Negyedik fejezet/2.

Sziasztok, lánykák! :DD Itt is vagyok a kövivel. És sajnálattal közlöm, de ez is egy marha lapos rész lett, de azért remélem tetszeni fog. xD
Amúgy mostanában nem tudom miért pofázok ennyit a részek előtt, nem jellemző rám... Na, mindegy. :D Most is itt írok konkrétan a semmiről, de azért köszönöm, ha ezt is elolvasod.
Amúgy írnék én hosszabb részeket is, csak muszáj így felvagdalnom, mert ha nagyobb terjedelmű részeket raknék fel, akkor még több idő telne el két rész felrakása között, és mostanában már így is elég sok szünet szokott lenni. :( Igazából ez a rész is csak ilyen "félrész", mert hosszabb lett volna, csak hát ha több időm lenne begépelni...
Szóóóval megint csak feleslegesen írtam megint ennyit a rész elé. xDD Deeeee még szeretnék kérni tőletek valamit. :P Szóval ha olvasod a blogot, tedd meg, hogy kommentelsz vagy legalább feliratkozol, mert fogalmam sincs mennyien olvassátok. Mert persze ott van kint a megtekintések száma, de az azt is mutatja, amikor valaki csak véletlenül betéved ide, aztán bele sem olvas.
De már tényleg befejezem itt a felesleges dumálást, szóval jó olvasást!

Mikor kinyitottam a szemem váratlanul ért, hogy milyen világos volt a szobában. Először nem törődtem vele és inkább visszacsuktam a szemem, de pár perc után mégiscsak úgy döntöttem, megnézem mennyi az idő.

Tekintetem az éjjeliszekrényen pihenő digitális óra kijelzőjére terelődött.

– Baszki – csúszott ki a számon – pedig nem szokásom a trágár szavak használata –, mikor rájöttem, hogy már rég elkezdődött az első órám.

Sietősen, hatalmas lendülettel ültem fel az ágyban elfelejtve, hogy Harryvel még mindig összegabalyodva feküdtünk. Ezáltal sikeresen felkeltettem az eddig békésen pihenő fiút.

– Mi történt? – kérdezte álmos hangon, egy ásítás kíséretében, miközben ő is ülőpozícióba helyezkedett mellettem. Haja kócos volt, de mintha még így is tökéletesen állt volna a fején. Harry, szoktatva a szemét a világossághoz, kicsit hunyorogva nézett rám.

– Elkéstem – pattantam ki az ágyból és szinte rohantam a fürdőbe felöltözni valamint arcot mosni. Mivel fogat is kéne mosnom, felöltöznöm és még a táskám sincs nálam, idegesen konstatáltam magamban, hogy még haza is kell ugranom mielőtt suliba mehetnék. No, nem azért zavart ennyire, mert annyira fűtött már a vágy, hogy az elkerülni kívánt épületbe mehessek ismét, sokkal inkább, mivel az iskola nem nagyon tűrte a kését, vagy a hiányzást.

Megtorpantam miután feltéptem az ajtót, hogy kironthassak a fürdőből, mert váratlanul Harry termett előttem.

– Beviszlek – nézett le rám. Teljesen fel volt öltözve és telefonját szorongatta a kezében.

– Köszi – mosolyogtam rá hálásan – de meg kéne állni nálunk is – húztam el a számat. Harry válasz nélkül, fogta magát és elindult a lépcső felé, én pedig sietős léptekkel igyekeztem utolérni. Leérve az előszobába gyorsan belebújtam a cipőmbe s Harry is így tett. Aztán egy laza mozdulattal lekapta  a kulcsait az előszobában álló kis szekrényről. Fehér rövid ujjú  pólót viselt. A rövid ideig tartó mozdulat alatt sikerült megfigyelnem dudorodó bicepszét. Harry hihetetlenül férfias jelenség volt.

Kiléptünk a házból, míg ő bezárta az ajtót, addig én elindultam a járda szélén parkoló fekete Range Rover felé. Hatalmas kocsi volt, illett Harryhez.

Csak néhány kicsavart faág és a nedves talaj tanúskodott a tegnapi viharról, azon kívül hét ágra sütött a nap, és kifejezetten jó idő volt. Egyre tavasziasabb.

Harry megvárt a kocsiban míg megálltunk nálunk. Mivel én okos, tegnap még lakáskulcsot sem vittem magammal, csak reménykedni tudtam, hogy anyám még otthon van. Idegesen toporogtam az ajtóban, kezemet a csengőn tartva. Megkönnyebbülten dobbant a szívem mikor végre nyílt az ajtó, de meglepetésemre Austinnal találtam szembe magam.

– Hát te? – néztem rá meglepetten. – Iskolában kéne lenned. – Sietősen mentem be mellette a házba és a lépcső felé tartottam.

– Neked is! – jött utánam. – Beteg vagyok...

– És anya? – Hátrafordultam a lépcső közepén, de nem vettem észre Austinon a betegség egyetlen jelét sem, főleg, hogy tegnap este még kitűnően érezte magát.

– Gyógyszertárban.

Szinte rekordidő alatt fogat mostam, átöltöztem, majd a szükséges dolgokat bedobáltam a táskámba.

– Elmenteeeeem! – kiáltottam Austinnak, és már csapódott is mögöttem az ajtó.

Bepattantam a göndör fiú mellé a kocsiba, aki már taposott is a gázra.

Úgy vezetett, ahogy idáig is. Eszeveszett gyorsasággal, szerintem még a megengedett sebességet is rég túllépte már.

