Kilencedik fejezet/1.

Teltek múltak a napok, nekem pedig egyre kevesebb időm maradt. Minden nap egyre kétségbeesettebben vettem tudomásul, hogy egyre közelebb kerülök a naphoz, mi tán végzetes lesz számomra. Erre nem lehet felkészüli lelkiekben, így csak próbáltam kiverni a gondolatot a fejemből, hogy mi lesz ha… A gondolat szorongással és rémülettel töltött el, hogy egyáltalán nem biztos, hogy én fogok győztesen kikerülni. Persze tudtam, hogy Amy, Laurie és Harry mindent megtettek az érdekemben, és meg is fognak, de sokszor ez édeskevés.

Maradt négy napom.

Négy napom, hogy kiélvezzem az életet, aztán vagy lesz még rá lehetőségem, vagy… nem. Ez még bizonytalan. Minden bizonytalan volt. S jobban tettem, ha inkább nem is gondoltam erre.

Lucifert már egy ideje nem láttam, aminek örülhettem volna, de inkább ő, mint Erzulie. Az utóbbival szinte minden nap volt dolgom, ami rémisztő volt eleinte, aztán már meg sem lepődtem, mikor nem egészen azt mondtam vagy tettem, amit én szerettem volna. Anyám, Harry, Amy és Laurie tudta, miért van ez, így ők sem lepődtek meg annyira. Kivéve az első alkalommal Harryt. Szinte elmenekült előlem.

Megpróbáltam minden időmet Harryvel és a barátaimmal tölteni. Harry szinte éjjel-nappal mellettem volt. Valamikor én mentem el hozzá, valamikor ő jött. Megoldottuk.

A mai napot Amyvel és Laurie-val töltöttem, és úgy volt megbeszélve, hogy Harry este tízre átjön (hamarabb nem tud) és itt alszik. Arra viszont nem számítottam, hogy nem csak, hogy nem jött, még csak nem is értem el telefonon. Éjfélkor a nappaliban ülve idegesen mozgattam az egyik lábam, míg vagy hatvanadszorra csörgettem meg, de ő nem vette fel, én pedig kezdtem kiakadni. Aggódtam érte, órák óta elérhetetlen volt, ráadásul már két órája itt kellene lennie. Elképzelni sem tudtam, hogy mi lehet vele, és nagyon reméltem, hogy hamarosan megérkezik és sikerül előrukkolnia valami elfogadható magyarázattal. Leállítottam a hívást, a telefont pedig a kanapé másik végébe hajítottam és összefontam magam előtt a karom. Pár másodpercig ültem így, majd úgy döntöttem, bekapcsolom a tévét, hogy ne a síri csendben üldögéljek egyedül és várjam Harryt. Austin már aludt, anya pedig nem volt itthon, igazából, amikor délután elment, már gondoltam, hogy nem is lesz itthon éjszaka sem.

Elvettem a távirányítót a dohányzóasztalról, hogy bekapcsolhassam a tévét, ám a tévé nem kapcsolt be, s abban a pillanatban, ahogy megnyomtam a gombot minden elsötétült körülöttem. Fantasztikus! Dobbantottam egyet a lábammal, a távirányítót lecsaptam az asztalra, majd felálltam a kanapéról és megpróbáltam felkapcsolni a villanyt. Nem sikerült. Gondolhattam volna! Felsóhajtottam és idegesen trappoltam a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet. A poharat a csap alá tartva akartam megnyitni a vizet, a csap viszont, mintha elromlott volna, semmi sem jött volna. Újra próbálkoztam. Lenyomtam a kallantyút, aztán fölhúztam. Semmi. Lemondóan álltam a konyhapult előtt a pohárral a kezemben. Fogalmam sem volt, most mit tehetnék, gondoltam arra is, hogy egyszerűen elmegyek aludni, holnapra megjavul minden. Egy dolog viszont nem hagyott nyugodni, ami miatt az alvás szóba sem jöhetett. Hol van Harry? Mit csinál, miért nincs itt, miért nem veszi fel a telefont… És még sok-sok miért ezzel kapcsolatban. Egyszerűen nem hagyott nyugodni a gondolat: mi van, ha baja esett? Milliónyi variáció játszott le a fejemben, vajon hol lehet és mit csinálhat. De egyik rosszabb volt, mint a másik, egyre rémesebb esetek játszódtak le bennem.

