen, hirtelen, Harryt félbeszakítva a szájára tapasztottam a számat.

Első fejezet/7.

Bezártam magam mögött az ajtót, majd a házunk előtt parkoló fekete Range Roverhez sétáltunk. Harry kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót, és miután beszálltam beszálltam az autóba be is csukta utánam. Figyelte, ahogy gyors léptekkel megkerüli elölről a kocsit és beül mellém.

– Hová megyünk? – érdeklődtem felé pillantva miközben ő beindította a motort. El sem hiszem, hogy eljöttem vele.

– Szórakozunk egy kicsit – adta meg a választ rám sem nézve.

Az út csendben telt. Ő végig az utat figyelte, csak pár kósza pillantást vetett felém. Én a gondolataimba merülve bámultam ki az ablakon. Az éjszakában csak az utcai lámpák fénye adott némi világosságot London utcáinak.

Körülbelül fél órát töltöttünk kocsikázással miután Harry leparkolt egy szórakozóhely előtt. Hangos zene szűrődött ki, néhány ember kószált az épület körül és a bejáratnál.

Kinyitottam az ajtót és kiszálltam a hatalmas járműből. Összerezzenve tapasztaltam, hogy hűvösebb van, mint pár órája, ezért jobban összehúztam magamon a bőrdzsekimet. A kocsi mellett álltam Harryt várva.

– Mehetünk? – kérdezte mire aprót bólintottam. Éreztem az ujjait az enyémekhez érni azzal a szándékkal, hogy megfogja  a kezem, de én ezt megelőzve inkább a kabátom zsebébe csúsztattam őket. Harry felnevetett, aztán egy szót sem szólva haladtunk tovább.

A bejárathoz érve Harry lepacsizott az addig komoly képet vágó fekete ruhás kidobó emberrel, aki most elmosolyodott.

– Csinos – állapította meg a nagydarab pasas Harrynek címezve a megszólalását, miközben felém biccentett, hogy rólam beszél.

Bementünk és rögtön a pult felé vettük az irányt.

– Mit kérsz? – nézett rám a göndörke.

– Vizet.

– Nehogy már – mosolyodott el.

– Harry, nekem holnap iskola...

– Nell, nem leitatni akarlak.

– Vodkanarancsot – adtam meg magam végül.

Harry szólt a pultosnak, hogy mit iszunk mire az már töltötte is ki a kért italokat.

Már vagy fél órája ott voltunk, de csak ültünk a pultnál és ittunk. Beszélgettünk is keveset, de ez nehezen volt kivitelezhető a hangos zene miatt.

– Elrabolhatom a hölgyet egy táncra? – jött oda hozzánk egy srác, kb. annyi idős lehetett, mint én.

Harryre pillantottam, aki hidegen mérte végig a fiút. Felálltam, bár kicsit megszédültem a piától. Nem, nem voltam részeg, viszont teljesen józan sem. Nem szóltam semmit csak elsétáltam a sráccal, a ritmusra vonagló tömegbe. Most, hogy közelebb voltam a taghoz éreztem rajta, hogy bűzlik az alkoholtól. Táncoltunk egy ideig majd a csípőmre tette mindkét kezét és a fülemhez hajolt.

– Rázhatnád magad a hálószobámban is – csúsztak le kezei a fenekemre.

Hirtelen egy kar tekeredett a derekam köré hátulról és megfordított, ezzel kirántva engem a részeg srác karjaiból.

– Táncolj velem – mondta Harry és még távolabb húzott az előbbi táncpartneremtől.

– Hozok inni, mit kérsz? – szólalt meg Harry kis idő múlva.

Megmondtam neki, hogy mit szeretnék inni  mire ő ott is hagyott egyedül. Nem sokáig voltam magamban a táncoló tömegben, egyszer csak hatalmas kezeket éreztem a derekamon, majd szorosan magához húzott az illető, így teljesen neki simultam a hátammal. Megfordultam és azzal a sráccal találtam szembe magam, aki az előbb fogdosott.

– Hello, szépségem – vigyorgott rám.

– Eressz el – mondtam miközben próbáltam kiszabadulni karjai szorításából, mire ő csak még szorosabban tartott magánál, miközben fejével egyre hajolt felém. Elhúztam a fejemet és küzdöttem a srác ellen, hogy elengedjen, de még mindig erősen tartott. Szája egyre csak közeledett az enyémhez bármennyire is próbáltam elhúzódni. Sípcsonton rúgtam, de mivel nagyon közel álltunk egymáshoz nem tudtam akkora erőt belevinni a rúgásomba, mint szerettem volna, így az meg sem kottyant neki.

