Negyedik fejezet/3.

Egyedül indultam haza suli után. A nap vakítóan sütött, bántam, hogy nem hoztam magammal a napszemüvegemet.

– Nell! – hallottam egy ismerős férfihangot utánam kiabálni. Hátrafordultam és Deant láttam meg. Az utolsó pár métert kocogva tette meg, hogy hamarabb beérjen.

– Szia – mosolyogtam rá. – Hogyhogy itt?

– Hazakísérlek – vonta meg a vállát. Furcsállottam, hogy haza akar kísérni, hiszen egy, Amyvel kéne lennie, kettő, van barátnője, ne kísérgessen haza más lányokat, három, miért pont engem? Azt hittem annyira nem vagyunk jóban. Legalábbis én valamennyire megkedveltem Deant az utóbbi időben, mióta jobban megismertem, de fogalmam sem volt, Dean hogy áll velem. Tudja, hogy régebben nagyon nem bírtam őt.

– Te is erre laksz? – puhatolóztam. Pontosan tudtam, hogy a sötét hajú srác éppen a másik irányban lakik, de feltűnésmentesen akartam rávezetni arra, hogy megmondja, mit keres itt. Nem mintha zavarna, csak nem értem miért támadt kedve hirtelen velem jönni. Valószínűleg beszélni szeretne valamiről. De miről?

– Nem, de hazakísérlek – felelte egyszerűen. Hát ez nem jött be...

– Oké...

– Igazából beszélni szeretnék veled – nézett le rám komolyan.

– Mondd – noszogattam.

– Figyelj, tudom, hogy nem volt felhőtlen a viszonyunk ezelőtt, de hidd el...

– Dean, nem kell győzködnöd, tudom, hogy te jó ember vagy. A magad módján... Tudom, régebben nem szimpatizáltunk, de az óta jobban megismertelek.

– Bírlak, Bradshaw – vigyorodott el lazán. Mindig is utáltam, ha valaki a vezetéknevemen szólított.

– Cooper – néztem fel rá fenyegetőn.

Egy ideig csendben sétáltunk az úton, kezeit fekete farmerja zsebébe mélyesztette.

– De hé! – néztem rá komolyan. Ha megbántod Amyt, kiheréllek! – Néztem volna rendületlenül mélybarna szemeibe, de mivel fekete üvegű napszemüveg volt rajta amin nem láttam át, csak a fekete kiegészítőjét néztem. – Csak, hogy tudd – vontam meg a vállam, levéve róla tekintetemet.

– Nyugi, sosem ártanék neki. – Lágyan beszélt, halkabban. Jó volt látni, hogy Nem fogja – legalábbis most úgy tűnik – szándékosan bántani barátnőmet. – Szeretem őt. – Fejét lehajtva az utat nézte maga előtt és halványan elmosolyodott, mire nekem is egy apró mosoly kúszott arcomra.

– És ő is odavan érted – sóhajtottam mosolyogva.

– Tudod – emelte fel ismét hangját normális hangerőre – Amy jövő héten tizennyolc lesz – váltott témát. – Arra gondoltam, rendezhetnénk neki valami meglepetés bulit. Segítesz?

– Persze. Amy odalesz! – csillantak fel szemeim.

Igen, barátnőm hamarosan nagykorú lesz, amit muszáj megünnepelni. Kiszakadni az egyhangú hétköznapokból, és bulizni egyet. Bár az elmúlt egy-két hétben történt egy s más, de azok inkább nyomasztóak, jó lesz végre leereszteni egy kicsit.

Először meglepődtem mikor felhozta ezt a buli-témát, a pasiknak általában nem jut ilyen az eszébe.

– Oké akkor még beszélünk, de most mennem kell – mondta miután zsebéből kihúzva a kezét karórájára pillantott, és már fordult is meg és indult az ellenkező irányba.

Azt hiszem most jutottam el arra a pontra, hogy kivetnivalók nélkül el tudom fogadni a kapcsolatukat. Sőt, ahogy eddig megismertem Deant, még örülök is, hogy összehozta őket a sors. Ha a pár héttel ezelőtti énem ezt hallaná, biztos nem hinné el, hogy ezt én mondom.

Nyugisan sétáltam hazafelé, élveztem a napsütést és a zöldellő fák által nyújtott színesebb utcákat.

Mikor a házunkhoz értem, már épp nyitni akartam a bejárati ajtót, de valaki megelőzött. Anyám és Austin jött volna ki a lakásból, ha nem állom el útjukat az ajtóban állva–

– Nell kislányom, jó, hogy jössz. Megyünk a rendőrségre apádhoz. Gyere.