A csap nyöszörgése szakított ki gondolatmenetemből, hirtelen odakaptam a tekintetem, ám mozgást nem láttam. A hang nem maradt abba, és tudtam, hogy a csap adja ki magából, egy ideig vizslattam, majd megmozgattam a kallantyút, hátha úgy jön belőle valami, ám abban a pillanatban repült el a csaptelep, mintha kilőtték volna, a helyéből pedig valami fémes szagú, ragadós valami kezdett fröcskölni, beterítve engem is, mire velőt rázóan felsikoltottam. Vér volt. Jéghideg. A poharat elejtettem, és undorodva töröltem meg a kezemmel az arcomat, ám az még így is olyan maradt. A csövekből már nem fröcskölt semmi, hála az égnek, én pedig lehajtottam a fejem, hogy a gyér fényben, amit az utcai világítás adott az ablakon beszűrődve, szemügyre vehessem, hogy mégis milyen mértékben terítette be a pólómat és nadrágomat a trutyi.

Egyszerre nem bírtam tovább és kitört belőlem a zokogás. Féltem, aggódtam, elegem volt; most minden kijött. Megrémítettek az előbb történtek, aggódtam Harryért, és meg voltam rémülve attól, ami pár nap múlva fog bekövetkezni. Elegem volt mindenből, ebből a lehetetlen helyzetből. Az életemből. Lecsúsztam a földre, a konyhaszekrénynek dőltem felhúzott lábakkal és egyre csak zokogtam. A fejemet a térdemre hajtottam és kétségbeesetten sírtam segítségért, amit nem kaphattam meg. Ahhoz az egész életemet kellene megváltoztatni.

– Nicsak, nicsak. Ennyire megviselte az én pici lányomat az elvesztésem? – hallottam meg percekkel később az ördögi hangot. Rémülten kaptam fel a fejemet, pár méterre tőlem apám állt teljesen feketébe öltözve és ördögien vigyorgott le rám.

– Mi-mit keresel itt? – kérdeztem remegő hangon, de a sötétben abban sem voltam biztos, hogy őt látom.

– Téged! – nevetett fel.

– H-hogy…? – Könnyeim elapadtak, tátott szájjal remegve néztem apám alakjára.

– Hogy szöktem meg a börtönből? Ó, ez egyszerű volt. Segítségemre volt valaki, azt hiszem te is ismered, a legtöbbe csak a sátánként emlegetik! – fröcsögte negédes hangon, és ijesztően vigyorgott rám

Lucifer? Az nem lehet.

– Miért?! – hajtottam le a fejemet, és megint sírni kezdtem. Ez az egész egyre lehetetlenebb!

– Bosszút akartam állni valaki, amit a börtönből nem tehettem meg – kezdte, mire én megint ráemeltem a tekintetemet. Bizony, az én egyetlen lányomon, aki a börtönbe juttatott.

– Nem én voltam! – csattantam fel.

– Ugyan már! Te voltál az egyetlen, aki tudott az ügyemről – nézett le rám undorodva.

Elképedve bámultam magam elé. Az egy dolog, hogy Lucifer egyelőre csak megrémiszteni tudott engem, bántani nem akart, de apám már azt csinál velem, amit akar! Remegtem a félelemtől és szaggatottan vettem a levegőt. Egyszerűen nem láttam kiutat a helyzetből.

– Mi-mit akarsz tenni velem?

– Hmm… Mit is…? – tett úgy, mintha elgondolkodna valamin, közben két ujjával az állá simogatta, és merengve nézett a távolba. – Melyikkel is kezdjem? – meredt továbbra is a semmibe. – Talán elvihetnélek Luciferhez, hogy együtt kitaláljuk – nézett rám újra ördögi vigyorral a képén.

– Hagyj engem békén!

– Békén hagyni? – nevetett fel hátravetett fejjel. – Megölni akarlak, nem békén hagyni! – hunyorított. – Egyelőre azt nem döntöttem még el, hogy melyik módot válasszam, melyik a kegyetlenebb!

