Harmadik fejezet/7.

Sziasztoooook, drágáim!
Meg is hoztam a következő rész, ez a harmadik fejezet utolsó részlete, itt is kiderül valami, ami jó és rossz hatással is lehet a történet további alakulására. De néhány szereplő viselkedése meg fog változni/megváltozott, ugyanis kiderült egy s más. ;DD
Éééééés végre egy olyan fejezettel érkeztem, ami - szerintem - nem mondható nem eseménydúsnak.
Amúgy, amint látjátok végre van fejlécem, amit nagyon köszönök Lana Raynek, nekem nagyon tetszik, szerintetek milyen lett? Igaz ahhoz képest, hogy mióta megvan már a blog és csak most lett fejléc... hát elég sok időbe tellett szereznem, na nem baj, lényeg, hogy ez is meg van! :P
Na ennyit szerettem volna mondani, jó olvasást! Jaaa és még valami, köszönet az összes feliratkozónak, kommentelőnek és mindenkinek! Tényleg nagyon hálás vagyok, és örülök, ha tetszik a blog/történet. És, ha olvasod a blogot légyszi iratkozz fel. Köszönöm.
Na most már tényleg befejezem, pusszantalak titeket! :DD

Idegen női hangot hallottam meg. Kimért, hideg, érett nőhöz tartozhatott. Képzeletemben vörös hajat és zöld szemet társítottam hozzá. Nem értetem mit kereshet nálunk ugyanis anyám nincs itthon, Austinhoz meg biztos nem jött, és hang alapján én sem ismerem.

Valamikor elaludhattam, ugyanis kényelmesen feküdtem a kanapén. Egyáltalán nem éreztem kipihentnek magam, és felkelni sem állt még szándékomban, de a folyadék utána vágy győzött és kényszerítettem szemhéjaimat, hogy nyíljanak ki.

Lassan nyitottam ki szememet, és pislogtam párat. Rá kellet jönnöm, hogy a hang, amit hallottam a tévéből szűrődött ki, egyedül voltam a nappaliban. Pontosabban nem is, ahogy ment ki a fáradság szemeimből, úgy szélesedett a látóköröm és észrevettem, hogy valaki ült mellettem a kanapén. És ennek a valakinek a vállára volt hajtva a fejem, ezért feküdhettem olyan kényelmesen. Lassan felemeltem a fejem és elhúzódva az illetőtől balra fordultam.

– Jó reggelt! – vigyorgott rám Harry jókedvűen.

– Este van. – Hallottam meg testvérem hangját a másik irányból. A konyha felé fordítottam a fejem, Austin éppen akkor jött ki és a lépcső felé tartott, evett valamit.

– Mennyi az idő? – ráncoltam homlokomat.

– Mindjárt nyolc – válaszolta az általam párnának használt személy.

– De... – gondolkodtam el, az utolsó betűt hosszan elhúzva.

– Úgy három–négy órája aludhattál el.

Felálltam és az előszoba felé vettem az irányt, fél úton megálltam és a kanapén ülő fiúhoz fordultam. Bal kezemet az ajtó felé nyújtottam, mintha egy tálcát tartanék rajta.

            – Nos, köszönöm, hogy átjöttél, de...

            – Ami azt illeti, maradnék még – közölte lazán félig hátrafordulva, egyik kezével a kanapé háttámlájára támaszkodva.

            – Jó, de vasárnap van és tanulno... – Nem tudtam befejezni mondandómat, ugyanis valami félbe szakított. Hatalmasat dörgött az ég, mire összerezzentem és megakadtam a beszédben. Ekkor tűnt csak fel, ahogy az ablakon néztem ki, hogy a szokottnál sokkal sötétebb van kint. Az eső csak esett, mintha dézsából öntenék, a fák lombjait úgy csapkodta a szél ide-oda, mintha csak valami aprócska levelet fújdogálna az orkán erejű szél. Olykor-olykor felvillant valami, és pár pillanat erejéig világosság támadt kint, majd amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen is távozott, és sötétségbe torzult a kinti világ. Villámlott. Időnként mennydörgést is lehetett hallani.

