Hetedik fejezet/3.

Sziasztoooooook! Hihi, itt az új rész, igazából semmi olyan nem történik benne szerintem, amire kíváncsiak lennétek, azért remélem tetszeni fog. Történések inkább a  kövi részben lesznek, ami egyébként vasárnap jön, aztán pár nap szünet, mert megint nyaralni megyek, leghamarabb is szombaton lesz új rész, de inkább vasárnap. Nagyon hálás vagyok egyébként a kommentekért! :P

Másnap reggel későn keltem, köszönhetően annak, hogy éjszaka csak későn tudtam elaludni... Na, meg az éjszaka elég zűrös volt, sok dologra fény derült, amire egyáltalán nem számítottam, és ami azt illeti, nem is örültem neki túlságosan. Pontosabban: egyáltalán nem örültem neki. De hát (1) már megtörtént, nem lehet rajta változtatni, (2) ki vagyok én, hogy e felett ítélkezzem? Nekem is volt életem Harry előtt, nyilván őneki is volt előttem. Az már más kérdés, hogy az én életemnek értelme csak akkor lett, mikor megismertem Harryt...

Harry még mélyen aludt mellettem a franciaágyon, persze ő sem sokat aludt az éjjel, éppen miattam.

Telefonomat elvettem az éjjeliszekrényről, hogy megnézzem mennyi az idő. Délután két óra volt; erre elkerekedtek a szemeim, tisztában voltam vele, hogy nem korán reggel van, hiszen a nap már vakítóan sütött be a szobába a hatalmas ablakokon keresztül, de erre azért nem számítottam. Tudtam, hogy nem sok időm van Claire-rel lenni, pedig azért vagyok itt, de ha a fél napot átalszom. És hogy a többiek mit keresnek itt? Nos, Claire szereti megismerni azokat a személyeket, akikkel jóban vagyok.

Én a hátamon feküdtem, Harry pedig a hasán mellettem, egyik karjával átkarolt, ujjai a csípőmön pihentek. Felemeltem a karját, és óvatosan odébb raktam, hogy ki tudjak mászni az ágyból. Kimentem a fürdőszobába megmosakodni, ám mikor visszafelé mentem a szobába véletlenül belerúgtam az ajtófélfába.

– Aú! – kiáltottam fel, ám azonnal kaptam is mindkét kezemet a szám elé, és kerek szemekkel figyeltem barátom reakcióját. Fájdalmam zajára felmordult és ficergett egy kicsit, de szerencsére nem kelt fel. Megkönnyebbültem, ahogy láttam, hogy békésen alszik tovább. Megfordultam és halkan becsuktam az ajtót, majd felöltöztem.

Lementem a konyhába, hogy készítsek magamnak kávét. Ez az egyik dolog, amit nem túlságosan szerettem magamban: kávé nélkül nem tudtam elkezdeni a napot. Ám ha mégis úgy alakult, hogy nélkülöznöm kellett a reggeli italomat, az az egész napomra rányomta bélyegét. Olyankor mindig ideges voltam, fáradt.

Mikor beléptem a konyhába, Lizt pillantottam meg.

– Reggelt! – köszöntem neki.

– Neked is! Hogy aludtál? – kérdezett vissza egy műmosoly kíséretében. Szerintem csak azért kérdezte, mert ez volt udvarias. Ami azt illeti, már az elejétől kezdve nem volt nekem szimpatikus ez a lány, és az este történései csak erősítették bennem ezt az érzést.

– Jól, köszönöm – mosolyogtam vissza rá erőltetetten, aztán Liz kiment, az én mosolyom pedig nem tetszést kifejező grimaszba fordult.

Miután megittam a reggeli frissítőmet, átmentem a nappaliba és letelepedtem a kanapéra, hogy tévét nézzek.

