Kilencedik fejezet/2.

– Mmmm! – dünnyögtem ki sem nyitva a szememet, mikor éreztem, hogy valaki ébresztget és a nevemen szólít. Ellenkezésemet még inkább mutatva hátat is fordítottam az illetőnek és próbáltam visszaaludni, ám álmaimból kiszakító személy csak nem hagyott békén. – Hagyj békén! – motyogtam bele a takaróba. Igen, én még nyáron is betakarózva alszom, nekem mindegy, milyen évszak van, takaró az kell az alváshoz.

– Nem hagylak. Na, gyerünk! – sürgetett, de egyáltalán nem azzal a most-keltem-fel rekedtes hangjával. Kinyitottam szemeimet és félig hátrafordulva felemeltem fejemet. Harry már teljesen fel volt öltözve, de nem a tegnapi ruhájába, szóval ő már haza is ment valamikor, aztán visszajött.

– Nem fogok felkelni! – tisztáztam a helyzetet, visszafordultam és kényelembe helyeztem magam a további alváshoz.

– Mennyit bírsz te aludni egy huzamban? – kérdezte furán, és már a takaró lehúzásával próbálkozott, de egyelőre nem járt sok sikerrel, ugyanis erősen belekapaszkodtam az anyagba, sőt egy részére rá is feküdtem.

– Még csak az előbb feküdtünk le aludni! – mondtam felháborodást tettetve, ám hangomból sokkal inkább csak az álmosságot lehetett kihallani. Igazából fogalmam sem volt, hogy hány óra van, vagy hogy mióta alszom. De elég hamar bealudhattam, hiszen nem emlékeztem, hogy Harry visszajött volna mellém, mielőtt álomba merültem. Azt tudtam, hogy valamikor itt aludt, hiszen amikor még az éjszaka közepén felébredtem pár perce, mellettem feküdt.

Harry az utolsó megszólalásomra nem reagált, hanem továbbra is rángatta a takarót, aminek már kevesebb része volt alattam, mint korábban. Rántott rajta még egyet, miből csak annyit éreztem, hogy már nincs nálam a takaró, s a levegőt is hűvösebbnek éreztem; pedig igazából csöppet sem volt hideg, június lévén. Vagyis pár nap múlva július. Felháborodva ültem fel az ágyban és egy párnát hajítottam Harryhez, hogy letöröljem azt a diadalittas képét, a srác viszont elengedte a kezében tartott takarót, ami így a földre esett, és a párnát még röptében kapta el, mielőtt belecsapódott volna az arcába.

– Dobálózunk, dobálózunk? – kérdezte kihívóan, mire én grimaszolva kiöltöttem a nyelvemet.

Harry visszadobta nekem a párnát, amit én nem kaptam el, így az az arcomat találta el. Fúltatva pattantam ki az ágyból a párnával a kezemben, és Harryhez sétáltam, akit el is kezdtem püfölni a párnával. A srác elfordult tőlem, hogy csak a hátát tudjam eltalálni, de én követtem, és tovább ütögettem. Lefogta az egyik kezemet a csuklómnál, így majdnem el  is ejtettem a párnát, de az utolsó pillanatban sikerült rendesen belekapaszkodnom a jobb kezemmel, ami még szabad volt, majd tovább püföltem a göndörkét, miközben próbáltam kiszabadítani fogságba esett kezemet, de Harry erősebbnek bizonyult, s nem engedett. Közben már szinte birkóztunk, ahogy másik kezével megpróbálta kivenni a kezemből a párnát, mire én abbahagytam az ütését, a párnát pedig próbáltam minél messzebb tartani tőle a hátam mögött, hogy ne érhesse el. Harry ezért szinte teljesen hozzám préselődött, hogy hátam mögé nyúlva elvehesse, de én hátrébb hajoltam, ha már elmenekülni nem tudtam, hiszen közben lefogott, a srác viszont hajolt velem együtt, megint összepréselve felsőtestünket nyúlkált a párna után, amit végül meg is kaparintott, én pedig a meglepettségtől, hogy elérte, elengedtem a párnámat, amit így könnyedén megszerzett és eddig fogva tartott kezemet is elengedte. Csuklómat kezdtem dörzsölgetni, hiszen azelőtt – azért nem túl erősen – szorította, hogy ne tudjam kiszabadítani. A kezemet vizslattam, kissé lihegve a kifáradástól, mikor felnéztem nem párnával bevitt ütést éreztem, hanem az ajkait az enyémet. A meglepettségtől először nem reagáltam, s két kezemet még mindig köztünk tartottam a levegőben. Harry durvábban kezdett csókolni, nyelvével befurakodva a számba, én pedig a hirtelen jött tettéből fakadó meglepettségemen túllépve reagáltam a csókjára, s karjaimat a nyaka köré fontam közelebb húzódva hozzá, mire ő is elkapta a derekamat. Apró lépésekben még mindig egymásban elmerülve haladtunk az ágy felé, levegőt sem véve, pedig már mindketten ki voltunk fulladva. Az ágyhoz érve ledöntött rá, mire én hanyatt feküdtem, Harry kissé súlyosan, de jólesőn nehezedett rám. Percek múlva levegőért kapkodva váltunk szét, s Harry izzó zöld szemeibe néztem, s már nem bántam annyira, hogy felkeltett. Újból lehajolt hozzám és egy rövid puszit nyomott a számra, majd leszállt rólam. Ahogy végignéztem rajta, észrevettem, hogy arca ki van pirulva, haja zilált és tudtam, hogy én is hasonló állapotban lehetek.