– Tudod, ha megölsz, nem számíthatsz túl sok jóra Lucifertől! Arra még nem gondoltál? Szerinted mennyire lesz dühös rád, amiért elveszed a szerelmét? Akiért évszázadok óta harcol. Mert ha engem megülsz, úgy Erzulie-t is!

– Buta kislány – nevetett fel lesajnálóan. – Ha most megöllek, azt Lucifer még meg is fogja köszönni! Ha a te életednek vége szakad Erzulie tovább él!

– De… De ha a testem meghal…

– Ha most megölnélek, a tested csupán másodpercekig lenne élettelen! Erzulie hamar feltöltené a saját energiáival. Szóval még szívességet is teszek ezzel mindkettejüknek!

– Rohadj meg! – kiáltottam rá indulatosan.

– Tisztában vagy vele, milyen hangot ütöttél meg az előbb? – Jött egy lépéssel közelebb, mire én összébb húztam magam, és rájöttem, inkább csendben kellett volna maradnom. – Szerinted, ha így beszélsz velem, mennyire vágod magad alatt a fát?! Kis butus! – lépkedett egyre közelebb, szinte lehetetlenül lassan, ám annál nagyobb léptekkel. Ám ekkor megszólalt a csengő, mire én fellélegezhettem, ám rettegésem nem maradt abba. Apám zavartan kapta oldalra a fejét, és az ajtó felé lesett.

– Harry! – kiáltottam el magam reménnyel a hangomban.

– Kussolj! – kapta rám a tekintetét apám figyelmeztetőn.

– Nyitva van! – kiabáltam, hátha Harry bejön az ajtón, akkor apámnak el kell tűnnie, és én megmenekülök egyelőre. Csak azt nem tudtam még, hogy hogyan fog távozni. Sőt, hogy került ide?

Nyílni hallottam az ajtót, majd záródni, mire megkönnyebbülten zokogtam fel, s ölembe hajtottam fejemet, arcomat két tenyeremmel takartam el.

– Nell! Úristen, jól vagy? – hallottam barátom hangját, mire felkaptam a fejemet. Harry elfehéredve, kikerekedett szemekkel pásztázta körbe a konyhát, s a véres padlót, majd tekintete rám irányult, s mikor meglátta véres arcomat és ruhámat, azonnal hozzám rohant és leguggolt elém.

– Lucifer? – kérdezte.

– Apám – néztem a szemébe, könnyeim közben elapadtak.

– Jézusom… - húzott magához, s karjaiba zárt.

Pár pillanattal később felemelt és elindult velem a lépcsőhöz. Az emeleten Austinnal futottunk össze, mire én eltakartam az arcomat, nehogy meglássa.

– Mit műveltél vele? – kérdezte indulatosan Harrytől.

– Austin ne most – indult tovább Harry, de öcsém nem tágított.

– Ha megtudom, hogy… – kezdte a fenyegetőzést Austin.

– Austin, menj a szobádba! Most! – szóltam rá, továbbra is a tenyerembe és Harry mellkasába temetve az arcomat.

Austin most nem mehetett le a konyhába. Meglátná a vért, azt pedig nem magyarázhattam ki. Ajtócsukódást hallottam, Harry pedig tovább ment, gondoltam Austin visszament a szobájába.

Beértünk a fürdőbe, ahol Harry levetkőztetett, majd ő is megszabadult a ruháitól, aztán betessékelt a zuhanykabinba, ahol aztán lemosdatott, miközben én elmeséltem neki az elmúlt egy óra eseményeit.

– Miért nem voltam itt? – kérdezte magától, miközben megtörölt.

– Tényleg! Hol is voltál te egészen pontosan, és miért nem vetted fel a telefont? – vontam kérdőre.

Harry nem felelt. A kezembe nyomta a törülközőt és magára kapta az alsónadrágját.

– Feküdj le, feltakarítok – sóhajtotta, és elhagyta a helyiséget.

Elképedve néztem utána. Mégis miért nem válaszolt a kérdésemre? Felkaptam a pizsamámat és befeküdtem az ágyba, ahol aztán azon törtem a fejem, hogy Harry mégis mit csinálhatott, és miért nem árulta el nekem? Ha visszaér, én pedig újból rákérdezek, hogy bújik ki a válaszadás alól? Mit titkol előlem? Elképzelésem sem volt.