Hirtelen egy ököl csapódott arcának oldalról, elengedett és tántorgott egy kicsit mire visszanyerte egyensúlyát. Az ütést kivitelező személy felé pillantottam és Harryt véltem felfedezni megmentőm személyében. A srác támadásba lendült, de nem jutott sokra, mert a sok alkoholnak a szervezetében köszönhetően nem ütött hirtelen, így Harry könnyedén kitért az ütés elől. Kísérőm még józan volt, így ő simán bemosott a srácnak még egyet, mire az említett a z ütés erejétől a földön kötött ki.

Többen pillantgattak felénk, de Harryt ez nem érdekelte, összekulcsolta ujjainkat és kimentünk a clubból, amíg a megmentőm ellenfele a földről próbált feltápászkodni, több–kevesebb sikerrel.

Kézen fogva sétáltunk ki az utcára, most eszemben sem volt elhúzódni tőle.

– Köszönöm – mondtam halkan a földet nézve.

– Az a fickó egy vadbarom – mondta Harry ingerülten.

– Nem vezethetsz – figyelmeztettem Harryt mikor a kocsijához értünk.

– Nell, nem vagyok részeg – reagált higgadtan.

– De ittál – kötözködtem jogosan.

– Jó, hívok taxit. A kocsiért majd holnap eljövök.

A házunk előtt megállt a taxi, elköszöntem Harrytől és kiszálltam, ő meg tovább utazva vitette haza magát.

Belépve az ajtón az orromig sem láttam a fény hiányában, ezért fel akartam kapcsolni az előszobában a lámpát, de nyomogathattam a kapcsolót csak nem lett világosság.

– Nem igaz – sziszegtem és előszedtem a telefonomat a táskám mélyéről, hogy azzal világítsak.

A vakut bekapcsolva világítottam. Levettem a cipőmet, mikor felnéztem Lucifert pillantottam meg pár méterre magam előtt, mire ijedtemben megugrottam egy hatalmas sikítás kíséretében. Teljesen lefagytam mozdulni sem tudtam félelmemben. Lucifer leugrott a két hatalmas hollófekete lóval felszerelt kocsiról és megindult felém. Gyorsan megfordultam és elkezdtem a bejárati ajtót rángatni, de még kulccsal sem nyílt.

– Mi?! – fakadtam ki hisztérikusan.

– Hova–hova? – hallottam meg magam mögül mély, hátborzongató hangját.

Nyeltem egyet és lassan félelemtől remegve fordultam meg. Ott állt már teljesen előttem. Az ajtónak préselve hátamat próbáltam növelni a távolságot kettőnk között. Hangosan ziháltam, a szívem úgy dobogott, azt hittem menten kiszakad a mellkasomból.

– Erzulie – suttogta, már félelmetesen közelről magasodott felém, jobb kezét felemelte és gyengéden arcomhoz érintette. Próbáltam a másik irányba húzódni, bár túl sok mozgásterem nem volt.

Lucifer elhúzta a kezét, leengedte maga mellé és csak bámult rám. Sosem éreztem még olyan félelmet, mint akkor.

– N-n-nem én vagyok Erzulie – mondtam elhaló hangon.

– Szerelmem, mi tart vissza attól, hogy újra együtt legyünk?

– É-én nem... – kezdtem bele, de félbeszakított.

– Akkor is együtt leszünk! – nevetett fel ördögien.

A lámpa hirtelen felkapcsolódott és már csak hűlt helyét láttam Lucifernek. Lépteket hallottam.

– Nell, mit csinálsz te itt ilyenkor? – lépett látóterembe anyám köntösben.

Még mindig hangosan ziháltam és arcom ki volt pirulva.

– Én... – kezdtem volna a magyarázkodást, de még fogalmam sem volt mit is mondhatnék.

– Tisztában vagy vele mennyi az idő? – kérdezte felháborodva – Hajnali három óra van! Hol csavarogtál te eddig? – kiabált rám, majd sóhajtott egyet szemét lehunyva– Menj aludni, de reggel ezért még számolunk – adta ki az utasítást.

Csak kíváncsiságból félig megfordulva résnyire kinyitottam a bejárati ajtót megbizonyosodva róla, hogy "működik", majd vissza is zártam.

– Nyomás! – szólt rám anya, bal karját kinyújtva a lépcső felé mutatott.

– Jó éjt – dünnyögtem mikor elhaladtam mellette. Felrohantam az emeletre és szobámba érve bevágtam magam után az ajtómat – azért nem túl hangosan, nem akartam felkelteni a többieket.

