Első fejezet/6.

Lassan haladtam Amy szobája felé. Ki voltam bukva anyáék miatt, legalább akkor ne veszekednének mikor Austin otthon van!  Még csak tizenkét éves. Már nem kicsi, de még nagyon gyerek. Nehéz neki feldolgoznia azt, ami otthon történik, ráadásul ő még a felét sem tudja annak, amit én. Így is nagyon kivan, ha lehet nem is itthon tölti a szabadidejét, mindig elmegy valamelyik barátjához, hogy minél később kelljen hazaérnie – mondjuk ezzel én is így vagyok... A szüleink külön-külön is rosszak, de együtt... De mindezek ellenére mégis hálával tartozom nekik; ha ők nem kerülnek össze, én most nem lennék és Austin sem. Mint minden testvér szoktunk veszekedni, olykor a pokolba kívánjuk a másikat, de ezek csak pár percig tartó átmeneti állapotok. Mindig kitartunk, és ott vagyunk egymásnak. És ez a legfontosabb ilyen szülők mellett. Áldom az eget, hogy vele nem úgy bánnak a szüleink, mint velem.

Odaértem az ajtóhoz, a kilincset lenyomva kitártam az ajtót. Olyan dolognak lettem szemtanúja, amire életemben nem gondoltam volna.

– Dean! – szemeim tágra nyíltak ledöbbenésemben.
– Neked is szia, Nell – mosolygott zavartan, miközben lemászott barátnőmről.
– Nell, én... – hebegett Amy.

– Lesz mit magyaráznod – mondtam hidegen.

Farkasszemet néztünk Amyvel míg ő riadtan nézett szemeimbe, én dühösen meredtem rá. Szinte vágni lehetett a feszültséget a szobában.

– Lányok, szerintem én most megyek – törte meg a pár pillanatra beállt csendet Dean.
– Helyes – vigyorogtam rá gúnyosan. Dean kisétált a szobából, majd Amy utána, hogy kikísérje.

Helyet foglaltam az egyik babzsákfotelben. És vártam.
Egyszerűen nem értem én ezt a lányt. Bejövök a szobájába és azzal találom szembe magam, hogy Deannel az ágyon fekve nyalják-falják egymást? Egy: én erről miért nem tudtam? És kettő: Dean? Most komolyan?!

Amy lesütött fejjel lépett be a szobába, majd egy mukkot sem szólva ült le mellém a másik babzsákfotelbe. Kínosan kerültem a tekintetem, én viszont végig őt figyeltem. Egy pár percig ültünk csendben, ő a földet bámulta én pedig a zárt ajtót pásztáztam mereven.

– Én úgy tudtam utáljuk őt – kezdtem meg a beszélgetést. Még mindig magam elé néztem és feszülten bámultam az ajtót.

– Hát te igen, de én... – szólalt meg alig hallhatóan.

– Te is! – pillantottam rá, hirtelen felé fordítva a fejem.

– Nell, sajnálom, hogy hazudtam, de...

– Mióta nézel hülyének? – vágtam a szavába. Nem kiabáltam, teljesen nyugodtan beszéltem, de közben szétvetett az ideg.

– Én nem is... – szólalt meg mire én csak szúrós pillantást vetettem rá – Két hónapja – válaszolt végül a kérdésemre.

– Tessék?

– Hát...

– Amy, te meg vagy húzatva?! Tudom milyen Dean. Neked elment a józan eszed, drága barátnőm! – ráztam a fejem hitetlenül.

– Na, látod! Pont ezért nem mondtam el – beszél hangosabban immáron ő is – Neked, soha senki nem jó, aki tetszik nekem, esküszöm rosszabb vagy, mint apám – torkolt le.

– Én csak meg akarlak védeni! A pont olyan srácoktól, mint Dean. De hát ismered, pontosan tudod, hogy nem normális. Te is hallottad, hogy bánt a többi barátnőjével. Meg úgy általában bárkivel... Agresszív állat. Hogy nem vettem észre...? – mondtam az utolsó mondatot inkább csak magamnak.

