Ötödik fejezet/5.

Sziasztok!
Itt is vagyok a következő fejezettel. :P Igazából várni akartam a felrakásával, hátha jön az előzőhöz komment, de ha nem, hát nem... Igazából értem én, hogy mondjuk lusták vagytok vagy valami, csak tényleg sokat jelent, hogy írjatok! Innen tudom, hogy mit gondoltok a részről, a másik meg, hogy amikor például se erőm se kedvem nincs felrakni/megírni a következő részt, akkor elolvasom a kommenteket és máris több kedvem lesz írni. Akkor tudom, hogy van miért...
Egyébként utálok komikért kuncsorogni, és most mit csinálok? xD Na, mindegy. Igaz, ez nem lett hosszú rész, és nem is valami eseménydús, de remélem ezért elnyeri a tetszéseteket. Éééés a következő, amivel jelentkezni fogok, az már a hatodik fejezet lesz! :D Egyelőre még nem tudom, pontosan mikor, de szerda körül várható. Addig is kitartást, és olvassatok, komizzatok, meg minden. :P És amúgy nagyon szépen köszönöm a 19 feliratkozót!
Ja és még valami, nem tudom, de aki szeretne bekövethet twitteren is, oda általában kirakom, hogy mikor jön új rész. Egyébként @Hella_Official vagyok.

– Harry, most me-menj el, kérlek! – néztem fel rá, és szinte könyörgő hangon beszéltem hozzá.

– Addig nem mozdulok, míg el nem mondod, mi történt! – szögezte le határozottan.

– Ne-nem tudom...

– Kicsim...

– Harry, kérlek! Egyedül kell maradnom, felhívlak! – ígértem meg, de fogalmam sem volt, hogy bármikor is lesz-e erőm teljesíteni ígéretemet. Legalábbis egyhamar biztos nem.

Letörölte az arcomról a könnyeket, majd felöltözött. Én a földön ülve figyeltem minden egyes mozdulatát. Kétségtelen, hogy mindennél jobban szeretem ezt a fiút, a történtek után mégsem tudtam elviselni a közelemben.

Lementem Harryvel, hogy kikísérjem. Ő ment elől, én csak mögötte kullogtam. Útközben a nappalin áthaladva találkoztunk Austinnal, aki csak egy megvető pillantással díjazta Harryt. Borzalmasan fájt ezt látnom.

– Sajnálom – suttogtam felnézve Harry fájdalmasan csillogó szemeibe, mikor már az ajtóban álltunk. Rossz volt ránézni Harry meggyötört arcára. Tudtam, hogy szüksége van magyarázatra, de egyelőre ezt nem tudtam neki megadni.

– Ha tudsz róla beszélni, hívj! – komor volt a hangja, tudtam, hogy ez a szomorúságának a jele, ezt bizonyította az arcára kiül fájdalom is, amit látva majd' megszakadt a szívem. Aprót bólintottam válaszként. Számat beharaptam és minden erőmet összeszedve küszködtem, nehogy elsírjam magam.

Harry megfordult és egy szó nélkül távozott.

Erőtlenül vánszorogtam vissza a szobámba, de útközben újra összefutottam Austinnal.

– Mit művelt veled? – kérdezte kemény hangon. Láttam rajta, hogy majd' felrobban a dühtől.

– Semmit! – Nem voltam képes a szemébe nézni, lehajtott fejjel a parkettát fixíroztam.

– Nell, tudnom kell...

– Austin, ez nem a te dolgod! – szóltam rá, végre sikerült a szemébe néznem. Nem vártam meg reakcióját, kikerültem és felmentem a lépcsőn.

Bementem a szobámba és becsaptam magam mögött az ajtót. Fogtam a telefonomat és azzal együtt beugrottam az ágyba és magamra húztam a takarót.

– Szia, Nell! Mizujs? – hallottam meg barátnőm vidáman csengő hangját a vonal túlsó végén.

– Át tudsz jönni? Szólj Laurie-nak is!

– Tíz perc – Bizonyára kihallotta a hangomból, hogy baj van, ezért sokkal komolyabban válaszolt.

Nem tudtam, mit kezdjek magammal, így megmosakodtam és felöltöztem. Miután elkészültem visszadobtam magam az ágyba és üveges tekintettel bámultam ki az ablakon. Nem tudtam semmire sem gondolni, még a sírás sem ment, csak... néztem ki a fejemből.

Nem tudom mennyi ideig voltam így, arra eszméltem fel, hogy Amy és Laurie együttesen ront be a szobámba. Nem törődtem velük, háttal feküdtem nekik, eszembe sem volt, hogy megmozduljak, még akkor sem, mikor éreztem magam mögött az ágyat besüppedni.

– Nell, mi van veled? – kiáltott fel Laurie ijedt hangon.

Felültem az ágyon és feléjük fordultam. Mindketten tágra nyílt szemekkel bámultak rám.

– Jól vagy? – kérdezte Amy aggódó hangon.

– Nem – suttogtam mereven magam elé bámulva.

– Szívtál? – kérdezte Laurie némi csend után.

– Laurie! – korholta le azonnal Amy.

– Bár úgy lenne – jelentettem ki. Ezután Amy még nagyobbra nyitotta a szemét, mire én megvontam a vállam.

Végül elmeséltem nekik mi történt, ők pedig végig elborzadva néztek a történtek hallatán.

Elveszítettem az egyedüli mentségem. Akiben eddig a legnagyobb védelmet láttam, mára ugyanolyan veszélyes lett, mint bárki más. Már Harrybe sem tudtam kapaszkodni. Szükségem lett volna rá mindennél jobban, mégsem bírtam látni, még csak rágondolni sem. Ha gondolataim között felbukkant Harry, Lucifer azonnal ott integetett mellette Erzulie–val egyetemben. Fogalmam sem volt, önmaga lesz-e, ha esetleg találkozunk, márpedig ha nem az akár mindkettőnk számára végzetes lehet. Igaz, Amyt is megszállta már Lucifer, de azt tudatosan idéztük elő, és azóta nem történt ilyen. Harrynél viszont... csak jött, és kitudja, mikor fordul elő újból. Az igazság az, hogy féltem Harrytől. Ugyan tisztában voltam vele, hogy ő semmiről sem tehet, mégis a tudatalattim Harry képét azonnal Luciferrel társította, ami képtelen voltam elviselni.

       Így vagy úgy, de Lucifer és Erzulie szépen lassan tönkreteszik az életem, és megkoronázásul még a halálomat is okozzák. És én ez ellen nem tehettem semmit.