Első fejezet/8.

Másnap reggel fejfájással ébredtem, ami nem jött valami jól, most, hogy hétköznap van és suli. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból és lementem, hogy vegyek be fájdalomcsillapítót.

– Pálinkás jó reggelt! – nézett rám szemrehányóan anyám, amint leértem a konyhába.

– Viszont – dörzsöltem meg két ujjammal a halántékomat.

– Hol is voltál te tegnap éjjel, ha szabad tudnom? – kezdte.

– Én...

– Buliztál. Igazam van? – karjait keresztbe fonta maga előtt.

– Igen.

– Mennyit ittál? – kérdezte hidegen.

– Nem sokat – válaszoltam. A pultnak dőlve ittam le a gyógyszert egy pohár vízzel.

– Nyilván ezért nézel ki így...

– Anya, ne most – szóltam rá.

– Legalább szedtél volna fel egy fiút tegnap – lesajnálóan nézett rám. A legtöbben ilyet se gyakran hallanak az anyjuktól, de a mi családunk más.

– Miért olyan fontos ez neked? – kérdeztem idegesen. Persze tudtam a választ. Abban bízik, ha lenne valakim talán – még – ennél is kevesebb időt töltenék itthon. Ami neki csak kapóra jön, hiszen, ha még sikerült Austint is kipaterolnia itthonról pár órára időnként, nyugodtan fogadhatná a pasijait. Na, meg úgy szívesebben vállalna fel a barátnői előtt, hogy valamiben hasonlítok rá.

Nem értem én anyám neveltetési módját – már, ha ezt annak lehet nevezni. Próbál a maga mintájára nevelni, viszont ki van akadva, ha néhanapján egy kicsivel később érek haza. Ami ellentétben áll azzal, amit általában csinál.

– Az Isten szerelmére, Nell, hamarosan tizennyolc éves vagy, élj!

– Pont azt csinálom – dünnyögtem.

– Ha szóltál volna legalább...

– Anya, el fogok késni – mondtam higgadtan, és elindultam, hogy a nappalin átvágva felmehessek a lépcsőn a szobámba.

– Nem is csodálom, hogy nem kellesz senkinek – mondta még majd megfordult, hogy folytathassa a dolgát.

– Tessék? – fordultam vissza hirtelen tágra nyílt szemekkel, dühösen mentem vissza a konyhába. Másoknál nyilván nem így néz ki egy anya-lánya beszélgetés.

– Jól hallottad. A megnyerő külsőd ellenére, amit szerencsésen örököltél tőlem, nem futnak utánad a pasik, amit nem is csodálok, ilyen személyiség mellett... – na, szép...

– Ha már itt tartunk: volt már barátom – utaltam az egyetlen exemre, Tylerre. Egy éve történt, de nem tartott sokáig, mindössze két hónapig, ha együtt voltunk. A kapcsolatunk soha nem volt az igazi, és elég hűvös is volt. Akkor még mindketten azt hittük, szerelmesek vagyunk, de nem így volt. Talán a sors soha nem is akart minket összehozni, csak véletlenül sodort minket az élet egymás útjába; mi meg mi-rossz-lehet-belőle alapon megpróbáltuk együtt. Tyler rendes fiú, de mi nem egymásnak lettünk teremtve.

– Te is tudod, hogy az nem volt normális kapcsolat. Még addig sem jutottatok el – hányta a szememre, jogtalanul. – Komolyan én lennék a legmeglepettebb ember, ha egy fiúval  – barátinál több – viszonyod lenne – állapította meg hitetlenkedve.

– El fogok késni – úgy döntöttem inkább ráhagyom a dolgot. Felmentem a szobámba, hogy felöltözzek, hiszen még mindig pizsamában voltam.

Suli után úgy döntöttünk Amyvel, hogy beülünk abba a kávézóba, ahova sokszor megyünk tanítás után.

Természetesen mindent elmeséltem neki a tegnap estéről.

– Hm, Harry, Harry... –  reagált nevetve – nem is tudtam róla, hogy ilyen kis hősies.

– Jóformán a nevén kívül semmit nem tudsz róla – közöltem Amyvel a tényt és beleittam a forrócsokimba.

– Tudod mit? – fonta össze a karjait maga előtt az asztalra könyökölve, és úgy vigyorgott rám, mintha tudna valamit, amit én nem. – Szerintem ti össze fogtok jönni.

– Mi? Te megőrültél – nevettem fel – És ezt mégis miből állapítottad meg.

– Az legyen az én titkom – mosolygott rám titokzatosan.

– Fura vagy.

– Tudom – értett egyet megállapításommal.

– Na, és Erzulie-val kapcsolatban jutottál valamire? – Amy, miután meséltem neki Erzulie-ról való felfedezésemről, teljesen ráállt a témára.