Na, ez lett volna a fejezet, remélem elnyerte a tetszéseteket. :)
Viszont mivel nem tudom tetszik-e nektek a történet (vagy olvassa-e valaki egyáltalán), szeretnélek megkérni titeket, hogy pár kommenttel ajándékozzatok meg. Mert van pár ember aki szokott hozzászólásban írni néhány szót - amiért nagyon hálás vagyok! -, de csak két-három ember. Így nem tudom van-e értelme felraknom a történetet ide. Kérlek írjatok pár szót a történetről - lehet hideg, meleg -, hogy mit gondoltok, mert ez fontos lenne nekem.
A kövi fejezetet nem tudom mikor hozom, szerintem csütörtökön, de, ha nem is, péntek estére már mindenféleképpen fent lesz. :)

Első fejezet/6.

Lassan haladtam Amy szobája felé. Ki voltam bukva anyáék miatt, legalább akkor ne veszekednének mikor Austin otthon van!  Még csak tizenkét éves. Már nem kicsi, de még nagyon gyerek. Nehéz neki feldolgoznia azt, ami otthon történik, ráadásul ő még a felét sem tudja annak, amit én. Így is nagyon kivan, ha lehet nem is itthon tölti a szabadidejét, mindig elmegy valamelyik barátjához, hogy minél később kelljen hazaérnie – mondjuk ezzel én is így vagyok... A szüleink külön-külön is rosszak, de együtt... De mindezek ellenére mégis hálával tartozom nekik; ha ők nem kerülnek össze, én most nem lennék és Austin sem. Mint minden testvér szoktunk veszekedni, olykor a pokolba kívánjuk a másikat, de ezek csak pár percig tartó átmeneti állapotok. Mindig kitartunk, és ott vagyunk egymásnak. És ez a legfontosabb ilyen szülők mellett. Áldom az eget, hogy vele nem úgy bánnak a szüleink, mint velem.

Odaértem az ajtóhoz, a kilincset lenyomva kitártam az ajtót. Olyan dolognak lettem szemtanúja, amire életemben nem gondoltam volna.

– Dean! – szemeim tágra nyíltak ledöbbenésemben.
– Neked is szia, Nell – mosolygott zavartan, miközben lemászott barátnőmről.
– Nell, én... – hebegett Amy.

– Lesz mit magyaráznod – mondtam hidegen.

Farkasszemet néztünk Amyvel míg ő riadtan nézett szemeimbe, én dühösen meredtem rá. Szinte vágni lehetett a feszültséget a szobában.

– Lányok, szerintem én most megyek – törte meg a pár pillanatra beállt csendet Dean.
– Helyes – vigyorogtam rá gúnyosan. Dean kisétált a szobából, majd Amy utána, hogy kikísérje.

Helyet foglaltam az egyik babzsákfotelben. És vártam.
Egyszerűen nem értem én ezt a lányt. Bejövök a szobájába és azzal találom szembe magam, hogy Deannel az ágyon fekve nyalják-falják egymást? Egy: én erről miért nem tudtam? És kettő: Dean? Most komolyan?!

Amy lesütött fejjel lépett be a szobába, majd egy mukkot sem szólva ült le mellém a másik babzsákfotelbe. Kínosan kerültem a tekintetem, én viszont végig őt figyeltem. Egy pár percig ültünk csendben, ő a földet bámulta én pedig a zárt ajtót pásztáztam mereven.

– Én úgy tudtam utáljuk őt – kezdtem meg a beszélgetést. Még mindig magam elé néztem és feszülten bámultam az ajtót.

– Hát te igen, de én... – szólalt meg alig hallhatóan.

– Te is! – pillantottam rá, hirtelen felé fordítva a fejem.

– Nell, sajnálom, hogy hazudtam, de...

– Mióta nézel hülyének? – vágtam a szavába. Nem kiabáltam, teljesen nyugodtan beszéltem, de közben szétvetett az ideg.

– Én nem is... – szólalt meg mire én csak szúrós pillantást vetettem rá – Két hónapja – válaszolt végül a kérdésemre.

– Tessék?

– Hát...

– Amy, te meg vagy húzatva?! Tudom milyen Dean. Neked elment a józan eszed, drága barátnőm! – ráztam a fejem hitetlenül.

– Na, látod! Pont ezért nem mondtam el – beszél hangosabban immáron ő is – Neked, soha senki nem jó, aki tetszik nekem, esküszöm rosszabb vagy, mint apám – torkolt le.

– Én csak meg akarlak védeni! A pont olyan srácoktól, mint Dean. De hát ismered, pontosan tudod, hogy nem normális. Te is hallottad, hogy bánt a többi barátnőjével. Meg úgy általában bárkivel... Agresszív állat. Hogy nem vettem észre...? – mondtam az utolsó mondatot inkább csak magamnak.

