Első fejezet/4.

Reggel madárcsicsergésre ébredtem, a nap vakítóan sütött be az ablakon, ami elég szokatlan így februárban. Lustán fordultam egyet az ágyban, hogy az éjjeliszekrényen álldogáló órámra pillantva megtudjam mennyi az idő. Eddig a fáradtságtól csak résnyire nyitott szemeim teljesen kipattantak, a számok láttán.

– Francba... – sziszegtem dühösen, mert az ébresztőórám nem keltett fel időben.

Kipattantam az ágyból. Míg máskor ráérősen kászálódtam ki a puha, meleg ágyból és kényelmes tempóban készülődtem el, most, mint akit kilőttek rohantam. Sietősen caflattam végig London utcáin, hogy legalább a második órámra beérjek.

Tizenöt perces késéssel estem be a terem ajtaján, ahol éppen történelemórám volt. Elnézést kértem a késésért mire egy nem éppen kedves pillantással válaszolt a tanár.

– Örülök, hogy megtalálta az iskolát – nézett rám szúrós szemekkel, majd tovább folytatta a magyarázást. A hátsó padok egyikében megláttam barátnőmet. Amy világosbarna alapjáraton hullámos haja most ki volt vasalva. Miután beültem mellé arról érdeklődött mit csináltam éjszaka, amiért nem keltem időben. Amy és az ő elméletei, mindig kombinál.

Kinéztem az ablakon, már elég sötét volt én meg nem akartam egyedül a sötétben hazabaktatni. Nem, nem attól féltem, hogy esetleg megtámadnak. Én Lucifertől féltem. Hiszen tegnap is akkor vett üldözőbe, mikor a sötétben hazafelé tartottam.

– Amy – kezdtem – nem lehetne, hogy ma nálatok aludjak? – kérdeztem zavartan.

– Oké, nyugodtan – mosolygott rám legjobb barátnőm.

Amy szülei elég lazák. A legtöbb dolgot megengedik a lányuknak mégis sikerül úgy nevelniük, hogy ne kanászodjon el. Mindig kedvesek voltak velem, nagyon jó fejek. Mivel Amy már kiskorom óta a legjobb barátnőm elég sok időt töltöttem náluk. A szülei... Szüleim helyett szüleim voltak.

Anyukámnak csak egy SMS–t küldtem, hogy tudjon róla, hol éjszakázom. A tankönyveim és a füzeteim – legalábbis a legtöbb – a suliban vannak a szekrényemben, szóval az sem probléma, hogy hétköznap van.

Este miután megfürödtem arra mentem vissza Amy szobájába, hogy fehér gyertyákkal körülvéve ült a földön törökülésben, egy könyvvel a kezében. A szobát csak a gyertyák fénye világította meg.

– Hát te meg mit csinálsz? – ráncoltam a szemöldököm.

– Megidézzük! – nézett fel rám csillogó szemekkel vigyorogva.

– Mi? Nem! Szokott ő jönni magától is, minek nekünk idehívni?

– Hogy megkérdezzük, mégis mit akar tőled – jelentette ki.

Ekkor elgondolkodtam rajta valóban jó ötlet volt–e elmondani neki, hogy rám szállt egy szellem. Amy nagyon hitt az ilyesfajta dolgokban és szeretett is ezekkel foglalkozni.  Velem ellentétben. Én mindig megpróbáltam épkézláb magyarázatot találni mindenféle természetfeletti dologra, de még, ha nem is találtam, biztos voltam benne, hogy van rájuk magyarázat. De mióta először meglátogatott Lucifer, kezdtem magam megadni a gondolatnak, hogy természetfeletti dolgok igenis léteznek. Bár mikor ezen járattam az eszem, sokszor lyukadtam ki annál az elméletnél, hogy megbolondultam és csak képzelődöm. Vagy valamilyen oknál fogva hallucinálok.

– Gyere ide – mondta és odébb csúszva helyet csinál nekem a gyertyák által alakított kör közepén. Vonakodva odaléptem és letelepedtem mellé, ő a könyvét, miben eddig elmerülten keresgélt majd memorizált egyet a benne található sok–sok varázsige közül, letette a körön kívülre.

– Tuti, hogy nem vagy normális – jegyeztem meg.

– Fogd meg a kezem és csukd be a szemed – utasított.

– Amy...

– Koncentrálj – vágott a szavamba, majd az előbb buzgón olvasgatott sorokat kezdte el az orra alatt mormolni, szerintem latinul.

Fél szememet kinyitva szemügyre vettem a velem szemben ülő lányt. Belegondoltam mit is próbálunk most csinálni és, hogy mégis milyen látványt nyújthatunk ebben a helyzetben. Ezen gondolataim hatására elkezdtem halkan kuncogni, bár próbáltam visszatartani, kitört belőlem a hangos röhögés. Megszorította a kezem jelezve, hogy viselkedjek, de továbbra is csukott szemmel motyogott valamit. Nevetésemet visszatartva hunytam be újra a szemeim.

Másodpercekkel később Amy elhallgatott és mintha egy kis szellőt éreztem volna meg körülöttünk, pedig az ablakok és az ajtó is be volt zárva.

– Erzulie – hallottam meg az ismerős nevet, de nem barátnőm hangján.

Szemeim tágra nyíltak, s rémülten meredtem barátnőmre. Tekintete teljesen elsötétült, majd újra meghallottam azt a bizonyos nevet a szájából, de Lucifer hangján szólt hozzám. Mély és hátborzongató – így tudnám leginkább jellemezni hangszínét. Ijedtemben kirántottam a kezeimet Amyéből.

– Én n-nem Erzulie vagyok – mondtam félelemtől remegő hangon.

– Ugyan, kedvesem. Ígérem, jó lesz lent a pokolban... Együtt! – nevetett fel ördögien fejét hátrahajtva.

A pillanat leforgása alatt ragadta meg erősen az alkaromat s úgy szorította, azt hittem helyben kitépi. A sokktól teljesen lefagytam.

– Mi folyik itt? – rontott be hirtelen Amy bátyja. Amy elengedte a karomat. – Nell? – nézett rám kérdőn kicsit rémülten. Én csak riadtan néztem rá, a szavak a torkomon akadtak.

– Amy, Amy! – szólongatta a húgát miközben a vállánál fogva rázta.

–  Mi? Mi történt? – eszmélt fel hirtelen a transzból Amy, amivel egy időben az összes fény kihunyt a szobában, ahogy a gyertyák elaludtak.