Talán gyerekes dolog, de mindig is féltem a vihartól. Tizenhét év alatt, nem sikerült megbarátkoznom ezzel a természeti jelenséggel. Az esőt még elviseltem, de a viharokat... Fogalmam sincs, miből eredhet a félelmem, de egyszerűen nem sikerült kinőnöm belőle. Minden egyes égdörgésre összerezzentem.

Állkapcsaimat összeszorítva, lassan pislogtam egyet, hátha ezzel erőt tudok gyűjteni és elküldeni Harryt.

– De gondolom, nem szeretnél ilyen esőben hazamenni, szóval... – mosolyodtam el kelletlenül. Megbuktam. Rettentően féltem a viharban és nem volt erőm elküldeni  a srácot és ezzel egyedül maradni. Austin is itthon van még, de az nem olyan. Harry biztonságot sugallt. Mindig.

– Talán, ha elállt az eső.

– Talán? – vontam fel a fél szemöldökömet.

– Nem vagy éhes? – terelt ügyesen és felpattanva a kanapéról megindult a konyha felé.

– Hát de... – Követtem az említett helyiségbe.

– Mit kérsz? – fixírozta a hűtő tartalmát, kitárva a fehér színű konyhai berendezés ajtaját.

– Harry, én lakom itt, nem kell kiszolgálnod – mondtam furán és odamentem mellé. Mikor kicsit félre állt, odanyúltam és bezártam a hűtőajtót.

– Harry mi van veled? Reggel is olyan fura voltál a parkban, meg most is... – vontam végre kérdőre. Tartottam attól, hogy a "semmi"-t kapom válaszként, aminek nagyon nem örültem volna, hiszen tisztán látszik rajta, hogy van valami. Harry megfordult és pár lépés után nekem háttal, két kézzel a konyhaszigetnek támaszkodott. Ugyan nem láttam az arcát, de már csak ebből a testtartásából kiindulva gondterheltnek tűnt.

Nagy sóhajt hallatott.

– Harry? – Odalépve mellé a hátára simítottam jobb kezemet.

– Tudok róla – jelentette ki meg sem mozdulva, fejét lehajtva még mindig a pultot fixírozta.

– De miről?

– Luciferről és Erzulie-ról, a fenébe is! – csattant fel és eltávolodva a pulttól szembe fordult velem. Tekintete izzott a dühtől.

– Mi?! De honnan tudod?

– Amy mondta – felelte hidegen és kiment a konyhából.

– D–de azt nem mondta miért? – tudakoltam. Nagyon felment bennem a pumpa. Nem értettem miért kellett a drága barátnőmnek elárulnia, ezt Harrynek nem szabadott volna megtudnia. Különben is mi lett most jobb, hogy ő is tudja? Semmi... Sőt! Nem tudom hogy érinti Harryt ez az egész dolog, dühös, félt, talán undorodik tőlem. Nem tudom, de az biztos, hogy nagyon felkavarta. Szinte ordított, amikor elmondta mi a gond. Értetlenül álltam a konyha közepén, majd Harry után mentem a nappaliba.

– Nem. De most nem az a lényeg. Nem tudom hogy tudsz ilyen nyugodt lenni. Nell, az életedről van szó! – kiabált.

– Tudom – feleltem alig hallhatóan. Nagyon megrémisztett Harry. A hangja most még mélyebb volt, mint amúgy. Most nem biztonságot sugárzott, hanem sokkal inkább volt ijesztő. Nem féltem tőle, de mégsem voltam nyugodt a közelében.

– És miért vagy úgy kiakadva emiatt? Nem is tartozik rád

– Már hogy ne tartozna rám? Nell, ezt nem mondhatod komolyan, hogy ennyit se jelentek neked, igenis tartozik rám is!

– Úgysem tudnál segíteni, azt meg nem akarom, hogy esetleg aggódj, vagy undorodj tőlem.

– Nem... – fordult nekem háttal, mindkét kezével a haját túrva.

