Hetedik fejezet/7.

Nem sokkal később mind befelé indultunk, de Dean karomnál megfogva állított meg, és megvárta, míg Amy és Harry bemennek.

– Figyi, Nell, bocsi a Lizes fogadás miatt, de nem gondoltam volna, hogy megteszi – nézett rám őszintén. – Azt hittem inkább megeszik egy falat húst, minthogy megcsókoljon valamelyikünket – nevette el magát kínosan.

– Nem gond, tényleg! Nem tudhattad – mosolyogtam rá nyugtatóan. Nem tudtam haragudni Deanre. Tudtam, hogy nem akart keresztbetenni senkinek, csupán azt hitte, így majd rábírhatja a lányt egy kis húsevésre. Látszott Deanen, hogy tényleg sajnálja, pedig ha tudná, hogy csak a lovat adta Liz alá, ezzel a kis játékkal. Amint Liz meghallotta, hogy veszteség esetén mi is vár rá, eszében nem volt már megenni azt a falat húst. Mondjuk, lehet, hogy amúgy se, de így még csak el sem gondolkodott rajta. Persze hogy nem! Hiszen mióta itt vagyunk, egy célja van: visszacsábítani Harryt, ám ez még így sem sikerült neki, szóval reméltem, hogy abbahagyta már az álmodozást, és felad tervével. Pedig Liz meg volt róla győződve, hogy Harry még mindig őt szereti, amit nekem is sikerült valamilyen szinten elhinnem sajnos. Pedig nem volt igaza! Lehet, hogy valaha még őt szerette, de ez már az én időm, az én kapcsolatom Harryvel, amihez az égvilágon semmi köze sincsen Liznek! Nyertem! Bár ha belegondolunk, ez természetes volt, csak én voltam olyan kis butácska, Liznek és a félrevezető jeleknek hittem, nem pedig Harrynek. Harryben.

Kint álltunk a ház előtt, búcsúzkodtunk. Claire megígérte, hogy amint lesz ideje, máris telefonál, vagy meglátogat. Persze tudtam, hogy ez nem most lesz, hiszen nagynéném rettenően elfoglalt, alig van szabadideje. De ha van, igazán akkor sincs. Ha szabadságon van az is azt jelenti, hogy óránként jönnek hívásai, és úgy végzi a munkáját. Az alkalmazottjai nem bírnak meglenni nélküle, mindig van valami probléma, amihez feltétlenül szükséges Claire. Persze meg is van az eredménye, hogy még a lelkét is kidolgozza, és mindig is örültem neki, hogy ekkora karriert sikerült felépítenie, ám mégis aggódtam, hogy nem fog-e rámenni az egészségére, hogy ilyen sokat dolgozik. De Claire erős nő, bírja a strapát, egyszer sem hallottam még panaszkodni emiatt, hiszen imádja, amit csinál, mindig is erre vágyott, és soha nem látszik rajta, hogy fáradt lenne, vagy elege lenne már ebből.  Persze a munka miatt a magánéletére sem nagyon van ideje. Barátja utoljára már vagy két éve volt, pedig a huszonhathoz közeledve az ember lánya általában már megállapodik valaki mellett, gyereket vállal… Claire igazából nem vágyott még férjre, sem pedig családra. Azt mondja, úgy sem lenne ideje rá, majd ha kicsit lecsillapodik az üzlet, nem lesz ennyire felkapott, akkor szóba jöhet, de egyelőre jól érzi így magát. Én pedig örülök neki, hogy így meg van elégedve az életével. Ő kiskora óta tudta, mit akar, és kitartóan dolgozott álma elérésében és lám: sikerült neki! Vele ellentétben én viszont most sem tudom, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, pedig ideje lenne már kitalálnom. Legalábbis, ha megélem, hogy kijárhassam a gimnáziumot… Igen, az ügy most kicsit mondhatni „szünetelt”, hiszen Lucifer egy jó pár napja már nem jelentkezett, és Amy és Laurie sem haladtak a dologgal. Örültem is, hogy Lucifer békén hagyott végre, hisz nagyon nem örültem volna, ha pont Claire-nél kezd zaklatni.

Harry szállt be utoljára a kocsiba, és mielőtt még beült volna a volánhoz, hosszasan nézett a kocsi mellől Lizre, aki megbabonázva figyelte barátomat. Unottan megforgattam a kezemet, kezdett már elegem lenni a nézelődésükből. Aggóni nem aggódtam, hiszen tudtam: most elmegyünk, és ezután aligha fogják viszontlátni egymást.

Úgy volt, hogy Harry egyesével lerak mindenkit, ám ehhez képest az lett, hogy mindannyian elmentünk moziba, ahol – szerencsémre – egy vígjátékot néztünk meg. Aztuán pedig elmentünk Harryhez, ahol csak úgy elvoltunk, hülyültünk, egészen estig, majd Dean és Amy, gyalog elindultak haza, pedig a göndörke felajánlotta, hogy elviszi őket. Ő már csak ilyen… lovagias volt. De Amyék nem fogadták el az ajánlatát. Magyarázat nem volt, gondolom csak szerettek volna kicsit kettesben lenni.

