Első fejezet/5.

– Egyáltalán nem emlékszel semmire? – kérdeztem Amyt, amint helyet foglaltunk az egyik asztalnál egy kávézóban.

– Nem – felelte, miközben láthatólag erősen kutatott emlékei közt. – Csak arra, hogy leültünk elkezdtem mondani az igét utána teljes sötétség.

Értem – mondtam elgondolkodva. – Én is becsuktam a szemem, ahogy kérted aztán... megszólaltál. Mármint nem te, de a te szádból jött a hang. Szerintem Lucifer megszállta a testedet. Azt mondta milyen jó lesz lent a pokolban – borzongtam bele még a gondolatba is. – És bejött a bátyád, Lucifer szelleme pedig 'kiszállt' belőled. Vagy nem is tudom... – magyaráztam. Milyen jó, hogy Adam közbelépett. Nem is merek belegondolni mi lett volna, ha...

– Sziasztok, mit hozhatok? – szakított ki gondolatmenetemből a pincérnő. Hosszú sötétszőke, nyílegyenes haja lófarokba volt kötve. Kedvesen mosolygott ránk, csak pár évvel lehetett idősebb nálunk.

Leadtuk a rendelést, majd a pincérnő távozásával folytattuk a társalgást Amyvel.

– De tényleg nem láttál semmit? Mondjuk, ahogy Lucifer belém szállt, aztán ki? – kérdezte Amy.

– Mondom, hogy csukva volt a szemem, csak azt vettem észre, hogy beszélsz hozzám, mármint Lucifer. Elég ijesztő voltál. A tekinteted teljesen elsötétült. Aztán mikor Adam megrázogatott egyszer csak magadhoz tértél. De nem éreztél semmit? – kérdeztem vissza.

– Tényleg nem rémlik semmi. A tegnap este ezen része teljesen kiesett. De Adam mit keresett a szobában?

– Sikítottam egyet, mert teljesen megrémültem. Gondolom hallotta és bejött megnézni mégis mit művelünk mi az éjszaka kellős közepén – ismertettem a történteket barátnőmmel.

Csak most volt alkalmunk igazából átbeszélni a tegnap estét, mivel tegnap miután Adam kirángatta a húgát a transzból, őt inkább visszaküldtük aludni, nem akartuk belekeverni. Én még teljesen sokkos állapotban voltam, ezért Amyvel úgy döntöttünk lefekszünk, és m inkább a mai nap folyamán beszélünk róla. A suliban egyikünk sem hozta fel a témát, mindketten tudtuk, hogy a suli nem éppen alkalmas hely arra, hogy ezt megbeszéljük, tehát úgy döntöttünk iskola után ebben a hangulatos kis kávézóban vitatjuk meg a tegnap este történteit. Hazamenni egyikünknek sem volt kedve – nekem sosincs, Amyékhez meg ma érkezett a tizenegy éves unokatestvére, hogy náluk töltsön egy hetet, mivel a szüleinek külföldre kellet utaznia a munkájuk miatt. Bár aranyos a kiskrapek mégsem mehettünk át hozzájuk, mert Brison szokásához híven biztos Amyn lógna. Erről a témáról meg nem pont előtte akartunk beszélni.

Miután mindent megbeszéltünk, megittuk az italainkat és kifizettük azt, kabátjainkat felvéve indultunk ki a kávézóból. Az ajtóban ismét egymásba botlottunk a göndör hajú fiúval, ki most haját sapka alá rejtette.

– Harry – mondtam mosolyogva köszönésképpen.

– Szia, Nell és... – nézett a mellettem álló lányra.

– Amy – segítette ki a fiút – de nekem most sietnem kell haza. Tudod, nálunk van Brison és... – magyarázott rám nézve.

– Menj csak– vágtam a szavába.

– Hazamész? – érdeklődött a srác, Amy távozását követően.

– Igen – adtam meg a rövid választ.

– Elkísérlek – ajánlotta fel.

– Erre semmi szükség.

– De szeretném – ellenkezett.

– Gyere – egyeztem bele nevetve. Végül is, legalább nem fogok unatkozni út közben.

– Mi elől futottál annyira tegnapelőtt? – kérdezte egy pimasz vigyorral az arcán, miközben egymás mellett sétáltunk.

– Csak siettem haza – vontam meg a vállam.

– Aha. Akkor miért vágtál olyan rémült fejet?

– Nem is.

– De, de... – Úgy döntöttem erre a hozzászólására nem válaszolok. Előre nézve haladtam tovább. Éreztem a tekintetét magamon, de nem érdekelt.

Az út hátralévő részében mindenféléről beszélgettünk, időnként fel–felnevettünk.