– Nem – mondta csalódottan. – Szinte minden áldott nap a neten keresgéltem róla, de semmi. Egyszerűen semmi, azon kívül, amit még te tudtál meg róla. Jól elbújt ez az Erzulie – fújtatott barátnőm.

– Elvihetem? – mosolygott rám a pincérnő, az üres poharamra célozva.

– Igen, köszönöm.

Feltette a poharat a tálcájára és elindult, de két lépés után visszafordult..

– Ne haragudjatok, de jól hallottam, hogy Erzulie Istennőről beszélgettetek?

– Igen – néztem rá furán. – Miért?

– Hát... volt egy érdekes történetem. Tulajdonképpen nem is vele, de...

– Mesélj! – utasította izgatottan Amy.

Letette a tálcát a kerek alakú asztalra és leült közénk.

– Jó. Szóval még két éve történt. A szüleim és a nővérem nem voltak otthon én meg este későn értem haza. Teljesen sötétek voltak az utcák és otthon meg áramszünet volt, szóval még a lakásban is sötét volt. Megjelent egy alak, valami szellemféle, fekete bőrből készült ballonkabát volt rajt és...

– Lucifer? – szakítottam félbe mondandójában.

– Valószínűleg ő volt az. Teljesen lesokkolt az egész, tök ijesztő volt. Valami Erzulie-t keresett rajtam. Aztán mondtam neki, hogy fogalmam sincs, miről beszél és eltűnt. Többet nem láttam. Másnap utánakeresgéltem a dolgoknak, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy miért lehetett neki ilyen fontos, nem tudtam mire vélni az egész látogatását. Aztán hosszas kutatás után végül egy könyvben találtam róla bővebb információt. Apám dolgozószobájában egy polcon találtam egy könyvet, de nem is ez a lényeg. Szóval, nem tudom, mire vagytok kíváncsiak vele kapcsolatban, de én azt találtam, hogy miután valami Lucifer, akit szeretett lekerült a pokolba Erzulie minden lehetséges módon próbálta visszahozni őt, és tett valamit, arra már nem emlékszem mit, de máglyára ítélték miatta. Azóta  minden századik évben visszatér valakinek a testében. Az illető, akit kiszúrt magának semmit nem észlel belőle, teljesen normálisan él... egy ideig. Még kisgyerekkorukban költözik a gyerekek testébe, hogy a maga formájára tudja szabni a külsejüket. Legalábbis, hogy nagyjából azért hasonlítson. Akit kinézett magának annak a személynek két lélek is él a testében, a sajátja és Erzulie-é. Az utóbbi a háttérbe vonulva, észrevétlenül 'él' a testben, mintha ott sem lenne. Majd a megfelelő pillanatban átveszi az uralmat a test és az áldozat lelke fölött, és ő irányít. És ennek a módszernek a segítségével megpróbálja visszaszerezni Lucifert – fújta ki a levegőt mondandója végén.

– Hát ez elég ijesztő – nézett rám riadtan Amy. Én csak tágra nyílt szemekkel bámultam magam elé, köpni–nyelni nem tudtam.

– Ez biztos csak valami mese – reagáltam kis idő múlva az imént hallottakra.

– Nem az. Voltak a könyvben felsorolva nevek, példának. Rájuk kerestem a neten és majdnem mindegyikőjükről találtam képet is, és kísértetiesen hasonlítottak egymásra. Rád is – nézett ezzel rám. Én meg kezdtem nagyon kétségbe esni, mi van, ha ez igaz.

Amy elmesélte a lánynak, mint később megtudtuk Laurie-nak, az én találkozásaimat Luciferrel. Laurie-nak vissza kellett mennie dolgozni, hiszen már mióta leült és velünk beszélgetett, de megígérte, hogy utánanéz lehet–e valamit tenni Erzulie ellen.

A kávézóból kilépve teljesen ledöbbentem beszéltük át még egyszer Amyvel az előbbi témát, aki biztosított róla, hogy "segít kiűzni belőlem azt a parazitát".

A házunkhoz érve Harryt pillantottam meg egy fának dőlve. Zsebre dugott kézzel állt, és laza mosollyal az arcán engem nézett. Tekintetétől és egész megjelenésétől kihagyott egy ütemet a szívem.

– Hát te? – kérdeztem meglepetten.

– Látni akartalak – lökte el magát a fától és komótosan odasétált hozzám.

Anyámat pillantottam meg oldalról hazafelé jönni, Harry éppen magyarázott valamit, de nem figyeltem oda. Meg kellett mutatnom anyámnak. Sandán felé pillantottam, hogy minket néz-e, és mikor meggyőződtem róla, hogy igen, hirtelen, Harryt félbeszakítva a szájára tapasztottam a számat.