Első fejezet/3.

Sziasztok. :DD Először is szeretném megköszönni a szép szavakat, amiket kommentben kaptam. Nagyon jól estek, és örülök, ha tetszik a történet.
És itt a harmadik fejezet is. Ez most elég nyugis rész lesz, inkább egy kis háttér-információt tudhattok meg  Nell-ről. Lehet, kicsit unalmas lesz, de kell, hogy későbbi fejezetekben majd megértsétek, hogy mi miért van.
Na, nem is húznám tovább az időt. Jó olvasást! :) Jaa, és várom a komikat. :P

Miután szemügyre vettem, hol tart az üldözőm egyre jobban féltem. Ez mindjárt elkap.

Visszafordultam, de egy mellkasba ütköztem hirtelen. Mikor nekifutottam erős karjait körém fonta nehogy elessek, örültem, hogy ilyen előrelátó volt szerencsétlen idegen, mert ha nem fog meg a lendülettől biztos a földön kötöttem volna ki. Lassan felpillantottam az arcára, amit barna göndör fürtök kereteztek.

– Hova sietsz ilyen kétségbeesetten? – kérdezte mosolyogva.

– Én... én csak... – hátrapillantottam. Lucifer szelleme nem volt ott, csupán egy-egy járókelőt véltem felfedezni a sötét utcán. – Bocsi – motyogtam, kerülve a tekintetét, miközben próbáltam elhúzódni tőle, de ő még mindig erősen tartott.

– Harry vagyok – szólalt meg. Mély, rekedt hangjától libabőrős lettem. Várta, hogy viszonozzam bemutatkozását, de nem tettem. Elengedett, már fordultam volna el, hogy folytassam utamat hazafelé, de mélyzöld szemeivel szinte fogva tartotta tekintetem. Aztán végre sikerült megfordulnom és továbbindultam, de nem jutottam messzire.

– Hé, hogy hívnak? – kiáltott utánam. Szavai hallatára megálltam, de nem fordultam meg.

– Nell – válaszoltam mosolyogva némi habozás után, majd vissza sem nézve indultam el újra.

Hazaérve, lerúgtam a lábamról a cipőmet, bőrdzsekim pedig egy laza mozdulattal felakasztottam a fogasra.

Az öcsém a kanapén heverészett háttal nekem miközben a tévét bámulta.

– Anya le fog cseszni, amiért ilyen későn értél haza – mondta Austin felém sem pillantva, tekintetét még mindig a tévé képernyőjén legeltette.

– Honnan tudtam, hogy én vagyok az?

– Ugyan, Nell – könyökölt fel a kanapé háttámlájára, hogy rám nézzen. – Négyen lakunk ebben a házban és rajtad kívül mindenki itthon volt.

– Apa – szűrtem ki fogaim között a szavakat nem túl hangosan. Inkább magamnak, mint Austinnak mondtam. Felrohantam a lépcsőn egyenesen be a szobámba és magamra zártam az ajtót.

Más, normális ember örülne, ha a hónapok óta nem látott édesapja hazatérne a munkájából, de én nem tettem. Nem akartam látni. Se most, se semmikor. Várom már, hogy tizennyolcadik életévemet betöltve végre elköltözhessek innen jó messzire. Sosem fogom tudni megbocsátani neki, amiket tett, és őszintén szólva nem is akarom.

Most ismét itthon van, de ahogy szokott, pár hét múlva újra itt hagy minket. Hetekig, de sokszor hónapokig nincs itthon.

Austinnak nagyon szokott hiányozni, amikor az az ember nincs itthon a munkája miatt. Igen, öcsémnek jó a kapcsolata a szüleinkkel. Ő nem tudja azt, amit én. Néha azt kívánom, bárcsak én is tudatlanságban élnék, mint ő és akkor talán normális életem lenne. Talán. De hogy is lehetne az, mikor rám szállt egy bukott angyal szelleme? Ráadásul nem is tudom, mit kezdhetnék vele, túlságosan is félek tőle. Bár az is lehet, hogy csak beképzelem magamnak ezt az egész dolgot, mert mihelyst valaki más is van már velem, eltűnik. Talán megbolondultam... Hiszen valljuk be, ez elég hülyén hangzana, ha valaki előállna egy ilyen sztorival. Ha nekem mesélné valaki nem hiszem, hogy hinnék neki. Bár én alapból nem hiszek az ilyesmi természetfeletti dolgokban.

Volt már, hogy öcsém helyébe kívántam magamat, viszont akkor én is becsapva élném le az életem, úgy, hogy rengeteg olyan dologról nem is tudnék, amik most az életemet határozzák meg. Gyerekkoromat tönkretették a szüleim viselkedésükkel felém és megbocsáthatatlan tetteikkel.

Idén fogok végezni a tanulmányaimmal és hamarosan betöltöm a tizennyolcat. Aztán: viszlát "családom", helló nagybetűs élet! De gyermekkorom sérelmei örökre rám nyomta bélyegét.

A rokonok szétszórva élnek a nagyvilágban, sokan Amerikába költöztek, a nagymamám Írországban tengeti a napjait, és van még pár rokon Európa többi részén. Angliában csak a nagynéném él, Claire. Vele nagyon jó a kapcsolatom, inkább a barátnőm, mint a nagynéném, ez mondjuk nagyban annak köszönhető, hogy nem sokkal idősebb csak nálam. Ő anyukám húga, anyám is elég fiatal, mindössze tizenhat évesen szült engem, Claire pedig tíz évvel fiatalabb nála. Ritkán találkozunk mivel ő Liverpoolban él. Ő és anya  nincsenek valami jóban, nem csoda, Claire is tudja milyen is valójában anya...

Austinnal nincs rossz kapcsolatom, de nem is vagyunk mindig jóban. Ő nem érti, miért vagyok ilyen a szüleinkkel.

Persze amikor nem ketten vagyunk apával, akkor jópofizik velem. Legalábbis próbál, de én nem vagyok partner az ilyesfajta képmutatásban; főleg nem vele.

Anyám nem nagyon foglalkozik velem. Az anyaság jeleit csak néha vélem felfedezni rajta és akkor általában nem is értem, hogyhogy figyel rám. Ma még nem is találkoztam vele. Reggel mikor felkeltem már nem volt itthon, aztán amikor hazaértem én zárkóztam be a szobámba.

A családommal inkább egymás mellet élünk, mint együtt...