– Mert folyamatosan magaddal vagy elfoglalva, a saját szörnyűségeddel, és az önsajnálattal. A körülötted lévőket meg nagy ívben leszarod! Még engem is... – halkult el – Értem én, hogy milyen rossz neked,  és szörnyen sajnálom, de ébresztő, nem te vagy a világ közepe! – kiabált már ő is.

– Szóval még én vagyok a hibás, mert neked elmentek otthonról?! – csattantam fel.

– Én nem ezt mondtam! És nem mentek el otthonról csak szerelmes vagyok, Istenem! – állt fel a babzsákfotelből és járkálni kezdett a szobában, mérgében.

– De kibe, Amy? Kibe?! – már én is kiabáltam – Dean nem hozzád való! Inkább elmegyógyintézetbe…

– Te vagy az a személy, akiben teljes mértékben megbízom, kérdés nélkül tennék meg bármit, amire kérnél. Nell, te vagy a legjobb barátnőm már kiskorom óta. Mellettem kéne állnod, és támogatnod mindenben, erre...

– Én melletted állok, Amy – álltam fel már én is – de ezt te sem gondolhatod komolyan! Én mélyen elítélem azt az embert, és úgy tudtam te is.

– Eleinte úgy volt, majd jobban megismertem és szépen lassan...

– Jaj, Amy – mondtam halkan miközben levágódtam a babzsákfotelba. Amy követte a példámat és ő is leült.

– Nagyon haragszol rám? – kérdezte halkan, félve pillantott rám.

– Igen – mondtam élesen majd szorosan magamhoz húztam barátnőmet – Na, mondj el mindent! – utasítottam már mosolyogva. Elengedtem az ölelésből Amyt.

– Hát, még szeptemberben kiadtak töriből egy házidolit, amit ugye párban kellet megcsinálni és én Deant kaptam – kezdett bele. Igen erre én is emlékszem én az osztály stréberét Colette-et kaptam páromnak, így nem meglepően ötös lett a munkánk. – Eleinte nagyon ki voltam akadva és kértem a tanárt, hogy had cseréljek valakivel, de nem engedte így kénytelen voltam vele dolgozni. Aztán mivel a feladat teljesítése úgy kívánta, sok időt töltöttünk együtt. És rájöttem, hogy Dean egyáltalán nem olyan, mint gondoltuk.

– Elmondhattad volna.

– Nehéz volt titokban tartani, és nem is akartuk, de féltem, hogy így fogsz reagálni, és... igazam lett.

– Sajnálom, Amy. Én sosem fogom kedvelni azt az embert, de tiszteletben kell tartanom, hogy te viszont igen.

– Köszönöm! – mosolyodott el hálásan – Mert én szeretem Deant.

– De ha bántani merne... – emeltem fel a hangomat.

– Nell, nyugi. Nem fog – szólt közbe Amy.

– Lefeküdtetek már? – ijedtem meg – Amy,  ugye nem...

– Nem, még nem – nyugtatott meg – de akkor sem lenne semmi, ha mondjuk igen... Elvégre már nem vagyok szűz.

– Ez is azért van, mert nyáron is elment az eszed, ha nem kavartál volna... Troyjal, vagy hogy is hívják?

– Úgy.

– Na, szóval, ha nem...

– Igen, Troy egy seggfej volt – vágott megint a szavamba – De semmit sem bántam meg.

– A szüleid még nem tudják, gondolom – tértem vissza az eredeti témához.

– Azt mondtam nekik megint csak házi dolgozatot kell írnunk, amikor meg nem ő jön át, akkor azt mondom nekik, hogy veled vagyok – nevetett fel kínosan.

– Amy, Amy... – nevettem már én is – És mikor akarod elmondani nekik? – kérdeztem már komolyan.

