Harmadik fejezet/3.

Sziasztooooooook!
Meg is érkeztem a következő résszel. Akik eddig hiányolták a Luciferes részeket, most örülhetnek, mivel az egész rész erről fog szólni.
Szeretném megköszönni mindenkinek, aki fel van iratkozva, kommentel, vagy csak szimplán olvassa a blogot. Nagyon hálás vagyok mindenkinek, és remélem ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket.
Na jó olvasást! :DD

A ház előtt álltunk én a bejárati ajtó előtt, háttal annak. Az utca a közvilágítás nélkül teljesen sötétbe burkolózott volna. Most, hogy Harry itt volt velem, egy cseppnyi félelem sem volt bennem, ami az utóbbi időben nem volt gyakori, amikor sötétben voltam.

– Köszönöm – mosolyodtam el a földet nézve –, hogy átjöttél és...

– Ne hálálkodj! Hát mire valók a... a barátok? – szakított félbe. Tekintetemet felemelve ragyogó, tiszta zöld szemeibe néztem. Éreztem, hogy nem ezt akarta mondani, tekintetéből látszott, valamint hangjából is kihallottam. Mintha még magát is meg akarná győzni mondanivalójával.

Csak most éreztem meg a hideg levegő csípősségét, Harry már nem ölelt át, nem húzott magához, nem volt mi feledtethetné velem az idő hűvösségét. Fáztam. Lábujjhegyre álltam és egyik vállába kapaszkodtam, míg gyors puszit adtam forró arcára. Harry megfordult és Range Roveréhez sétált, beszállt és azzal el is hajtott, rám sem nézve. Nem tudtam mi ütött belé. Megfordultam és a kabátzsebembe nyúltam, hogy kivegyem a lakáskulcsot, de rá kellett jönnöm, hogy nem vittem magammal. Megpróbálkoztam simán kinyitni az ajtót, de kulcsra volt zárva.

– Francba! – szűrtem ki fogaim között. Nem tudtam a pontos időt, mivel órám nem volt és a telefonomat is otthon felejtettem, de biztos voltam benne, hogy elmúlt már éjfél.

Kelletlenül a csengő gombjára helyeztem ujjamat, majd megnyomtam. A házból halkan kihallatszódott a csengő hangja. Alig hallgatott még el a hang a sötétbarna fa ajtó, zár kattanása nélkül, lassan, nyikorogva kezdett nyílni. A nyílászáró végül teljesen kitárult előttem. Benézve semmit sem lehetett látni a teljes sötétségtől, egy mukkanást sem hallottam, csak a szapora lélegzetvételeimet.

– A-anya? Austin? – szólaltam meg halk, remegő hangon. Befelé nézelődtem hátha meglátom valamelyik családtagomat, de csak feketeséget láttam.

Féltem mi fog következni ezután. Harry már elment, senkire sem számíthattam, hogy kisegít. Mellkasomban éreztem kitörni készülő szívem heves dübörgését. Hátrálni akartam, elfutni otthonomtól, de lábaim meg sem hallva parancsomat gyökereztek földbe. Bármennyire is akartam, nem bírtam moccanni sem.

A lábaim elemelkedtek a talajtól és besuhantam a házba, mintha egy nagyobb szellő ragadott volna magával. A sebességtől a hajam is hátrarepült.

Újra a szilárd talajon álltam. Az ajtó hatalmas hangot hallatva csapódott be mögöttem. Kezeim ernyedten lógtak remegő testem mellett. Szemeim tágra nyíltak és a sokktól lefagyva álltam mozdulatlanul az előszoba közepén. A rettegés és a meglepettség átjártam minden porcikámat, minek következtében pár pillanatig még lélegezni is elfelejtettem. Magamhoz térve hangos zihálásban törtem ki. Csend uralkodott a házban, valamint az átláthatatlan sötétség. Mikor a külvilágra is tudtam figyelni, akkor tűnt csak fel, hogy sűrű vérszag terjeng a  lakásban. Karomat az orrom elé tartottam, hogy ne érezzem a kibírhatatlan szagot, de a módszer mit sem ért. Testem remegett a félelemtől.

Hirtelen sárgás árnyalatú halvány fény gyulladt, mintha tűz égne valahol. A feketeség szürkévé, a sötétség átláthatóbbá váltott. Hideg volt a lakásban, akárcsak az utcán, s a levegő nyirkos. Akadozottan kapkodtam magamba az állott vértől és égett hús szagától átitatott levegőt. Lassan a föld felé fordítottam a fejem, s csak akkor értettem meg a levegő furcsaságának okát.

Vér.