Este kilenc óra felé nekem is eszembe jutott, hogy haza kéne már mennem. Az útra egy kisebb méretű bőröndöt vittem, amit most Harry szobájában találtam meg. Mikor vettem volna fel a földről, hogy levigyem és induljak, Harry egész egyszerűen annyit mondott: „Nem”. Kérdőn néztem rá, mire megrázta a fejét, s azzal magyarázta előbbi kirohanását, hogy nem árt, ha itt is van pár ruhám, hiszen az utóbbi időben szinte több időt töltöttem itt, mint otthon, és ez így is marad. Furcsán néztem rá, majd rájöttem, talán igaza van, hiszen csak pár ruha darabról van szó, az pedig otthon nem fog hiányozni. És hányszor volt már olyan, hogy kénytelen voltam Harry ruháiban flangálni (amit annyira nem is bántam), mert nekem csak az előző napi volt itt? Elég sokszor. Bár a göndörke többször is megjegyezte, hogy imádja, ha az ő pólóit hordom, mert hogy az milyen szexi, erre általában csak elnevettem magam, de az az igazság, hogy én is imádtam ha az ő ruháit viselhettem.

– Motorral megyünk? – kérdezte, mielőtt még kiléptünk volna az ajtón. Én csak felcsillanó szemekkel, angyalian elmosolyodtam. Ő ebből tudta is a választ, és felkapott két bukósisakot, és kiléptünk a házból.

Annak ellenére, hogy mennyire féltem ezektől a járművektől, és mennyire nem akartam felülni sem rá, mostanra annyira megszerettem, hogy mindenhová azzal mennék. Harryt ez szórakoztatta, ő imádott motorozni, és örült neki,  hogy én is legalább annyira megszerettem, mint ő. A kezdeti félelmem, mit a járművön éreztem, még Harryt átölelve is, már maradéktalanul elszállt belőlem, és élveztem minél gyorsabban haladunk.

Kilépve az ajtón nem az általam várt kék-szürke motorhoz sétáltunk, hanem egy számomra ismeretlen, hatalmas fekete járgány mellett álltunk meg.

– Vettem egy motort – vonta meg a vállát barátom, én pedig meglepődve néztem fel rá. Mikor? Nekem nem is mondta.

– Klassz – vigyorogtam, mert azon kívül, hogy meglepődtem, hogy vett magának, nagyon is elnyerte a tetszésemet a fekete jármű. – De remélem ezt is olyan biztonságosan vezeted, mint a másikat! – Ugyan szerettem motorozni, azért aggódtam, nehogy balesetet szenvedjünk valamikor, hiszen elég instabil egy dolog a motor.

– Meg vettem neked is egy sisakot! – tartotta fel az egyiket- Fekete volt ez is, ugyancsak a nála lévő. – Szükséged lesz rá.

– Köszönöm! – mosolyogtam rá, és hagytam, hogy szokás szerint a fejemre csúsztassa a bukósisakot.

Ő is felvette a sajátját, majd mindketten felpattantunk a járműre, átkaroltam Harry derekát, és már indultunk is. Már eléggé beesteledett, viszont az utakon elég sok autós volt, akárcsak nappal. Harry magabiztosan szelte az aszfaltot, élveztem, hogy újra mögötte ülhetek, és motoron utazhatok, élveztem a sebességet, az arcomat simító kissé erős menetszelet. Összességében mindent. A varázs kedvéért pár pillanatra behunytam a szememet és úgy utaztam, így úgy tűnt, mintha gyorsabban mennénk, pedig valójában a sebesség nem változott. Nagyon boldognak éreztem magamat abban a pillanatban, mint általában Harry mellett bármikor. Kivéve, mikor Liz is képbe került, de örültem, hogy túl vagyunk rajta, nem kell többet azért aggódnom, hogy Harry esetleg otthagy valaki más miatt, bár azt hiszem, eddig sem kellett volna! Bíznom kellett volna Harryben kérdések nélkül, most már tudom! Mi össze tartozunk.

Mosolyogva szívtam be az esti, kissé már lehűlt levegőt, s mikor kinyitottam a szememet már parkoltunk is le a házunk előtt. Leszálltam a járműről, levettem magamról a bukósisakot, majd szembe fordultam a még mindig a motorján ülő barátommal.

– Köszönöm, hogy elhoztál! – mosolyogtam rá, majd odahajoltam és megcsókoltam.

– Köszönöm, hogy már nem félsz felülni mögém – mondta, erre mindketten elnevettük magunkat.

