Hatodik fejezet/5.

Lementünk a pláza alsó szintjére egyenesen az éttermekhez. Már korgott a gyomrom az éhségtől, és biztos voltam benne, hogy ezzel Laurie sincs másképp. Egy török étteremnél döntöttünk, és a hosszas sorban állás után, tálcával a kezünkben elégedetten mentünk asztalt keresni.

Fogalmam sem volt, hogy Amy mégis hova sietett el olyan hirtelen, ezelőtt sosem csinált ilyet, mostanában pedig ő is olyan titokzatos lett, akárcsak Harry. Viszont nem is kevés időre ment, ugyanis vagy két óra hosszát várakoztunk rá. Éppen el akartunk indulni, hogy benézünk még néhány butikba, mikor Laurie megszólalt felkiáltott:

– Az ott nem Amy? – hunyorított egy kicsit, ahogy a távolba meredt.

Rögtön abba az irányba fordítottam a fejemet, amerre a szőkeség is nézett. Először csak emberek tömegét láttam, nehéz volt kivenni a fejeket, majd megtaláltam a keresett személyt egy másik, magas, göndör hajú...

– Harry? – vontam fel fél szemöldökömet, amint beazonosítottam barátomat. Nem értettem, mégis mit keresett itt Amyvel.

– Az ő – válaszolt Laurie, miközben már álltunk fel, hogy odamenjünk hozzájuk.

– Lenyúlod a pasimat? – viccelődtem Amyvel, mikor odaértünk.

– Akartam volna, de túlságosan is ragaszkodott hozzád – sóhajtott fel.

– Helyes – néztem barátomra.

Harry odalépett mellém, fél karral átkarolt, és puszit nyomott a halántékomra. Testem egyből felforrósodott, ahogy hozzámért. Egyik karommal átfogtam a derekát, és közelebb húzódtam hozzá. Egy pillanatra minden megszűnt körülöttünk, csak élveztem a göndörke közelségét. Arra tértem vissza, hogy Laurie kérdőre vonja Amyt, mégis hová tűnt. Erre Amy zavartan kapta a tekintetét ide-oda, láthatóan válasz után kutatott. Egy pillanatra azt hittem, végre megfogtuk, kénytelen lesz bevallani, mi ez az egész, de Amy okos lány, bármikor feltalálja magát, és a kezdeti bizonytalansága ellenére minden bizonnyal előrukkol valami hihető magyarázattal. Őszinte típus volt, utált hazudni, ha mégis erre kényszerült, próbálta a lehető legnagyobb igazságtartalommal tenni azt.

– Titok – felelte végül. Ennyi? Meglepődtem, hogy semmi értelmes kifogással nem rukkolt elő, ezzel meghazudtolva önmagát.

– És Harry mit keresett veled? – tudakolta tovább gyanakodva Laurie. Erre a kérdésére Harry egyik lábáról a másikra helyezte testsúlyát. Ez némiképp nyugtalanított.

– Még egy titok! – vonta meg a vállát a srác. Erre felszisszentem és majdhogynem elnevettem magam. Hogy is gondolhattam, hogy most végre választ kapok?

– Vigyázz, Styles – figyelmeztettem –, a végén még féltékeny leszek! – Felnéztem rá, és mutatóujjammal megböktem az orrát, Harry erre csak jobban magához húzott, és puszit lehelt a homlokomra. Nem esett jól, hogy máris titkolózik előttem, de bíztam benne, hogy semmi komolyabb dolog.

– Na, mi most megyünk – vigyorodott el Amy, és belekarolt Laurie-ba. – Később megyünk még hozzád – nézett rám –, úgyhogy ne tervezz hosszú elfoglaltságot, Harry! – kacsintott a mellettem álló srácra. Ezután a két lány elsietett; vagyis Amy sietett és húzta maga után a szöszit.

– Mi volt ez? – néztem fel Harryre, és elhúzódtam tőle, hogy nyaktörés nélkül is, huzamosabb ideig a szemébe tudjak nézni. – Mit terveztél mára? – néztem fel rá érdeklődve.

– Igazából még semmit – vonta meg a vállát és széttárta a karjait, ezután a farmerja zsebébe süllyesztette kezeit.

– Akkor miről beszélt Amy?

– Nem tudom. Tisztára be van zsongva, nem értem – válaszolta.  Ez mondjuk érthető, Amy mindig be van zsongva.

– Ő ilyen – vontam meg a vállam.

– Mit szeretnél csinálni? – vetette rám féloldalas mosolyát, minek hatására megremegtek térdeim, és azt hiszem, szívem is hevesebben kezdett verni. Úgy éreztem... Harry tökéletes számomra. Halvány mosollyal az arcomon, csodálattal néztem fel rá.

– Mi van? – kérdezte vigyorogva. Nyilván feltűnt neki, hogy egy ideje már mást sem csináltam, csak... gyönyörködtem benne.

– Semmi, csak... – Még mindig elbűvölten néztem fel rá. – Szeretlek – mondtam ki, mire Harry elmosolyodott, közelebb lépett hozzám és finom csókot lehelt a számra.

– Szóval, mit csináljunk? – tette fel ismét a kérdést.

– Taníts meg sütni! – böktem ki nevetve. Rettentően édesszájú vagyok, és zavart, hogy Harry olyan otthonosan mozog a konyhában, én meg egy rántottán kívül semmi mást nem tudok elkészíteni.

– Tessék? – nézett rám nagy szemekkel.

– Jól hallottad, nagyfiú!

– Most?

– Tudod, még mindig elég éhes vagyok...

– Nem tudom, mit tervezett Amy, de nem hiszem, hogy erre lenne idő.

– Csak valami egyszerűt, na! – könyörögtem tovább. Rettentően megkívántam valami édeset.

– Na, menjünk – adta meg magát, majd kézen fogott és kimentünk az áruházból, egyenesen a fekete Range Roveréhez. Valamiért imádtam azt a kocsit.

– Te most ott fogsz ülni, míg el nem készülök? – fordult hátra hozzám. Én az étkezőasztalnál ültem, és figyelemmel kísértem minden mozdulatát, míg ő az édességen dolgozott.

– Ühümm – bólogattam mosolyogva.

– Értem én, hogy desszertre vágysz... – kezdte egy perverz mosollyal az arcán.

– Szeretsz sütni, nem? – szóltam közbe.

– Igen, de...

– Akkor meg? – kötözködtem. – Amúgy milyet csinálunk?

– Csinálunk? Talán csinálok. Aki nem segít, az csak a legvégén tudja meg – jegyezte meg pimaszul, és már vissza is fordult.

Igaz, nem régóta ismerem, Harryt, de annyit már megállapítottam, hogy nem szeret ruhában lenni. Amint beléptünk a lakásába, szinte azonnal dobta is le magáról a pólót, így most egy szál fekete, szakadt farmer takart a testéből. De én ezt nem is bántam. Mivel háttal állt nekem, zavartalanul gyönyörködhettem izmos hátában és karjaiban.

– Egyébként, Harry... – kezdtem bele.

– Mondd! – szólalt meg hátra sem pillantva. Éppen a sütőt nyitotta ki, hogy szemügyre vehesse a készülő piskótát.

– Holnaptól szerdáig ráérsz? – kérdeztem, és vártam a választ. Tudtam, hogy rettenetesen későn kérdeztem meg, ugyanis holnap reggel indulunk.

Harry nem válaszolt, helyette rekedten felnevetett.

– Mi van? – kérdeztem értetlenül.

– Már vártam, hogy megkérdezd!

– Nem értelek.

– Amy már mondta.

– Ja, jó – lepődtem meg, de igazából gondolhattam volna, hogy drága barátnőmnek megint eljárt a szája. Nem, Amy nem pletykás, és nem fecseg ki mindenkinek mindent, csak akinek, úgy érzi, tudnia kell. Ez mostanában Harry volt. Régebben, amikor Tylerrel jártam, Amy neki semmit sem árult el, tudta, hogy ő nem állt hozzám olyan közel.

– És jössz?

– Igen. Megkóstolod a krémet? – kérdezte, én pedig felálltam és odamentem mellé.

– Olyan, mint a kaki – néztem le a tálban lévő csokikrémre.

– Reméljük az íze nem olyan – jegyezte meg.

– Hát pedig hasonlít rá – Húztam el a számat, miután belekóstoltam. Természetesen nem gondoltam komolyan.

– Hát akkor te majd nem eszel belőle – mondta és kinyújtotta rám a nyelvét, én pedig odébb sétáltam karba tett kézzel, és próbáltam úgy csinálni, mint aki megsértődött, és neki háttal megálltam. Egy ideig semmi reakció nem érkezett felőle, így már készültem megfordulni, mikor hátulról magához ölelt, kezeimet a testemhez fogta közben. Pár lépést hátrált, magával cipelve engem is, majd egyik karjával elengedett és hátranyúlt a pult felé. Bal kezével közben még mindig magához szorított, majd jobb kezével kezdett közelíteni a szám felé, mutatóujján némi csokikrémmel, erre én kicsit elnyitottam ajkaimat, hogy ujját könnyedén bedughassa számba, majd lenyaltam róla a krémet.

– Azt hiszem, mégsem olyan rossz – jegyeztem meg. Egyébként a csokikrém isteni volt.

– Csakugyan? – kérdezte hallkan, fülemhez lehajolva, miközben még mindig ölelt. Majd nyakamat kezdte el puszilgatni, mire térdeim annyira elgyengültek, hogy ha nem tartott volna ilyen erősen, biztos összeesem.

– Segíthetek neked mégis.

– Mostmár? – nevette el magát.

– De nem mondhatod azt, hogy még fel sem ajánlottam a segítségemet – jelentettem ki büszkén.

Azt hittétek kiderül, miben mesterkedik Amy és Harry, mi? Türelem. :P