– Még nem tudom... – gondolkozott el – Félek, mit mondanának.

– Hát, olyan durván biztos nem akadnának ki, mint én.

– Anya kedveli Deant. Tuti teljesen bezsongana.

– Igen, anyukád már csak ilyen – nevettem.

– Apától félek inkább. Ő nem mondott még véleményt Deanről, és mindig olyan hűvösen méregeti. Tényleg, és miért is jöttél át? – érdeklődött.

– Austin is itt van.

– Balhé van otthon?

– Nem is kicsi...

– Sajnálom – mondta halkan és megsimogatta a karomat.

– De szerintem már megyünk. Csak abbahagyták már.

– Szerinted befejezték már? – kérdezte Austin, félve a nemleges választól.

– Biztos vagyok benne – mondtam.

Már este fél kilenc van így elég sötét is, egy pár napja nem szeretek a sötétben mászkálni, lehet üldözési mániám van, de mióta Lucifer először megjelent (azóta nem jöttem még rá, hogy álmodtam–e) azóta egyszerűen félek, olyan, mintha bármikor elkaphatna. Csak Austin előtt ne! Eddig bármikor megjelent csak én láttam, múltkor is mikor Harryvel először találkoztam ő nem látott semmit. Szóval nem nagyon tudom, most mi van... Igazából Amy sem látta még, csak egyszer megszállta őt, de ő sem látta. De ha nem is létezne igazából, akkor mivel magyarázzam a vágásokat a talpamon?

Mondjuk én akartam eljönni Amyéktől, Nora megkérdezte, hogy nem akarunk–e esetleg náluk aludni, de én utasítottam el az ajánlatát, akkor miért panaszkodom? Lett volna lehetőségem biztonságban hazamenni holnap, de nem én most akartam; pedig semmi különösebb okom nem volt rá.

– Kapásod van – pillantott felém Austin. Ekkor vettem észre emelkedő hangerővel szólni Skilettől a Herot a táskámból.

– Halló – szóltam bele, miután hosszas kotorászás után végre sikerült kibányásznom a táskámból a készüléket.

– Találd ki, hogy ki vagyok – Szólalt meg a vonal másik végén a hang. Nem kellet gondolkodnom, egyből tudtam ki hívott rejtett számról. A hangját – bár még nem volt alkalmam túl sokszor hallani – ezer közül is felismerném.

– Szia, Harry – mosolyogtam magamban.

– Honnan tudtad? – nevetett fel. Mély hangjától végigfutott testemen a forróság.

– Tippeltem – válaszoltam.

– Tudom, hogy későn szólok, de ma ráérsz?

– Harry, este fél tíz lesz!

– Oké, akkor tízre érted megyek – mondta figyelembe sem véve válaszomat, és még mielőtt reagálhattam volna már bontotta is a vonalat. Hitetlenül meredtem a kezemben tartott telefonom képernyőjére majd fejemet rázva felnevettem, és bedobtam a táskámba a készüléket. Körülbelül még két perc gyaloglás után már a bejárati ajtónk előtt álltunk. Mikor végre sikerült beletalálnom a kulcslyukba és elfordítottam a kulcsot lassan nyitottam ki az ajtót. A házban teljes sötétség és síri csend uralkodott.

– Már alszik – jelentettem ki és bementünk a házba.

Austin elküldtem aludni a holnapi iskolára hivatkozva, én viszont miután lezuhanyoztam nem a pizsamámat vettem fel, hanem felöltöztem rendesen; kíváncsi voltam, Harry valóban értem jön-e.

Negyed tizenegykor csengettek. Felnevettek és mentem is ajtót nyitni. És tényleg Harry állt előttem. Göndör haja most sokkalta sötétebbnek tűnt az esti fényben, márvány zöld szemei viszont csak úgy csillogtak a sötétség ellenére is.

– Indulhatunk? – mosolyodott el.