Kilencedik fejezet/5.

Csendben, csukott szemmel ültem Harry ölében és bújtam hozzá, tulajdonképpen nem gondoltam semmire. Az agyam kikapcsolt, s csak a nyomasztó érzés maradt bennem, amit Harry közelsége nemhogy enyhített volna, inkább az váltotta ki belőlem; az előbbi beszélgetésünk, barátom érzelemnyilvánítása….

Nekem nem tűnt sok időnek, míg így ültünk, de mikor ránéztem az órára, rájöttem: volt vagy félóra. Vonakodva leszálltam Harryről és a hideg kanapéra ültem mellé. Lábaimat felhúztam és kezeimmel átöleltem azokat. Kicsit távolabb húzódtam, és félig a karfának döntöttem hátamat.

– Na, jó, nekem most… dolgom van – nézett rám fáradtan, nem tudtam, pontosan mire gondol, de jobbnak láttam nem rákérdezni.

Lassan felállt a kanapéról, de úgy festett, mintha nehezére esett volna, és valami vissza akarta volna húzni, de ő ellenállt. Még egyszer utoljára rám pillantott, majd kisétált a nappaliból, másodpercekkel később pedig hallottam a bejárati ajtó csapódását. Sóhajtottam egyet, majd fáradtan kiterültem a kanapén, egyik lábam kinyújtva a karfán feküdt a másikat pedig oldalt a földre nyújtottam ki, ugyancsak a jobb kezem oldalt lelógott, a bal pedig a hasamon pihent. Nem akartam mozdulni, csak… csak átaludni az elkövetkezendő pár napot és vidáman felkelni, mintha mi sem történt volna.

Hatalmasat ásítottam és kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat. Az órára néztem: délután öt óra. Azon kezdtem járatni az agyam, hogy vajon mit csinálhattam az elmúlt három órában… Elaludtam volna? Felkeltem a kanapéról és lassú léptekkel felmentem Harry szobájába, még nem jött haza, és mivel a házban teljes csend uralkodott, hamar rájöttem, hogy Alan sincs itt. Visszamentem a nappaliba és ledobtam magam a kanapéra. Hívtam Harryt, de ki volt kapcsolva. Nem tudtam, mit csinálhatnék, így felpattantam a kanapáról és felvettem a cipőmet, hogy hazamenjek, vagy Amyhez. Ezt még nem találtam ki, úgy gondoltam, hogy majd elindulok, és út közben eldöntöm, hova is akarok menni.

Miután kiléptem az ajtón rádöbbentem, hogy nem mehetek el, ugyanis nem tudom bezárni az ajtót. Fantasztikus! Szóval most én vigyázok a házra… Visszatrappoltam a lakásba levettem a cipőm, és fújtatva a nappaliba mentem, és bekapcsoltam a tévét. Alan estig biztos nem fog hazaérni, talán holnap reggelig sem, Harry pedig… Fogalmam sincs, merre lehet, így nem tudom, mikor fog visszajönni, csak abban reménykedtem, hogy minél hamarabb. Életem talán utolsó szabad délutánját nem egyedül akartam tölteni, egy lakásba bezárva. Tulajdonképpen nem volt bezárva, tehát gyakorlatilag bármikor kiléphettem volna az ajtón. Ám ezt mégse tehettem meg.

Egyik kezemmel a távirányítót szorongattam, miközben lábammal doboltam a földön, a tekintetem pedig felváltva volt az órán és a tévé képernyőjén. Tulajdonképpen egyik helyen sem töltött pár másodpercnél több időt. Úgy nézhettem ki, mint valami idegbeteg, akinek magától össze-vissza forog a szemgolyója. Igazából abban az állapotban voltam, mikor minden idegesített. Hogy telik az idő, de senki sem jön haza, hogy nem tudom megoldani egyedül a problémáimat, sőt, sehogy sem! Hogy a barátom ebbe hamarosan beleroppan, ha nem is, majd abba, hogy elveszít. Hogy nem tudok mit kezdeni a kibaszott életemmel, mert hamarosan lehet, hogy véget ér. Hogy Lucifer új szabályokat fektetett le, miszerint nekem holnap mindenféleképpen meg kell halnom. Hogy nem találkozhatom a legjobb barátnőmmel még ma, mert ide vagyok bezárva. Hogy szomjas vagyok… Az utóbbin még csak tudtam segíteni, de a többi? Majd’ felrobbantam a dühtől!

Idegesen talpra ugrottam és határozott lépésekkel indultam a konyhába.  Elővettem egy poharat, amibe narancslevet töltöttem, de olyan indulatosan, hogy az asztalra is jutott a rostos gyümölcsitalból. Felhörögtem és letöröltem a pultot, majd kiittam minden cseppet. Éppen a poharat tettem, vagy inkább csaptam le az asztalra, mikor mintha ajtó nyílását hallottam volna. Felvillanyozott a tudat, hogy valaki hazajött, talán Harry. Felkaptam a tekintetemet, majd nem telt bele egy másodpercbe sem, hogy az előszobába siettem, mint egy áldozatáért rohanó vad. Odaérve kissé csalódottan, de mégis örömmel fogadtam a hazaérkezőt.