– Na, gyere regge… uzsonnázni, aztán készülődj!

– Hova megyünk? – felemelkedve alkaromra támaszkodtam és kíváncsian néztem fel rá.

– Titok! – mosolygott titokzatosan, én pedig ha most álltam volna, biztosan összecsuklottak volna magam alatt a lábaim ettől a mosolytó, úgyhogy örültem, hogy jelen pillanatban az ágyon voltam. – Gyere – nyújtotta felém egyik kezét, amibe belekapaszkodtam, ő pedig felhúzott az ágyról, a nagy lendülettől viszont nem álltam meg álló helyzetben, hanem Harrynek dőltem, mire én felnevettem, Harry pedig a derekam köré fonta másik kezét. Pillanatokig csak szótlanul bámultunk egymás szemébe, majd elengedtem a kezét, és ahogy elfordultam tőle, másik keze is leesett a derekamról, én pedig vigyorogva indultam az ajtó felé.

Miután „megreggeliztem” – miközben Harry csöndben figyelt az asztal másik felén ülve –, visszamentem a szobámba elkészülni, barátom pedig lent maradt. Éppen az egyik kanapén elterülve tévénézéssel tengette az idejét rám várva, mikor lementem.

– Hm, indulhatunk? – kérdeztem, a srác pedig kikapcsolta a tévét, és felpattant a kanapéról és mellém lépett.

– Hölgyem – nyitotta ki előttem a bejárati ajtót, én pedig nevetve kiléptem a házból, s feltettem a napszemüvegem.

– Szóval, hova is megyünk? – kérdeztem, miközben összekulcsolta az ujjainkat.

– Majd meglátod – válaszolta sejtelmesen.

– Abban biztos vagyok, de mi lenne, ha inkább elmondanád? – néztem fel rá menet közben.

– Nyugi. Csak kibírod, míg odaérünk!

Ezután egészen másra terelődött a téma, miközben csak mentünk, mentünk… Már jó ideje sétáltunk és ötletem sem volt, hogy merre mehetünk. Azon gondolkoztam, miért nem kocsival jöttünk, de nyilván volt rá oka, hogy gyalog indultunk útnak. Bár, Harrynél ki tuja? Szeret sétálni, igazából azon sem csodálkoznék, ha mindenféle különösebb ok nélkül hagyta volna otthon a kocsiját.

Eszembe jutott a kérdés, ami valahogy kiment a fejemből tegnap óta, pedig nagyon is érdekelt rá a válasz. Harryhez fordultam, hogy feltegyem neki a kérdést, tegnap mégis mit csinált, amiért órákon keresztül nem tudtam elérni. Amikor tegnap rákérdeztem, kitért a válasz elől, eszében sem volt válaszolni, és elég frusztráltnak is tűnt. Bár fogalmam sincs miért. Ritkán láttam ilyennek Harryt, de az is lehet, hogy csak a történetem hatása alatt volt még, amit a zuhany alatt meséltem neki apám látogatásáról. Harry még életben nem találkozott azzal az emberrel – és ha rajtam múlik, nem is fog –, de tudtam, hogy gyűlöli. Azért, amit velem tett. Egy apa nem tesz ilyet. Geoffrey Lucas Bradshaw nem az apám. Talán csak biológiailag, de az számomra mit sem számít. Csak annak örültem mindig is, hogy egyáltalán nem hasonlítok rá, de ami azt illeti, anyámra sem. Tulajdonképpen Austin is inkább rám hasonlít, mint valamelyik szülőnkre. Azt hiszem ennek is csak örülni tudok.

Szóra nyitottam a számat, de Harry megelőzött.

– Itt vagyunk!

Tekintetem elszakítottam Harryről, s előre néztem. A London Eye! Számat nem csuktam be, tátott szájjal meredtem a már nem is olyan messze lévő hatalmas forgókerékfélére. Megtorpantam és nyeltem egyet.

– Én arra fel nem megyek! – szögeztem le.

– Tessék? – állt meg és fordult felém barátom. – Tudom, hogy nem voltál még…

– És nem is tervezem – vágtam a szavába.

– Tériszonyod van? – Válaszként bólintottam.