– Miért van ennyi eszetlen az úton? – tette fel a költői kérdést, amikor pont pirosra váltott a lámpa mielőtt át tudtunk volna menni. Harry bosszankodva nézett a kereszteződésen sikeresen átjutott, lassan haladó autóra, ami miatt nem értünk át a zöldön.

– Harry, nyugi – pillantottam rá.

– De ha nincs ez a barom, már rég a sulidnál lehetnénk – hadonászott.

– Ez a két perc ide, vagy oda...

A lámpa újból zöld színre váltott, mire Harry már tapodta is a gázt. Pár perc alatt oda is értünk a sulihoz.

– Köszönöm, hogy elhoztál – kapcsoltam ki a biztonsági övet.

– Nem tesz semmit. Mikor találkozunk?

– Harry, attól még, hogy most "együtt járunk" – mutattam kezeimmel az idézőjeleket –, nem kell a nap huszonnégy órájában együtt lennünk. Ne érts félre, szeretek veled lenni, de azért ez még normális esetben is sok lenne, nemhogy mi még nem is vagyunk együtt. Van saját életem is.

– Oké, igazad van – ismerte be, és lemondóan sóhajtott egyet.

Táskámból kivettem a telefonomat és a kijelzőjére pillantva jöttem rá, hogy egy perc múlva becsöngetnek a második órámra.

Az utolsó pillanatban fordultam Harryhez, hogy elköszönjek tőle, de ekkor ő már túl közel hajolt hozzám; így történt, hogy az ártatlannak induló puszi végül a számon kötött ki az arcom helyett.

– Ööö... – lepődtem meg, de elnevettem magam, és Harry is mosolyogva nézett rám. Gödröcskéi megjelentek az arcán, aminek nem tudtam ellenállni, angyalian festett így. Csillogó smaragdzöld szemei megbabonáztak, melyekkel vágyakozva, mélyen nézett a szemembe.

– Szóval, szia – búcsúztam és kiszálltam az autóból. Miután becsuktam az ajtót még integettem neki, majd megfordultam és besiettem az iskola épületébe.

Gyorsa szedtem a lábaimat a lépcsőn az első emeletre, majd végig a folyosón a teremig. Éppen megszólalt az óra kezdetét jelző csengő, mikor lehuppantam Amy mellé az utolsó padok egyikébe.

– Láttam ám azt a csókot – húzogatta a szemöldökét és cinkosan vigyorgott rám.

– Az csak véletlen volt... – vontam meg a vállam.

– Én is ezt mondatnám – fordult el tőlem, ugyanis megérkezett a tanár.

Az óra végéig csendben voltunk, jegyzeteltünk, vagy én éppen ábrándoztam, sokszor Harryről, ami nagyon zavart. Valahogy egyfolytában ő jár a fejemben és nem tudok ellene tenni. Még ha eszembe jut Lucifer, Harry akkor is ott integet valahol az agyam egyik rejtett zugában. Furcsálltam, hogy ennyit gondolok rá.

Óra végén összepakoltunk, és a folyosón sétálva hirtelen felindulásból megragadtam Amy karját és berángattam a lánymosdóba. Muszáj volt beszélnem neki a tegnapról.

– Mi? Együtt aludtatok? – képedt el barátnőm, szeme csillogott és hitetlenül vigyorgott rám.

– Igen, aludtunk – mondtam nyomatékosan.

– Oké, oké, értem én. Ééés milyen a lakása? – kíváncsiskodott. – Egyedül lakik, ugye? Az pont jó... – gondolkodott el.

– Viszonylag tágas, de nem túl nagy, csak amekkorára szükség van. De nem egyedül lakik... Van egy lakótársa, akivel mondjuk még nem találkoztam, de Harry szerint jó arc.

– És messze van egymástól a szobájuk?

– Ömm, nem egymás mellett, miért? – néztem Amyre gyanakodva.

– És mennyire vékonyak a falak? Szerinted áthallatszódna, ha te meg Harry éppen...

– Amy, szerinted én és Harry bármikor is...

– Hát, ha együtt jártok – szakított félbe – fogtok majd szexelni is – vigyorgott elgondolkodva. Csak reméltem, hogy nem képzelte el, ahogy éppen...

– De mi nem járunk! – tiltakoztam.

– Még – bólintott mindent tudó vigyorral.

– Kiakasztasz ezzel az örökös kombinálással – ráztam meg a fejem, majd eszembe jutott mit mondott Harry tegnap reggel a parkban a csók után.

– Ömm, azt gondolom még nem meséltem, hogy Harry konkrétan szerelmet vallott nekem... – haraptam el a szó végét. Amy csak tátott szájjal meredt rám.

– Tudtam! – szólalt meg végül. – Tudtam, hogy nem csak barátság van köztetek – kiáltott fel, a kelleténél talán hangosabban és örömtáncba kezdett, én meg behúzott nyakkal pillantottam be a mosdó, azon részébe ahol a vécéfülkék is vannak, hogy biztos nincs–e itt senki rajtunk kívül.

– És te pontosan miért is örülsz ennek ennyire? – kérdeztem furán. Eszembe se jutott letagadni, mert tudtam, hogy úgysem hinne nekem. Pedig mi tényleg csak barátok vagyunk... Azt hiszem.

– Ne csináld már! Csak rátok kell nézni, irtó cukik vagytok együtt!

– Nyilván – motyogtam és megindultam a kijárat felé.

– Wow, ki ez a két jó csaj? – jött velünk szembe Dean, mire Amy már a nyakába is ugrott. Nem akartam megzavarni őket a nyáladzásban, így inkább elindultam a következő órámra. Majd jönnek ők is...