Bokáig érő sűrű folyadék egyenletesen terítette be a padlót mindenhol. Sikítani tudtam volna, mégsem jött ki a torkomon egy hang sem. Úgy éreztem menten összeesem a látványtól és az émelyítő szagtól.  Remegő lábamat kiemelve a tócsából, léptem lassan előrébb egyet. Félelemtől telve haladtam egészen a nappali bejáratáig, hol bepillantva a szobába megtudtam az előbb hirtelen fölgyúló fény okát. Velőt rázó sikolyban törtem ki. Itt van. Lucifer itt van, nem álmodom. A nappaliban szinte vakított a világosság. A szoba közepén, a vérből kiemelkedve, egészen a plafonig felérve, több méteres átmérőjű tűz lobogott. A várható forróság helyett hideget sugárzott magából, a levegő sem száraz volt, hanem párával áztatott és nyirkos.

Lucifer a tűz mellet állt, egyenesen a szemembe nézve. Tekintete jobban megrémisztett, mint valaha. Fekete ruháját sárgás fényárnyékok foltozták a mellette lobogó tűz mivoltából.

– M-mit akarsz? – hangom erőtlenül csengett, s remegett, akárcsak egész testem.

– Gyere csak ide – mondta lassan, végig futott rajtam a hideg, s megborsódzott a hátam a hangjától. Ijesztően vigyorodott el gúnyosan. Fejét kicsit előre döntve nézett fel rám. Jobb karját kinyújtotta felém, ezzel invitálva magához.

Hangosan próbáltam magamba szívni az éltető, ámde áporodott levegőt, mely tevékenység most kifejezetten nehéznek bizonyult. Ahelyett, hogy engedelmeskedtem volna kérésének meg akartam futamodni. Hátrálni akartam, de mintha lábaim vér helyett szurokban álltak nem bírtak mozdulni, én viszont a próbálkozás erejétől hátraestem. Ahogy fenékre ültem a jéghideg vér felfröccsent a pólómra, s még arcomra is, kezeimmel magam mögött támaszkodtam.

– Hagyj békén! – mondtam alig hallhatóan, de annál hisztérikusabban. Fogalmam sem volt mit is tehetnék, hogyan menekülhetnék.

Lucifer könnyedén, azonban lassú mozdulatokkal indult meg felém.

– N-ne! – tiltakozásként bal kezemet kiemeltem a folyadékból, s magam elé tartottam, mintha így el tudnám magamtól tolni közeledő alakját. Kezeimről folyt a vér.

Lucifer immáron közvetlenül előttem állt. Ráérős mozdulatokkal –, mi még ijesztőbbé varázsolta az egészet – hajolt le hozzám, térdeit behajlítva. Bal kezével felém nyúlva, hüvelykujjával kezdte letörölni a felcseppent vért, mi esésem során került az arcomra. Levegővételem lelassult és elhalkult, arra a pillanatra, mikor hozzám ért. Lépteket hallottam fentről. És Lucifer is hallhatta mivel a vigyor eltűnt az arcáról, kezét elhúzta s fél testtel a lépcső felé fordult, közben teljesen felegyenesedett. Zihálásom azon nyomban visszatért, mikor elhúzta kezét. Majd fogta magát és rám sem nézve egyszerűen átsétált a falon, ki a lakásból. Mikor alakja eltűnt abban a pillanatban szűnt meg minden fény. Újra nem láttam semmit, és a levegőben sem volt már semmi szokatlan. A szoba hőmérséklete újra felemelkedett a normális hőfokra. Már nem ültem semmilyen sűrű vörös folyadékban.

Ekkor felkapcsolódott a villany, és Austin álmos fejét pillantottam meg, ahogy a lépcső alján áll, jobb keze még mindig a villanykapcsolón.

– Nell? – ráncolta szemöldökét. – Miért fetrengsz te  a földön az éjszaka közepén? – kérdezte értetlenül. – És miért nézel úgy, mint aki szellemet látott? Nell, hallasz? – kérdezte végül, mivel én még mindig csak mozdulatlanul ültem és tágra nyílt szemekkel bámultam rá.

– M-menj aludni! – légzésem normalizálódott. Hangomba visszatért az erő, de még mindig szakadozott volt a beszédem. Testem remegése is alábbhagyott. Sietősen álltam fel a padlóról és leporoltam magam.

– Mi van az arcodon?

Az említett testrész felé kaptam gyorsan egyik kezemet. Mutató– és középső ujjammal, elkenődött, ragacsos dologba nyúltam.

– Semmi – mondtam, és kezemmel takarva arcom jobb oldalát, átvágtam a nappalin és felrohantam a lépcsőn Austin mellett, aki még mindig megszeppenve állt, egyik kezét a lépcsőkorláton pihentetve.