– Mert folyamatosan magaddal vagy elfoglalva, a saját szörnyűségeddel, és az önsajnálattal. A körülötted lévőket meg nagy ívben leszarod! Még engem is... – halkult el – Értem én, hogy milyen rossz neked,  és szörnyen sajnálom, de ébresztő, nem te vagy a világ közepe! – kiabált már ő is.

– Szóval még én vagyok a hibás, mert neked elmentek otthonról?! – csattantam fel.

– Én nem ezt mondtam! És nem mentek el otthonról csak szerelmes vagyok, Istenem! – állt fel a babzsákfotelből és járkálni kezdett a szobában, mérgében.

– De kibe, Amy? Kibe?! – már én is kiabáltam – Dean nem hozzád való! Inkább elmegyógyintézetbe…

– Te vagy az a személy, akiben teljes mértékben megbízom, kérdés nélkül tennék meg bármit, amire kérnél. Nell, te vagy a legjobb barátnőm már kiskorom óta. Mellettem kéne állnod, és támogatnod mindenben, erre...

– Én melletted állok, Amy – álltam fel már én is – de ezt te sem gondolhatod komolyan! Én mélyen elítélem azt az embert, és úgy tudtam te is.

– Eleinte úgy volt, majd jobban megismertem és szépen lassan...

– Jaj, Amy – mondtam halkan miközben levágódtam a babzsákfotelba. Amy követte a példámat és ő is leült.

– Nagyon haragszol rám? – kérdezte halkan, félve pillantott rám.

– Igen – mondtam élesen majd szorosan magamhoz húztam barátnőmet – Na, mondj el mindent! – utasítottam már mosolyogva. Elengedtem az ölelésből Amyt.

– Hát, még szeptemberben kiadtak töriből egy házidolit, amit ugye párban kellet megcsinálni és én Deant kaptam – kezdett bele. Igen erre én is emlékszem én az osztály stréberét Colette-et kaptam páromnak, így nem meglepően ötös lett a munkánk. – Eleinte nagyon ki voltam akadva és kértem a tanárt, hogy had cseréljek valakivel, de nem engedte így kénytelen voltam vele dolgozni. Aztán mivel a feladat teljesítése úgy kívánta, sok időt töltöttünk együtt. És rájöttem, hogy Dean egyáltalán nem olyan, mint gondoltuk.

– Elmondhattad volna.

– Nehéz volt titokban tartani, és nem is akartuk, de féltem, hogy így fogsz reagálni, és... igazam lett.

– Sajnálom, Amy. Én sosem fogom kedvelni azt az embert, de tiszteletben kell tartanom, hogy te viszont igen.

– Köszönöm! – mosolyodott el hálásan – Mert én szeretem Deant.

– De ha bántani merne... – emeltem fel a hangomat.

– Nell, nyugi. Nem fog – szólt közbe Amy.

– Lefeküdtetek már? – ijedtem meg – Amy,  ugye nem...

– Nem, még nem – nyugtatott meg – de akkor sem lenne semmi, ha mondjuk igen... Elvégre már nem vagyok szűz.

– Ez is azért van, mert nyáron is elment az eszed, ha nem kavartál volna... Troyjal, vagy hogy is hívják?

– Úgy.

– Na, szóval, ha nem...

– Igen, Troy egy seggfej volt – vágott megint a szavamba – De semmit sem bántam meg.

– A szüleid még nem tudják, gondolom – tértem vissza az eredeti témához.

– Azt mondtam nekik megint csak házi dolgozatot kell írnunk, amikor meg nem ő jön át, akkor azt mondom nekik, hogy veled vagyok – nevetett fel kínosan.

– Amy, Amy... – nevettem már én is – És mikor akarod elmondani nekik? – kérdeztem már komolyan.

– Még nem tudom... – gondolkozott el – Félek, mit mondanának.

– Hát, olyan durván biztos nem akadnának ki, mint én.

– Anya kedveli Deant. Tuti teljesen bezsongana.

– Igen, anyukád már csak ilyen – nevettem.

– Apától félek inkább. Ő nem mondott még véleményt Deanről, és mindig olyan hűvösen méregeti. Tényleg, és miért is jöttél át? – érdeklődött.

– Austin is itt van.

– Balhé van otthon?

– Nem is kicsi...

– Sajnálom – mondta halkan és megsimogatta a karomat.

– De szerintem már megyünk. Csak abbahagyták már.

– Szerinted befejezték már? – kérdezte Austin, félve a nemleges választól.

– Biztos vagyok benne – mondtam.