Bementem a lakásba, és egyből megcsapott a dohányszag, ami rendesen meglepett, ugyanis anyám sosem cigizett. Gyanakodva beljebb lépkedtem, mindenhol eldobált piás üvegek, hatalmas rendetlenség, és az egyik kanapé mögül felszálló dohányfüst. Sietősen megkerültem a kanapét, és anyámat láttam meg totál szétesve a kanapé előtt a földön ülve, füves cigit szívva.

– Anya mi van veled? – kérdeztem tőle dühösen, de közben komolyan aggódtam érte.

– Minek jöttél haza? – kiabált szinte rám, én meg tátott szájjal néztem anyámra. Azelőtt sosem csinált ilyet, még akkor sem mikor apámat börtönbe zárták, így el sem tudtam képzelni, mi történhetett vele. Milyen okból teszi tönkre magát.

Austin! Felrohantam a lépcsőn, és berontottam kisöcsém szobájába, de a helyiség üres volt, én pedig kezdtem teljesen megrémülni. Idegesen lerohantam a nappaliba, közben majdnem le is estem a lépcsőn.

– Anya, hol van Austin? – vontam kérdőre kétségbeesetten.

– Mit tudom én – mondta félvállról rám se nézve.

– Mi az, hogy nem tudod?! – kiáltottam rá, és olyan hevesen kezdett verni a szívem a rémülettől, hogy már vártam, mikor szakad ki a testemből.

– Elment, még tegnap. Nem mondta hová.

– Tegnap?! Te jó Isten… - fogtam a fejemet.

Tárcsáztam, Harryt és szóltam neki, hogy most azonnal jöjjön vissza, meg sem vártam, hogy bármit is válaszoljon, leraktam a telefont, felkaptam a sisakomat és kimentem a ház elé. Idegesen toporogtam, barátomat várva. Biztos megrémült hangom hallatán, de nem volt idő, hogy még a kérdéseire is válaszoljak, csak… csak kellett egy fuvar. Másodpercekkel később Harry kanyarodott be a motorral, és észvesztő sebességgel hallott, majd fékcsikorogva megállt előttem.

– Mi történt? – kérdezte rémülten. Választ nem adtam, csak megadtam neki a címet, hova menjen, és csak annyit mondtam még, hogy nagyon siessen. Felvettem a bukósisakot, talán az első alakalom volt, hogy nem Harry adta rám, majd felpattantam mögé és vártam, hogy elinduljon.

Nem tudtam értékelni a sebességet, borzasztóan éreztem magamat, magamat éreztem a hibásnak. El sem tudtam képzelni, hogy Austinnal mi lehet, valószínűleg elmenekült. De hova? Harrynek azt a címet adtam meg, ahol Austin legjobb barátja lakott, kisöcsém rengeteg időt töltött általában náluk, csak reménykedni tudtam, hogy most is ott lesz. Szüntelenül csak az járt a fejemben, hogy hogy hagyhattam itt? Ez teljesen abszurd, hiszen honnan is gondoltam volna, hogy valaha ez fog történni? Már egy felnőtt nőre sem lehet rábízni, aki ráadásul az anyja! Még mindig elképzelésem sem volt, mit történhetett anya életében az alatt a három nap alatt, míg nem voltam itthon, és miért kezdte tönkretenni magát. Holnap az lesz az első dolgom, hogy anyámat elviszem valami csoportba, akik ugyanígy tették magukat tönkre, de már jó úton haladnak a leszokás, kitisztulás felé. Csak azt nem bírtam egyszerűen megérteni, hogy Austin miért nem hívott fel?

Lehunytam a szememet, és kifújtam egy mély levegőt, hogy rendezzem zavaros gondolataimat, és meg tudjak nyugodni, ám ez szinte lehetetlennek tűnt. Ám mikor legközelebb kinyitottam a szememet, valami olyannal szembesültem, amire most egyáltalán nem számítottam.

– Harry! – kiáltottam el magam hisztérikusan.

– Mi a… – hallottam barátom meglepett és egyben rémült hangját.

Ő is látta! De hogy mit is pontosan? Lucifert, úgy bizony, ahogy velünk szembe hajtotta szekerét, s a távolság egyre csak csökkent köztünk. Mintha a kocsiját húzó két hatalmas fekete lovának villámokat szórtak volna szemeik, vörösen izzottak. S Lucifer elvadult tekintete is a frászt hozta rám, na meg, hogy itt van egyáltalán. Volt nekem elég gondom így is!

Harry ijedtében elrántotta a kormányt, kikerülve az ütközést. Én hisztérikusan szorítottam össze szemeimet, és csak azt éreztem, ahogy többször is megpördülünk a motorral, majd valamibe belecsapódhattunk valószínűleg, mert egy erős lökés után már nem éreztem a motort alattam, sem Harryt, akibe addig kapaszkodtam, majd nem sokkal később már semmit nem érzékeltem a külvilágból.