Fogalmam sem volt, hogy Claire éppen hol van, előfordulhatott, hogy volt valami gubanc a munkahelyén és be kellett mennie, de akkor miért nem vitte magával Lizt? Az igazat megvallva, őszintén örültem volna neki, ha nagynéném a szöszit is magával viszi. Nem értettem miért érzek ekkora ellenszenvet a lány iránt, hiszen ha úgy vesszük, nem tett ellenem semmit, amiért jogom lenne így vélekedni róla. Az egy dolog, hogy Harry volt barátnője, és nem is kevés ideig töltötte be ezt a szerepet, de az még nem elég ok. Talán azért, mert lerítt mindkettejükről, hogy még most sem közömbösek egymásnak. Na, meg alapból volt valami Lizben, ami ekkora fokú ellenszenvet váltott ki belőlem. Egynek örültem, hogy eddig még nem környékezte meg barátomat, és Harry sem közeledett még a szőke lány felé; bár az utóbbi lehet csak azért volt, mert félt tőlem. Igaz, az éjjel valamelyest bebizonyította, hogy erről szó sincs, csak engem szeret, és nem akar elveszíteni. Hittem is neki, meg nem is. Ugyanis tisztán látszott Harryn, hogy távolról sem felejtette még el teljesen azt az... elbűvölő teremtést, és az újbóli találkozás nagyon felzaklatta. Hinni akartam neki, mégsem tudtam nem észrevenni a nyilvánvalót. De ha eddig olyan jól megvoltunk Harryvel (kivéve, amikor nem), miért most rendülne meg a belé vetett bizalmam, mit csak olyan sok idő után nyert el? Igen, ilyen vagyok én, bizalmamat nem könnyű elnyerni, azért küzdeni kell.

Nem tudom meddig ülhettem ott és gondolkodhattam "tévénézés" címszó alatt, de  léptek zajára eszméltem fel gondolataimból, erre a nappali bejárata felé kaptam tekintetem, ahol Amy és Dean jelent meg kézen fogva.

– Szia, barátnőm! Látom sikerült kikelned végre az ágyból – nézett rám vidáman Amy.

Dean elindult az egyik fotel felé és leült, Amy pedig a srác ölébe huppant, Dean pedig fél kézzel átölelte a derekát, másik kezét pedig a lány combján nyugtatta. Amy jobb karját felemelve Dean nyakát ölelte át, ekkor vettem csak észre a csuklóján lévő kötést.

– Miért van bekötve a kezed? – vontam össze szemöldökömet, erre Amy egy darabig tanakodva nézett rám, mintha a válaszon gondolkodott volna.

– Tetoválást csináltattam – mondta végül az igazat, erre nekem mindkét szemöldököm felszaladt.

– Hogy... mi? Ma?

– Ühümm – vonta meg a vállát.

– És mit tetováltattál oda? – kérdeztem tőle érdeklődve, fejemmel pedig a bekötött csuklója felé intettem.

– Ne akadj ki – vakargatta meg a tarkóját a lány, majd elvette a karját Dean nyakából és szépen lassan elkezdte lefejteni a kötést a csuklójáról.

– Rosszul kezdődik... – motyogtam, és komolyan kezdtem félni, mégis mit varratott magára néha kissé meggondolatlan barátnőm.

Mikor leszedte a tetkót fedő kötést, karját felemelve mutatta felém első tetoválását. Tátott szájjal meredtem a műre.

– Amy! – kiáltottam rá.

– Jól van, na! – húzta vissza karját.

– Dean, hogy engedhetted neki?

– Nell, szeretjük egymást! – válaszolt a sötét hajú srác.

– Most még... – fújtattam, és karba tett kézzel dőltem hátra.

– Ne csináld már! – nézett rám Amy megbánóan. Nem a tetoválást bánta, hanem hogy így reagáltam rá. Ami valljuk be, még csak a jobbik eset.

Amy elgondolkozva nézte a karját, amin egyébként díszes betűkkel szerepelt a "Dean" felirat. A tetoválás amúgy szép volt, de mégis hogy varrathatta magára a jelenlegi barátja nevét? Nyilván kiakadtam ezen a meggondolatlan tettén, hiszen tizennyolc évesen szinte még gyerekek, nyilván nem fog örökké tartani a kapcsolatuk. Később meg kínos lesz Amynek a volt barátja nevét magán viselnie. Leszedetni meg nem kis fájdalommal jár.

– De nem is vagytok még olyan régóta együtt! – utaltam alig négy hónapos kapcsolatukra.

– Kérlek! – nézett fel rám Amy.

– A szüleid mit fognak mégis szólni?

– Te már felháborodtál helyettük is! – nézett rám gúnyosan barátnőm, válaszára pedig Dean felnevetett.

– Jaj, te lány... – sóhajtottam és én is elnevettem magamat.