Már este fél kilenc van így elég sötét is, egy pár napja nem szeretek a sötétben mászkálni, lehet üldözési mániám van, de mióta Lucifer először megjelent (azóta nem jöttem még rá, hogy álmodtam–e) azóta egyszerűen félek, olyan, mintha bármikor elkaphatna. Csak Austin előtt ne! Eddig bármikor megjelent csak én láttam, múltkor is mikor Harryvel először találkoztam ő nem látott semmit. Szóval nem nagyon tudom, most mi van... Igazából Amy sem látta még, csak egyszer megszállta őt, de ő sem látta. De ha nem is létezne igazából, akkor mivel magyarázzam a vágásokat a talpamon?

Mondjuk én akartam eljönni Amyéktől, Nora megkérdezte, hogy nem akarunk–e esetleg náluk aludni, de én utasítottam el az ajánlatát, akkor miért panaszkodom? Lett volna lehetőségem biztonságban hazamenni holnap, de nem én most akartam; pedig semmi különösebb okom nem volt rá.

– Kapásod van – pillantott felém Austin. Ekkor vettem észre emelkedő hangerővel szólni Skilettől a Herot a táskámból.

– Halló – szóltam bele, miután hosszas kotorászás után végre sikerült kibányásznom a táskámból a készüléket.

– Találd ki, hogy ki vagyok – Szólalt meg a vonal másik végén a hang. Nem kellet gondolkodnom, egyből tudtam ki hívott rejtett számról. A hangját – bár még nem volt alkalmam túl sokszor hallani – ezer közül is felismerném.

– Szia, Harry – mosolyogtam magamban.

– Honnan tudtad? – nevetett fel. Mély hangjától végigfutott testemen a forróság.

– Tippeltem – válaszoltam.

– Tudom, hogy későn szólok, de ma ráérsz?

– Harry, este fél tíz lesz!

– Oké, akkor tízre érted megyek – mondta figyelembe sem véve válaszomat, és még mielőtt reagálhattam volna már bontotta is a vonalat. Hitetlenül meredtem a kezemben tartott telefonom képernyőjére majd fejemet rázva felnevettem, és bedobtam a táskámba a készüléket. Körülbelül még két perc gyaloglás után már a bejárati ajtónk előtt álltunk. Mikor végre sikerült beletalálnom a kulcslyukba és elfordítottam a kulcsot lassan nyitottam ki az ajtót. A házban teljes sötétség és síri csend uralkodott.

– Már alszik – jelentettem ki és bementünk a házba.

Austin elküldtem aludni a holnapi iskolára hivatkozva, én viszont miután lezuhanyoztam nem a pizsamámat vettem fel, hanem felöltöztem rendesen; kíváncsi voltam, Harry valóban értem jön-e.

Negyed tizenegykor csengettek. Felnevettek és mentem is ajtót nyitni. És tényleg Harry állt előttem. Göndör haja most sokkalta sötétebbnek tűnt az esti fényben, márvány zöld szemei viszont csak úgy csillogtak a sötétség ellenére is.

– Indulhatunk? – mosolyodott el.

Első fejezet/5.

– Egyáltalán nem emlékszel semmire? – kérdeztem Amyt, amint helyet foglaltunk az egyik asztalnál egy kávézóban.

– Nem – felelte, miközben láthatólag erősen kutatott emlékei közt. – Csak arra, hogy leültünk elkezdtem mondani az igét utána teljes sötétség.

Értem – mondtam elgondolkodva. – Én is becsuktam a szemem, ahogy kérted aztán... megszólaltál. Mármint nem te, de a te szádból jött a hang. Szerintem Lucifer megszállta a testedet. Azt mondta milyen jó lesz lent a pokolban – borzongtam bele még a gondolatba is. – És bejött a bátyád, Lucifer szelleme pedig 'kiszállt' belőled. Vagy nem is tudom... – magyaráztam. Milyen jó, hogy Adam közbelépett. Nem is merek belegondolni mi lett volna, ha...

– Sziasztok, mit hozhatok? – szakított ki gondolatmenetemből a pincérnő. Hosszú sötétszőke, nyílegyenes haja lófarokba volt kötve. Kedvesen mosolygott ránk, csak pár évvel lehetett idősebb nálunk.

Leadtuk a rendelést, majd a pincérnő távozásával folytattuk a társalgást Amyvel.

– De tényleg nem láttál semmit? Mondjuk, ahogy Lucifer belém szállt, aztán ki? – kérdezte Amy.

– Mondom, hogy csukva volt a szemem, csak azt vettem észre, hogy beszélsz hozzám, mármint Lucifer. Elég ijesztő voltál. A tekinteted teljesen elsötétült. Aztán mikor Adam megrázogatott egyszer csak magadhoz tértél. De nem éreztél semmit? – kérdeztem vissza.