– Nincs kedvem.

– Ami azt illeti, már döntött a bíróság – halkult el a hangja. – Hét évet kapott.

Tehát ez azt jelenti, ha most nem megyek anyámékkal, még hét évig nélkülöznöm kell apám látványát. Túlélem. Bár kicsit meglepett, hogy ennyit kapott, de úgy éreztem megérdemli. Kicsit szíven ütött, hogy ez lett az apámból, egy börtöntöltelék, aki sikkaszt és megerőszakolja a saját lányát. Úgy éreztem nem bírnám látni. Nem akartam látni. Soha. Nálam már rég elvágta magát, mint apa, s mint ember.

– Ugye tisztában vagy vele, hogy ha véglegesen lecsukják, nem nagyon fogod látni hét évig? – anyám kissé felháborodva nézett rám.

– Igen anya, tudok róla – válaszoltam nyersen. Austin csendben állt a kör harmadik tagjaként, nem mert megszólalni.

– Nell, ennyit megérdemel apád. Hogy el tudjon tőled is búcsúzni egy időre. Mondani akartam, hogy nem, nem érdemli meg, de nem akartam újabb vitát.

– Nem megyek, de nektek jó szórakozást – mondtam fanyarul, és Austint kikerülve besétáltam a lakásba becsapva magam mögött az ajtót.

Tény, felzaklatott ez az egész, de nem gyengülhettem el megint egy senki miatt. Mert az volt; nekem legalábbis. Azt mondják, tudni kell megbocsátani. Nekem ez általában megy is, de van olyan dolog, amit már én sem tudok tolerálni, apám a tettéért nem nyer megbocsátást.

Eszembe jutott Harry, vele akartam lenni. El tudná feledtetni a gondjaimat, mellette önfeledten tudnék nevetni, megfeledkezni mindenről és csak élvezni az együtt töltött időt.

Rájöttem, hogy ez nem lehetséges most, mert pont én mondtam ma reggel Harrynek, hogy nem kéne folyton egymás nyakán lógnunk. Nem véletlen mondtam ezt neki, hiszen van saját életem is, ami nem csak a göndörke körül forog.  Nem mintha már elegem lett volna Harryből, de valahogy mégis soknak éreztem az együtt töltött időt. Az elmúlt – alig – két hétben suli után mindennap együtt voltunk szinte. Élveztem az együtt töltött időt, de megfulladni sem szeretnék egy kapcsolatban, nemhogy egy barátságban. Hiszen mi még nem járunk, bár nem tudom, Harry hogy vélekedik erről. Mostanában egyre gyakrabban tűnt úgy, Harry többet képzel a kapcsolatunkba, mint ami valójában van. Tény, hogy tegnap konkrétan szerelmet vallott nekem, de ő is tudja, hogy csak barátok vagyunk. Kezdtem egyre inkább azt érezni, hogy nem tesz jót a barátságunknak, ha ennyit együtt vagyunk, tudva mit is érez irántam. Valamilyen szintem egymáshoz vagyunk kötve, mióta kitalálta, hogy etessük a népet azzal, hogy járunk. Először nem tűnt jó ötletnek, de csak megbékéltem a színjátékkal, így anyám sem piszkál már annyit.

De vajon jó ötlet volt ez egyáltalán? Egyre inkább kezdek rájönni, hogy nem. Eleinte nem gondoltam arra, hogy ez könnyen valós szerelembe fordul kettőnk között. Legalábbis az egyik fél felől biztosan. De hogy mi van velem? Kezdek rájönni, tudatom alatt viszonozom Harry érzéseit, de ezt magamnak sem akartam bevallani.

Hogy miért nem? Túl szoros barátság alakult ki köztünk ahhoz, hogy ezt feladjuk. Féltem, hogy nem jó ötlet, ha komolyabbra fordul köztünk a dolog, mert ha mégsem alakulnak a jó dolgok, utána mi lesz? Mert barátok még lehetünk utána, de a kapcsolat rányomná a pecsétjét kettőnk viszonyára. Ugyanolyan sosem lenne már... A másik oldalon viszont vágytam Harryre; mindennél jobban. És ez ellen, bármennyire is akartam, nem tudtam tenni.

Igen, tudom, hogy azt mondtam, legkésőbb szerdán lesz rész, most meg péntek van. Sajnálom, de így alakult. Remélem tetszett ez a rész is, igaz ez sem lett valami eseménydús, de ilyen is kell. :D Azért várom a komikat. :P