Igen, amióta az eszemet tudom, félek a magasban. De nem is kell ahhoz hatalmas magasság, nekem már másfél méter magasban is halálfélelmem van, a London Eye pedig… Brrr.

– Ne már, Nell! Nem hagyhatod ki! – mosolygott rám

– Dehogyisnem! – vágtam rá azonnal, s bólintottam mintegy megerősítésként. Harry kérlelőn nézett rám és várta, hogy végre elinduljak. Biztos voltam benne, hogy nagyon szép a kilátás onnan fentről, de nem volt bátorságom hozzá, hogy a saját szememmel is lássam.

– Mégis mennyire biztonságos ez az… akármi? – néztem fel bizonytalanul az előttünk lévő fehér szerelvényre.

– Teljesen biztonságos.

– És ha leszakad? – néztem kétségbeesetten Harryre. – Vagy ha megáll pont, mikor a tetején vagyunk? És örökre ott ragadunk… – vetítette le agyam a rémképeket, én pedig egyre inkább gondolkodtam azon, hogy elengedem Harry kezét és hazáig rohanok.

Harry furán nézett le rám, majd hátra hajtott fejjel felröhögött. Igazán kedves és megnyugtató gesztus volt ez tőle; tényleg.

– Figyel, ha nem akarod, akkor nem megyünk fel.

– Oké – mondtam kissé megnyugodva, majd irányt váltottunk és elindultunk haza. De biztos, hogy nem akarom én ezt? Mi van, ha többé már nem lesz lehetőségem, mert letelik életem utolsó három napja? De ha mégis lesz több lehetőségem, tudom magamról, hogy akkor sem használnám ki. A félelmem legyőzne. Ahogy most is. De én nem hagyhatom! Meg különben is, ha már itt vagyunk…

– Nem! – álltam meg hirtelen menet közben, Harry felvont szemöldökkel nézett rám.

– Mit nem? – értetlenkedett.

– Nem mehetünk haza! Fel kell mennünk! – jelentettem ki határozottan, és vigyorogva néztem Harryre. Büszke voltam, hogy mégis van bátorságom, és most az egyszer nem futamodok meg. – Na! Mire várunk még?

– Biztos vagy benne? – kérdezte meglepetten, és látszott rajta, nem nagyon érti a hirtelen döntésemet.

– Igen!

– Ez a beszéd! – vigyorodott el, és megint irányt változtattunk, és elindultunk a London Eye felé. Ma már másodszor.

Harry elintézte, hogy a kapszulában csak mi legyünk, nem tudom, hogy csinálta, de örültem neki.

– Gyere ide! – hívott magához. Én középen ültem a padon, Harry pedig az ablaknál állt félig hátra fordulva hozzám, jobb kezét a korláton nyugtatva. Válaszként a fejemet ráztam. Eszemben sem volt odamenni, már így is eléggé féltem, s egy minimálisan émelyegtem is. A beszállást is a sírással küszködve tettem meg. Nem tehettem róla, mindig is halálfélelmem volt a magasságtól.

Harry szinte könyörögve nézett rám, mire én felkészülve, hogy odamegyek hozzá, kifújam egy nagy levegőt, aztán szépen lassan felálltam. Kissé remegő lábakkal sétáltam oda hozzá, s megálltam mellette, közvetlenül az üveg előtt. Harry visszafordult az ablakhoz, s másik kezével is megfogta a korlátot. Közvetlenül mögöttem állt, s egyik kezével bal oldalamnál előrenyúlva, a másikkal pedig a jobb oldalamnál fogta a korlátot. Na, ő nem azért, mert annyira félt volna, csak így volt neki kényelmes. Az én pulzusom viszont az egekben volt. Nem csak Harry közelsége miatt, ami amúgy mindig gyors szívverést váltott ki belőlem, hanem mert így, hogy láttam is, milyen magasan vagyunk, még jobban elöntött a félelem.

– Na, ugye nem is olyan rossz ez? – hajolt le nyakamhoz, és elkezdte puszilgatni.

– Ez… gyönyörű! – állapítottam meg az üvegen kinézve, kissé remegő hanggal, még mindig zavart, hogy olyan messze van a föld, s a magasság csak nőtt. Próbáltam mélyeket lélegezni, de rengeteget segített, hogy Harry itt volt. A közelsége valamelyest megnyugtatott; mint mindig.

– Szeretlek – suttogta, majd fejét elhúzta a nyakamtól és ő is kifelé kezdett el leskelődni, bal kezét viszont a korlátról a derekamra helyezte.

– Köszönöm, hogy elhoztál ide – hálálkodtam.

– Lehetetlen, hogy tizennyolc éve élsz Londonban és még nem voltál itt. El kellett hozzalak!

Nem válaszoltam, s ő sem szólalt meg többet. Mindketten belemerültünk a kilátásba, és szinte el is felejtettem félelmemet.