– Tényleg nem rémlik semmi. A tegnap este ezen része teljesen kiesett. De Adam mit keresett a szobában?

– Sikítottam egyet, mert teljesen megrémültem. Gondolom hallotta és bejött megnézni mégis mit művelünk mi az éjszaka kellős közepén – ismertettem a történteket barátnőmmel.

Csak most volt alkalmunk igazából átbeszélni a tegnap estét, mivel tegnap miután Adam kirángatta a húgát a transzból, őt inkább visszaküldtük aludni, nem akartuk belekeverni. Én még teljesen sokkos állapotban voltam, ezért Amyvel úgy döntöttünk lefekszünk, és m inkább a mai nap folyamán beszélünk róla. A suliban egyikünk sem hozta fel a témát, mindketten tudtuk, hogy a suli nem éppen alkalmas hely arra, hogy ezt megbeszéljük, tehát úgy döntöttünk iskola után ebben a hangulatos kis kávézóban vitatjuk meg a tegnap este történteit. Hazamenni egyikünknek sem volt kedve – nekem sosincs, Amyékhez meg ma érkezett a tizenegy éves unokatestvére, hogy náluk töltsön egy hetet, mivel a szüleinek külföldre kellet utaznia a munkájuk miatt. Bár aranyos a kiskrapek mégsem mehettünk át hozzájuk, mert Brison szokásához híven biztos Amyn lógna. Erről a témáról meg nem pont előtte akartunk beszélni.

Miután mindent megbeszéltünk, megittuk az italainkat és kifizettük azt, kabátjainkat felvéve indultunk ki a kávézóból. Az ajtóban ismét egymásba botlottunk a göndör hajú fiúval, ki most haját sapka alá rejtette.

– Harry – mondtam mosolyogva köszönésképpen.

– Szia, Nell és... – nézett a mellettem álló lányra.

– Amy – segítette ki a fiút – de nekem most sietnem kell haza. Tudod, nálunk van Brison és... – magyarázott rám nézve.

– Menj csak– vágtam a szavába.

– Hazamész? – érdeklődött a srác, Amy távozását követően.

– Igen – adtam meg a rövid választ.

– Elkísérlek – ajánlotta fel.

– Erre semmi szükség.

– De szeretném – ellenkezett.

– Gyere – egyeztem bele nevetve. Végül is, legalább nem fogok unatkozni út közben.

– Mi elől futottál annyira tegnapelőtt? – kérdezte egy pimasz vigyorral az arcán, miközben egymás mellett sétáltunk.

– Csak siettem haza – vontam meg a vállam.

– Aha. Akkor miért vágtál olyan rémült fejet?

– Nem is.

– De, de... – Úgy döntöttem erre a hozzászólására nem válaszolok. Előre nézve haladtam tovább. Éreztem a tekintetét magamon, de nem érdekelt.

Az út hátralévő részében mindenféléről beszélgettünk, időnként fel–felnevettünk.

A bejárati ajtónk előtt megállva elköszöntünk egymástól. Harry még a telefonszámomat is elkérte én meg miért-is-ne alapon megadtam neki.

Mikor beléptem a házba érdekes látvány tárult szemeim elé, csoda, hogy kint nem lehetett hallani semmit. A szüleim egymással ordítoztak, olyan szintre emelkedett a vitájuk, hogy anyám már tányérokkal, poharakkal  (és mindennel, ami a keze ügyébe került) dobálózott.

– Ó, hogy ez is az én hibám?! – kiabálta felháborodva és hozzávágott volna egy porcelántányért apámhoz, csakhogy elvétette az irányt és a tányér a célszemélytől úgy tíz centire csapódott be a konyhaszekrénybe darabokra törve.

Én felrohantam a lépcsőn Austin szobáját célba véve. Odaérve feltéptem az ajtót és kisöcsémet az ágyán ülve találtam.

– Mióta tart? – kérdeztem gondterhelten, közben odasétáltam hozzá és felültem én is az ágyra, hátamat a falnak támasztva ahogyan ő is ült.

– Úgy fél órája. Egyre durvábbak – pillantott rám. – utálom ezt – tette hozzá kis szünet után. Szemeiben szomorúság tükröződött.

– Tudom – válaszoltam együttérzéssel a hangomban. Fél karral átöleltem és magamhoz húztam testvéremet.