A bejárati ajtónk előtt megállva elköszöntünk egymástól. Harry még a telefonszámomat is elkérte én meg miért-is-ne alapon megadtam neki.

Mikor beléptem a házba érdekes látvány tárult szemeim elé, csoda, hogy kint nem lehetett hallani semmit. A szüleim egymással ordítoztak, olyan szintre emelkedett a vitájuk, hogy anyám már tányérokkal, poharakkal  (és mindennel, ami a keze ügyébe került) dobálózott.

– Ó, hogy ez is az én hibám?! – kiabálta felháborodva és hozzávágott volna egy porcelántányért apámhoz, csakhogy elvétette az irányt és a tányér a célszemélytől úgy tíz centire csapódott be a konyhaszekrénybe darabokra törve.

Én felrohantam a lépcsőn Austin szobáját célba véve. Odaérve feltéptem az ajtót és kisöcsémet az ágyán ülve találtam.

– Mióta tart? – kérdeztem gondterhelten, közben odasétáltam hozzá és felültem én is az ágyra, hátamat a falnak támasztva ahogyan ő is ült.

– Úgy fél órája. Egyre durvábbak – pillantott rám. – utálom ezt – tette hozzá kis szünet után. Szemeiben szomorúság tükröződött.

– Tudom – válaszoltam együttérzéssel a hangomban. Fél karral átöleltem és magamhoz húztam testvéremet.

Bár egyik szülőm sem különösebben érdekelt, én is utálom, mikor veszekednek. Egyrészt Austin miatt, mert tudom ez neki mennyire rossz, másrészt pedig magam és a szüleim miatt. Nem szeretem a feszültséget. Viszont anyáék annak ellenére, hogy viszonylag ritkán vannak együtt, ezt a rövid időt is előszeretettel töltik veszekedéssel. Apám a munkájára fogja, hogy ilyen sokat van távol, de anya és én is tudjuk, hogy ez pontosan mit takar. Építkezési vállalkozó és egy cégben társtulajdonos. Mindig azt mondja, hogy a cég ügyei miatt van folyton távol, de anyámmal tudjuk az igazságot. A cég másik tulajával ellentétben apa mocskos útra tereli a vállalkozás ügyeit, és a normálisnál lényegesen több bevétel egyik része saját zsebre jut, a másik fele meg a cégnek és így a munkásoknak, ügyfeleknek. Szóval a nem tiszta úton megszerzett jövedelmet sikkasztja. És teszi mindezt úgy, hogy a másik tulajdonos – sem más – ebből semmit sem vesz észre.

Anyám a legtöbb dologban apa mellet áll, és úgy tűnik, szeretik egymást. Legalábbis amikor apám és köztem folyik a vita, anya mindig apa pártját fogja, lényegtelen miről van szó, Austin meg marad a kereszttűzben, ő igazán egyikünk oldalán sem áll. Amikor apám nincs itthon, anya fűvel–fával összefekszik – ha ezt nem tudnám, még el is hinném, hogy szereti apámat, de így...

Austinnal mindketten a gondolatainkba merülve ültünk az ágyon.

Felsóhajtottam.

– Nem megyünk át Amyékhez? – törtem meg a csendet – itt van náluk Brison is.

– Legyen – egyezett bele. Austin és Brison között egy év korkülönbség van, és elég jól kijönnek egymással. Bár tulajdonképpen találkozni csak akkor szoktak, mikor Brison Amyéknél van, mivel a srác Doncasterben lakik.

A még mindig veszekedő szüleinket kikerülve egy szó nélkül léptünk le otthonról, szerintem fel sem tűnt nekik, hogy elmentünk. Amyékhez bármikor mehettünk. A szülei tudják, hogy anyáék sokszor kapnak össze és általában eléggé el szokott fajulni a helyzet, ezért bármikor átmehetünk hozzájuk, ha otthon balhé van.

– Sziasztok, mi járatban? – nyitott ajtót a rövid barna hajú nő, legjobb barátnőm édesanyja.

– Otthon megint áll a bál – mondtam.

– Ó – pillantott rám sajnálattal –, gyertek csak be – mosolygott ránk Nora és szélesebbre tárta az ajtót, hogy bemehessünk.

– Köszönjük – hálálkodtam, miközben besétáltunk a házba.

– Brison Adam szobájában van, viedojátékoznak – igazította útba az öcsémet Amy apukája.

– Teát? – kínált meg Nora.

– Nem, köszönöm. Felmegyek Amyhez – ismertettem tervemet.

– Rendben. Itt van az egyik barátja is – mondta miközben én már elindultam, és mit sem sejtve mentem Amy szobája felé.