– Majd én elintézem!

– Elintézed – nevetett kétségbeesetten.

– Ahhj, ezt az egészet nem is kéne tudnod! – csattantam fel.

– Hát persze, hogy nem – motyogta magában. Hirtelen a bejárati ajtó felé vette az irányt hatalmas, sietős léptekkel. Eltűnt szem elől, a következő, amit hallottam az ajtó csapódása volt.

Elrohant. Ki a viharba.

Normális esetben eszembe nem jutott volna ilyen ítéletidőben kilépni a lakásból, most viszont erősebb volt az akarat, hogy utánamenjek, mint a félelem. Odafutottam az ajtóhoz, megálltam előtte és lassan kifújtam a levegőt, majd a kilincsre téve a kezemet lassan lenyomtam azt. Kitártam az ajtót és a küszöbnél állva próbáltam szemeimmel megtalálni Harryt. Délután láttam, hogy nem kocsival jött, gyalog pedig nem juthatott olyan messzire.

Bár tudnám, merre keressem!

– Harry! – kiáltottam el magam hátha majd visszajön, vagy valami jelet ad, merre induljak. Mivel ez nem történt meg bezártam magam mögött az ajtót, és sietősen elindultam az egyik irányba. Már futottam és a fejem jobbra–balra forgattam minden egyes kis utcánál, ami letért arról ahol én mentem.

– Harry! – szóltam megint. Ismét nem kaptam választ. Már bőrig áztam, mindenemből ömlött a víz, az eső még mindig nagyon esett a szél is irdatlan erővel fújt, az égdörgés és a villámok még ijesztőbbé tették a helyzetet. Az utcán egy árva lélek nem volt, még autókat sem láttam. Hideg volt, rettentően fáztam. És zaklatott voltam. Ideges, rémült, és úgy éreztem mindjárt elbőgöm magam. Az én hibámnak éreztem, hogy ez történt, hogy Harry megtudta és, hogy így viselkedik. Most először veszekedtem vele.

A villámok nagy fényhatással jártak, mi megvilágította az amúgy sötét utcákat, s a fákhoz olyan árnyékokat állítottak, mit inkább nem akartam volna látni. Szinte félpercenként újabb villám világított. S minden fényvillanásnál az út másik oldalán tőlem kicsit lemaradva a lovait hajtó Lucifert láttam árnyékként. A sötétben eltűnt, de minden alkalommal, amikor a villám kicsit is megvilágította a teret fekete árnyékként láttam utána tartani.

Nem bírtam, tovább kitört belőlem a zokogás. Teljesen kétségbe voltam esve, és rettegtem. A vihartól, attól, hogy nem találom meg Harryt, és Lucifertől.

– Harry! – ordítottam sírva és folyamatosan hátraforogtam, hogy megbizonyosodhassak, hogy csak képzelődöm az árnyékokat illetően és Lucifer nincs itt. De nem képzelődtem. Minden egyes villámmal járó villanással láttam, és egyre közelebb ért hozzám.

A könnyeim elhomályosították látásom, de csak futottam, ahogy csak bírtam, féltem, hogy Lucifer utolér. Fogalmam sem volt merre megyek, de nem érdekelt.

Hatalmasat sikítottam, mikor egy mellkasba ütköztem, s két kar erősen fonódott körém. Nem láttam ki az, de volt egy sejtésem, és megpróbáltam kitépni magam a szorításból, de nem ment.

– Ssss, én vagyok – suttogta az ismerős, rekedt hang, és továbbra sem engedett. Megéreztem az illatát és felismeréstől hangosan tört fel belőlem a zokogás. Egyrészről még mindig rettegtem, és fájt, hogy így veszekedtünk, ezzel együtt viszont elöntött a megkönnyebbülés is, hogy itt van.

Hozzábújtam, az egyik kezemmel átöleltem a derekát a másikkal pedig a mellkasánál szorítottam markomba az átázott pólóját, és a mellkasába fúrva fejemet halkan zokogtam tovább.