Napról napra szállt el belőlem az
életkedv és vette át a helyét a kilátástalanság. Azt hiszem depressziós lettem.
Szólni csak akkor szóltam, mikor muszáj volt. Persze Amy és Laurie próbáltak
segíteni, de én nem engedtem, minden elől elzárkóztam. Kb. kétnaponta jöttek
át, vagy együtt vagy külön, és próbáltak felvidítani. Vagy ha ketten jöttek
volt olyan, amikor csak beszélgettek egymással, nem is feltétlenül velem, de
itt voltak. Igaz segíteni nem tudtak, de értékeltem, hogy igyekeztek. De
egyszerűen képtelen voltam felfogni mit történt aznap reggel, mikor Lucifer
megszállta Harry testét. Úgy éreztem ezután már nincs kiút.
Harry minden
nap felhívott, de én sosem vettem fel neki. De meglátogatni egyszer sem jött.
Nem bírtam látni, mégis minden egyes gondolatom ő volt. Hihetetlenül hiányzott,
mégis távol akartam tartani magam tőle. Muszáj volt, igaz ő volt a mindenem, de
az ő érdekében nem tehettem mást.
Időnként
Lucifer is eljött, de nem tett velem semmit, még mindig kiborultam, amikor
megjelent, de kezdtem megszokni, és rájönni, semmit sem tehetek ellene és az
időm egyre csak fogy.
Két hét telt
el így. Hogy élőhalottként tengettem mindennapjaimat, sulin kívül főként
otthon, de akadtak napok, amikor sétálgattam egyet, de egyedül. Nem kívántam
senki társaságát.
Egyik nap,
mikor estefelé éppen hazafelé tartottam, telefonom csörgésére lettem figyelmes.
Előhalásztam a zsebemből a készüléket és megnéztem, ki hív. Rejtett szám volt,
valami azonban azt súgta fel kéne vennem; így is tettem. Még csak beleszólni
sem volt időm, a vonal túlsó végén megkönnyebbülten sóhajtott fel valaki.
– Na, végre!
Nem is tudod, mennyire aggódtam érted! – Harry volt az. Hangjától átjárta a
testemet a melegség, és egyszerre sírni támadt kedvem. Küszködtem, nehogy
elsírjam magam, de a szemembe gyűlt könnyektől már alig láttam. Most jöttem
csak rá, mennyire is hiányzott valójában.
– Szia –
szólaltam meg alig hallhatóan.
– Otthon
vagy? – kérdezte pont, mikor bezártam magam mögött az ajtót. Harry hangját
hallva máris jobban éreztem magam.
– Ne gyere
át! – tiltakoztam mégis. Tudtam, hogy veszélyes számára a közelemben lennie.
– De
átmegyek! – jelentette ki ellenkezést nem tűrő hangon.
– Nem foglak
beengedni! – most már határozottan tiltakoztam.
– Nell,
kinyitod azt a kibaszott ajtót, ha odamegyek! – mondta kemény hangon, de
higgadtan, majd bontotta a vonalat.
Nem volt
értelme elmenekülnöm előle, inkább leültem a kanapéra és vártam.
Mikor
csengettek már tejesen indulásra készen vártam, ugyanis időközben anya és
Austin is hazaért, így pedig nem akartam Harryvel találkozni, sok
megbeszélnivalónk volt. Bár Harry pontosan tudta, mikor mi történt velem az
elmúlt két hétben, ugyanis Amy folyamatosan tájékoztatta őt.
Felálltam a
kanapéról és kissé határozatlan léptekkel indultam a bejárathoz. Kinyitottam az
ajtót, de egy hang sem jött ki a torkomon, azt hittem menten összesem.
Helyettem azonban Harry cselekedett, és felkapva engem magához szorított.
Egyszerre annyi érzelem öntött el, hogy elsírtam magam. Tehetetlenül bújtam
Harryhez. Nem is értettem, hogyan voltam képes olyan hosszú időt kibírni
nélküle. Talán ezért estem olyan mély depresszióba – persze ehhez Lucifer és
Erzulie is bőségesen hozzájárult. De most, mintha minden egy csapásra
megváltozott volna. Mintha el sem váltunk volna.
Pár perc
elteltével letett, és letörölte az arcomról a könnycseppeket, majd lehajolt és
gyengéden megcsókolt. Mikor újból a karjaiban tartott, szinte el is
felejtettem, mi történt azon a reggelen, mióta féltem Harry közelségétől. De az
érzés elmúlt, és a viszontlátás öröme fészkelte be magát a helyére.
– Menjünk el
innen – mosolyogtam rá. Kimentünk és bezártam magunk mögött az ajtót.
Kint a ház előtt
az ismerős motor parkolt. Harry hozott nekem is bukósisakot, és miután feladta
rám, mint múltkor, felszálltunk a járműre. Nem mondta merre megyünk és én nem
is kérdeztem. Nem érdekelt, csak hogy végre megint együtt legyünk!
Kicsivel
később megállt a parknál. Onnantól gyalog mentünk a parkban. Kézen fogva
sétálgattunk egy darabig, közben egy szót sem váltottunk, csendben élveztük
egymás társaságát.
– Tudod,
örülök, hogy értem jöttél – szólaltam meg végül.
– Hamarabb
kellett volna... – sóhajtott fel.
Pár lépés
után odahúzott egy padhoz és leültünk. Szorosan Harry mellett ültem, de úgy
tűnt ez nem volt neki elég, ugyanis megfogta a két lábamat és az ölébe pakolta,
mire én a vállára hatottam a fejemet.
– Sajnálom,
hogy nem kerestelek meg hamarabb. Annyira sajnálom – szólalt meg fájdalmas
hangon. Én erre nem tudtam, mit válaszolni, így csendben maradtam. Egyébként
utólag örültem, hogy Amy beavatta Harryt a dolgokba, így legalább nem kellet
magyarázkodnom neki.
Nem sokkal
később mindketten megtörtünk és hosszú ideig be nem állt a szánk. Nem az utóbbi
hetekről beszéltünk, inkább mindenről, ami az eszünkbe jutott, közben
rengeteget nevettünk. Úgy éreztem magam, mint akit kicseréltek. Szinte minden
rosszat elfelejtettem, és csak mi léteztünk.
– El sem
hiszed, milyen elviselhetetlen volt ez a két hét nélküled!
– Talán
nekem rosszabb volt... – nevettem fel.
– De
tényleg. Mindennél jobban szeretlek, baby!
– Én is,
Harry – néztem fel rá, de ő szinte azonnal lerohant a csókjával. A művelet
egyre erőszakosabb lett, kezemmel a haját túrtam, ő a combomat markolta. Kis
idő múlva felállt és elkezdett a motor felé húzni, felpattantunk rá és
egyenesen a házához hajtott. Miután leszálltunk a motorról szinte azonnal
megint csókcsatába kezdtünk, és így mentünk fel egészen a szobájáig. Onnantól
már nem volt megállás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése