Nyolcadik fejezet/4.

Ahogy meg volt ígérve, másnap délután már mehettem is haza. Harry bejött értem kocsival és haza vitt engem. Már majdnem két napja tizennyolc voltam, de az életkor elérése nálam teljesen más érzésekkel járt, minta legtöbb embernél. Nekem eszembe sem jutott olyanokon gondolkodni, hogy ezek után mennyivel több szabadságot élvezhetek; éppen ellenkezőleg, szorongtam a tudattól, hogy vészesen közeledik a két hét lejárása, s hogy már tényleg semmikor nem lehetek biztonságban, ugyanis már nem csak Lucifertől kell tartanom, hanem itt van még Erzulie is. Aki tulajdonképpen egész életem során velem volt, csakhogy én erről nem tudtam, és addig volt jó! Eddig nem is tudott ártani nekem, mintha itt sem lenne, most viszont tarthatok már tőle is. Ugyan még fogalmam sincs, milyen megnyilvánulásokra számíthatok tőle, abban biztos voltam, hogy az számomra nem lesz élvezet. Szinte minden egyes percben rettegtem Erzulie miatt, pedig még azt sem tudtam megmondani, pontosan mitől félek, csak azt, hogy nagyon nem akarom, hogy bekövetkezzen. Amy egyelőre nem árulta el, hogy hogyan is fog lezajlani a „Mentsük meg Nellt” küldetés, pedig már nagyon kíváncsi voltam rá. De nem csak Amytől, Laurie-tól és Harrytől is megkérdezhettem volna, ugyanis mindhárman tudták. Harry azért, mert Amyvel együtt mentek mindenfelé, hogy ezt kiderítsék, Laurie-t pedig értelemszerűen beavatták.

Laurie. Mióta magamhoz tértem nem volt bent a kórházban egyszer sem, egyszerűen nem ért rá, de tegnap is vagy egy órát beszéltünk este telefonon, tehát gondolt rám. Volt itt látogatóban, mialatt én kómában feküdtem, de az nem sokat ért. Hiányzott már a szőkeség, aki már nem szingliként tengeti a mindennapjait. Már egy hónapja együtt van a szőke hercegével, aki ugyan nem fehér lovon érkezett hozzá, Amy szerint viszont tökéletesen összeillenek. Én pedig már alig vártam, hogy azon túl, hogy Laurie-val össze szeretnék futni, a barátját is szívesen megismerném.

– Itt is lennénk – parkolt le Harry a Range Roverével a házunk előtt. Szememet végigfutattam házunkon, és örömmel konstatáltam, hogy végre itthon lehetek. Nem, nem kifejezetten az otthonomnak örültem, sokkal inkább, hogy végre nem a fertőtlenítőszagú szobában kell tanulmányoznom a hófehér falakat. Valamint az öcsémmel való találkozást is vártam már. Anyámmal viszont nem nagyon akartam találkozni, de ez elkerülhetetlen volt, tekintve, hogy egy házban élünk. Egyszerűen csak tartottam attól, hogy visszatért eredeti stílusához.

Kiszálltunk a kocsiból, és az ajtóhoz sétáltunk, ahol megálltunk én pedig búcsúzóul Harry nyakába borultam.

– Holnap találkozunk – suttogta, én pedig elmosolyodtam. Beszívtam férfias illatát, ahogy nyakába fúrtam arcomat. Gyomromban szunnyadó lepkék azonnal feléledtek, egész testemet forróság öntötte el és bizsergés járta át. Nem akartam elengedni őt… igazából soha. Sokszor úgy éreztem, hogy képtelen is vagyok rá, de végül mindig kiderült, hogy mégiscsak meg az. Ahogy most is.

– Oké – mondtam neki kurtán, miután elengedtük egymást, de egyik keze továbbra is derekamon pihent.

Harry elkezdett lassan közelebb hajolni hozzá, hogy megcsókoljon én pedig már vártam a pillanatot, mikor ajkaink összeérhetnek végre. Közelebb akartam hajolni hozzá, de egyszerűen nem ment, mintha valami visszatartott volna, képtelen voltam rá. Sőt, egyre csak húzódtam el tőle, de nem szándékosan. Nem tudtam testemet irányítani, ami kezdett idegesíteni, küzdöttem, hogy azt csinálhassak, amit én akarok, de testem egyszerűen nem hallgatott rám, meg tagadta az én parancsomhoz tartozó cselekvést, én pedig nem értettem, mi történik.