Bár egyik szülőm sem különösebben érdekelt, én is utálom, mikor veszekednek. Egyrészt Austin miatt, mert tudom ez neki mennyire rossz, másrészt pedig magam és a szüleim miatt. Nem szeretem a feszültséget. Viszont anyáék annak ellenére, hogy viszonylag ritkán vannak együtt, ezt a rövid időt is előszeretettel töltik veszekedéssel. Apám a munkájára fogja, hogy ilyen sokat van távol, de anya és én is tudjuk, hogy ez pontosan mit takar. Építkezési vállalkozó és egy cégben társtulajdonos. Mindig azt mondja, hogy a cég ügyei miatt van folyton távol, de anyámmal tudjuk az igazságot. A cég másik tulajával ellentétben apa mocskos útra tereli a vállalkozás ügyeit, és a normálisnál lényegesen több bevétel egyik része saját zsebre jut, a másik fele meg a cégnek és így a munkásoknak, ügyfeleknek. Szóval a nem tiszta úton megszerzett jövedelmet sikkasztja. És teszi mindezt úgy, hogy a másik tulajdonos – sem más – ebből semmit sem vesz észre.

Anyám a legtöbb dologban apa mellet áll, és úgy tűnik, szeretik egymást. Legalábbis amikor apám és köztem folyik a vita, anya mindig apa pártját fogja, lényegtelen miről van szó, Austin meg marad a kereszttűzben, ő igazán egyikünk oldalán sem áll. Amikor apám nincs itthon, anya fűvel–fával összefekszik – ha ezt nem tudnám, még el is hinném, hogy szereti apámat, de így...

Austinnal mindketten a gondolatainkba merülve ültünk az ágyon.

Felsóhajtottam.

– Nem megyünk át Amyékhez? – törtem meg a csendet – itt van náluk Brison is.

– Legyen – egyezett bele. Austin és Brison között egy év korkülönbség van, és elég jól kijönnek egymással. Bár tulajdonképpen találkozni csak akkor szoktak, mikor Brison Amyéknél van, mivel a srác Doncasterben lakik.

A még mindig veszekedő szüleinket kikerülve egy szó nélkül léptünk le otthonról, szerintem fel sem tűnt nekik, hogy elmentünk. Amyékhez bármikor mehettünk. A szülei tudják, hogy anyáék sokszor kapnak össze és általában eléggé el szokott fajulni a helyzet, ezért bármikor átmehetünk hozzájuk, ha otthon balhé van.

– Sziasztok, mi járatban? – nyitott ajtót a rövid barna hajú nő, legjobb barátnőm édesanyja.

– Otthon megint áll a bál – mondtam.

– Ó – pillantott rám sajnálattal –, gyertek csak be – mosolygott ránk Nora és szélesebbre tárta az ajtót, hogy bemehessünk.

– Köszönjük – hálálkodtam, miközben besétáltunk a házba.

– Brison Adam szobájában van, viedojátékoznak – igazította útba az öcsémet Amy apukája.

– Teát? – kínált meg Nora.

– Nem, köszönöm. Felmegyek Amyhez – ismertettem tervemet.

– Rendben. Itt van az egyik barátja is – mondta miközben én már elindultam, és mit sem sejtve mentem Amy szobája felé.

Első fejezet/4.

Reggel madárcsicsergésre ébredtem, a nap vakítóan sütött be az ablakon, ami elég szokatlan így februárban. Lustán fordultam egyet az ágyban, hogy az éjjeliszekrényen álldogáló órámra pillantva megtudjam mennyi az idő. Eddig a fáradtságtól csak résnyire nyitott szemeim teljesen kipattantak, a számok láttán.

– Francba... – sziszegtem dühösen, mert az ébresztőórám nem keltett fel időben.

Kipattantam az ágyból. Míg máskor ráérősen kászálódtam ki a puha, meleg ágyból és kényelmes tempóban készülődtem el, most, mint akit kilőttek rohantam. Sietősen caflattam végig London utcáin, hogy legalább a második órámra beérjek.

Tizenöt perces késéssel estem be a terem ajtaján, ahol éppen történelemórám volt. Elnézést kértem a késésért mire egy nem éppen kedves pillantással válaszolt a tanár.

– Örülök, hogy megtalálta az iskolát – nézett rám szúrós szemekkel, majd tovább folytatta a magyarázást. A hátsó padok egyikében megláttam barátnőmet. Amy világosbarna alapjáraton hullámos haja most ki volt vasalva. Miután beültem mellé arról érdeklődött mit csináltam éjszaka, amiért nem keltem időben. Amy és az ő elméletei, mindig kombinál.

Kinéztem az ablakon, már elég sötét volt én meg nem akartam egyedül a sötétben hazabaktatni. Nem, nem attól féltem, hogy esetleg megtámadnak. Én Lucifertől féltem. Hiszen tegnap is akkor vett üldözőbe, mikor a sötétben hazafelé tartottam.

– Amy – kezdtem – nem lehetne, hogy ma nálatok aludjak? – kérdeztem zavartan.