– Ne! – kiáltottam el magam hirtelen. Mármint nem én voltam, a tiltás mégis az én számból hangzott el. Harry összeráncolt szemöldökkel egyenesedett fel, és értetlenül meredt rám.

– Tessék? – kérdezte furán, összezavarodva. – Valami baj van? – Ijedtnek tűnt és a hangjából is ez sugárzott, valamint értetlenség.

– Eressz már el! Úgy fogdosol, mintha hozzád tartoznék – fröcsögtem indulatosan a szavakat, amin még magam is meglepődtem – pedig mindenki tudja, hogy Luciferé vagyok! – fejeztem be, testem pedig kirántotta magát Harry karjaiból, aki hatalmas szemekkel meredt rám.

Nem értettem, mégis mi a francot művelek, vagy mondok, nem tudtam irányítani sem a tetteimet, sem pedig a szavaimat, az egyetlen dolog, ami még az én kezemben volt, azok a gondolataim. Én vágytam Harryre és a közelségére, érintéseire, csókjára…

– Nell, mi… Erzulie! – túrt idegesen a hajába, ekkor pedig nekem is leesett! Hát bekövetkezett, mitől annyira tartottam! Francba! Viszont azt még mindig nem tudtam, hogy most mit is tehetnék, hogy Erzulie… nem is tudom… hagyjon élni! Azt tenni/mondani, amit én akarok! Kérem vissza a testemet!

– Hányszor mondjam még, hogy hagyj békén?! – kiáltottam Harryre összefont karokkal, a srác pedig, mintha megrémült volna tőlem. Tulajdonképpen nem is tőlem, hanem Erzulie-tól. Na, tőle én is féltem.

Minden erőmmel azon voltam, hogy megnyugtassam Harryt, hogy közeledhessek hozzá, ugyanis egy pár lépét hátrált. De nem tudtam elé lépni, nem mondhattam neki, amit akartam, a testem most nem az n uralmam alatt volt. Én csak vártam, hogy vége legyen ennek az egésznek.

– Harry – hallottam az elkeseredett suttogást. Megdöbbenve konstatáltam, hogy gondolatom kiejtett szóvá formálódott, s szemeim felcsillantak. Vége? Sikerült egy lépéssel közelebb jutnom hozzá, majd még egy lépés… Vége! – Harry, én vagyok az! – mondtam felbátorodva. A srác lassan rám emelte tekintetét, amiből értetlenséget olvastam ki. – A barátnőd, Nell! – egészítettem ki. – Harry? – ráncoltam homlokom, mikor a srác továbbra is csak lefagyva meredt rám. Kezemet mellkasára tettem, ő viszont jobb kezével eltolta végtagomat, mi testem mellé esett, én pedig elképedve néztem barátomra.

– Holnap találkozunk – mondta halkan, rám sem nézve, majd sietősen autójához lépett, majd bepattant és elhajtott. Nyilván nem dolgozta fel, hogy mi is történt az előbb.

Gondolataimba merülve, tátott szájjal léptem be a házba, hiszen én sem nagyon fogtam még fel az előbbi helyzetet. Tehát az elkövetkezendő két hétben ez bárhol bármikor megtörténhet?

– Nell, hahó! – integetett utánam kisöcsém, mire én gondolataimból kizökkenve fordultam felé. – Mi van veled?

– Austin! – Örültem meg neki azonnal. – Ne haragudj, másra figyeltem – szabadkoztam, de közben már öleltem is át szorosan.

– Én is itt vagyok ám! – állt fel a kanapéról mosolyogva Laurie, mire én odarohantam a szőkeséghez és a nyakába ugrottam.

– Rég láttalak! – nevettem

– Bizony régen volt az már! – bólintott, miután elengedtük egymást.

– Ömm, viszont valamit meg kéne beszélnünk – halkítottam le a hangom és komolyan néztem rá. Igen, el kellett mondanom az előbbi kis incidenst, ami még kint, az ajtó előtt történt. Nem tud segíteni, azonban neki is tudnia kell! Igazából ez egy olyan dolog, amivel nem lehet mit kezdeni, ki kell várni a megfelelő pillanatot, és addig tűrni, amíg nem lehet ellene tenni.

Ezután mindketten felmentünk a szobámba és elmeséltem neki mindent részletesen, közben ő bólogatott, és agyalt. Sajnos sokat nem tudtunk beszélni, ugyanis Laurie-nak dolgozni kellett menni, én pedig lebaktattam a nappaliba, hogy Austinnal megnézzek egy filmet. Anyámmal nem futottam össze, otthon sem volt, amin tulajdonképpen egyáltalán nem lepődtem meg.