– Oké, nyugodtan – mosolygott rám legjobb barátnőm.

Amy szülei elég lazák. A legtöbb dolgot megengedik a lányuknak mégis sikerül úgy nevelniük, hogy ne kanászodjon el. Mindig kedvesek voltak velem, nagyon jó fejek. Mivel Amy már kiskorom óta a legjobb barátnőm elég sok időt töltöttem náluk. A szülei... Szüleim helyett szüleim voltak.

Anyukámnak csak egy SMS–t küldtem, hogy tudjon róla, hol éjszakázom. A tankönyveim és a füzeteim – legalábbis a legtöbb – a suliban vannak a szekrényemben, szóval az sem probléma, hogy hétköznap van.

Este miután megfürödtem arra mentem vissza Amy szobájába, hogy fehér gyertyákkal körülvéve ült a földön törökülésben, egy könyvvel a kezében. A szobát csak a gyertyák fénye világította meg.

– Hát te meg mit csinálsz? – ráncoltam a szemöldököm.

– Megidézzük! – nézett fel rám csillogó szemekkel vigyorogva.

– Mi? Nem! Szokott ő jönni magától is, minek nekünk idehívni?

– Hogy megkérdezzük, mégis mit akar tőled – jelentette ki.

Ekkor elgondolkodtam rajta valóban jó ötlet volt–e elmondani neki, hogy rám szállt egy szellem. Amy nagyon hitt az ilyesfajta dolgokban és szeretett is ezekkel foglalkozni.  Velem ellentétben. Én mindig megpróbáltam épkézláb magyarázatot találni mindenféle természetfeletti dologra, de még, ha nem is találtam, biztos voltam benne, hogy van rájuk magyarázat. De mióta először meglátogatott Lucifer, kezdtem magam megadni a gondolatnak, hogy természetfeletti dolgok igenis léteznek. Bár mikor ezen járattam az eszem, sokszor lyukadtam ki annál az elméletnél, hogy megbolondultam és csak képzelődöm. Vagy valamilyen oknál fogva hallucinálok.

– Gyere ide – mondta és odébb csúszva helyet csinál nekem a gyertyák által alakított kör közepén. Vonakodva odaléptem és letelepedtem mellé, ő a könyvét, miben eddig elmerülten keresgélt majd memorizált egyet a benne található sok–sok varázsige közül, letette a körön kívülre.

– Tuti, hogy nem vagy normális – jegyeztem meg.

– Fogd meg a kezem és csukd be a szemed – utasított.

– Amy...

– Koncentrálj – vágott a szavamba, majd az előbb buzgón olvasgatott sorokat kezdte el az orra alatt mormolni, szerintem latinul.

Fél szememet kinyitva szemügyre vettem a velem szemben ülő lányt. Belegondoltam mit is próbálunk most csinálni és, hogy mégis milyen látványt nyújthatunk ebben a helyzetben. Ezen gondolataim hatására elkezdtem halkan kuncogni, bár próbáltam visszatartani, kitört belőlem a hangos röhögés. Megszorította a kezem jelezve, hogy viselkedjek, de továbbra is csukott szemmel motyogott valamit. Nevetésemet visszatartva hunytam be újra a szemeim.

Másodpercekkel később Amy elhallgatott és mintha egy kis szellőt éreztem volna meg körülöttünk, pedig az ablakok és az ajtó is be volt zárva.

– Erzulie – hallottam meg az ismerős nevet, de nem barátnőm hangján.

Szemeim tágra nyíltak, s rémülten meredtem barátnőmre. Tekintete teljesen elsötétült, majd újra meghallottam azt a bizonyos nevet a szájából, de Lucifer hangján szólt hozzám. Mély és hátborzongató – így tudnám leginkább jellemezni hangszínét. Ijedtemben kirántottam a kezeimet Amyéből.

– Én n-nem Erzulie vagyok – mondtam félelemtől remegő hangon.

– Ugyan, kedvesem. Ígérem, jó lesz lent a pokolban... Együtt! – nevetett fel ördögien fejét hátrahajtva.

A pillanat leforgása alatt ragadta meg erősen az alkaromat s úgy szorította, azt hittem helyben kitépi. A sokktól teljesen lefagytam.

– Mi folyik itt? – rontott be hirtelen Amy bátyja. Amy elengedte a karomat. – Nell? – nézett rám kérdőn kicsit rémülten. Én csak riadtan néztem rá, a szavak a torkomon akadtak.

– Amy, Amy! – szólongatta a húgát miközben a vállánál fogva rázta.

–  Mi? Mi történt? – eszmélt fel hirtelen a transzból Amy, amivel egy időben az összes fény kihunyt a szobában, ahogy a gyertyák elaludtak.