– Alan! Végre! – vigyorogtam rá széttárt karokkal, mire a srác odafutott hozzám és megölelt. Erre elnevettem magamat, hiszen nekem egyáltalán nem ez volt a célom, de tény, hogy segített, mert már nem voltam olyan ideges. Egészen lenyugtatott, s a szabadság érzését hívta elő.

– Nekem is hiányoztál! – mondta tettetett meghatottsággal, miután elhúzódtam, de az árulkodó nevetőráncok ott voltak a szeme sarkában.

– Tudod, hogy másra sem vágytam, minthogy veled ölelkezzem, de most rohannom kell – vigyorogtam rá, miközben már a cipőmet rángattam magamra, majd az ajtóhoz fordultam, és feltéptem azt.

– Még mindig nem húztátok fel a redőnyöket? – hallottam még Alan hangját, de nem érdekelt és becsaptam magam mögött az ajtót. Szokatlanul ért a napfény, noha az előszobában mér koránt sem volt akkora fényhiány, mint a nappaliban. Hunyorogva tettem meg az első pár lépést, majd lassítottam is a tempómon, hiszen nem siettem sehova. Mosolyogva szívtam be a friss levegőt. Én egy börtönben valószínűleg egy nap alatt megbolondulnék. De nincs rá bizonyítékom, hogy már most nem vagyok az.

Kijelölt célom nem volt. Mégsem akartam Amyhez menni, de haza sem. Csak céltalanul bolyongtam az utcán, mindenféle ember mellett elhaladva a napsütésben. Sikátorokon is keresztülmentem, egész távoli pontjára jutottam el a városnak. Nem is érdekelt, hol vagyok.

Furcsa neszt hallottam magam mögött egy csendes utcában, mivel rajtam kívül egy lélek nem volt ott, megrémülve fordultam hátra, de semmi furcsát nem láttam, így nyugodtan sétáltam tovább. Ám pár lépés múlva újból hallottam, kicsit hangosabban. Gyanakodva lestem megint hátra, és határozottan olyan érzésem volt, hogy követnek, de most sem láttam semmit. Visszafordultam, és gyorsítottam a lépéseimet, ám újra hallottam a hangot, mintha lépések dobognának mögöttem. Nem néztem hátra, biztos voltam benne, hogy követnek, ezért nekiiramodtam és futottam, ahogy csak bírtam. Kicsivel később mégis hátranéztem, hogy még mindig követnek-e, de olyat láttam, amire nem számítottam, pedig igazából kellett volna.

Lucifert láttam, ahogy lélekszakadva fut utánam, mire kikerekedett a szemem. Hogy is nem gondoltam rá?! De mit akarhat tőlem, amiért ismét üldözőbe vett? Most. És miért gyalog? A kocsija és a lovai hol maradnak? De nem szabadott ezen gondolkoznom, visszafordultam, de csodálkoztam, hogy egészen eddig még semmiben sem buktam fel, ugyanis nem kevés ideig néztem a hátam mögé. Bekanyarodtam egy némileg forgalmasabb utcára, gyorsítottam és futottam tovább. Nem tudtam, hogy az emberek látják-e üldözőmet, ám csak egy-két ember meresztett rám hatalmas szemeket, azon kívül mindenkit hidegen hagyta, hogy lélekszakadva rohanok valami elől. Ők nem látták. Eszembe ötlött a gondolat, hogy talán már nem is üldöz, viszont hátranézve megbizonyosodtam róla, hogy bizony van még mi elől menekülnöm. Még egy kanyar következett, és ezután tényleg nem tudtam már hova menekülhetnék előle.

Templom!

Pár száz méterre előttem egy katolikus templomot láttam. Ha minden igaz Lucifer oda nem jöhet be, ugye? Gyorsabban szedtem a lábamat és kinyitva magam előtt a kaput szinte beestem az épületbe. Ziháltan dőltem az ajtónak, s lehajtva fejemet, tenyeremmel térdemen támaszkodva fújtam ki magamat. Pár másodperc elteltével azonban észrevettem magamat és kiegyenesedve körbepillantottam a díszített teremben. Minden bent ülő engem nézett. Balra viszonylag elől egy barna hajú, középkorú nő, pár sorral mögötte két idős hölgy, a másik oldalon pedig… Harry?!

Hatalmas szemekkel, meglepetten meredt rám, s hitetlenkedve a fejét rázta. Szórakozottan elmosolyodtam, ám ez nem volt valódi mosoly. Úgy nézhettem ki a zilált külsőmmel és idétlen vigyorommal, mint valami félőrült, aki most szabadult valahonnan. Sietősen mentem Harryhez, majd becsusszantam mellé a padra, meglehetősen közel hozzá, ami amúgy normális dolog lenne, ám most csak tovább növelhettem benne az érzést, hogy megbolondultam, amit az is bizonyított, hogy kigúvadt szemekkel nézett le rám, mintha fertőző lennék. Kedves…

– Mit keresel itt? – kérdeztem meglehetősen hangosan, de észrevettem magam, körbenéztem és a jelenlévők közül mindenki engem figyelt. – Mi bajuk van ezeknek? – húztam be a nyakam és a hangomat is lehalkítottam.

– Csak elmeháborodottnak hisznek – legyintett. – És mi az, hogy én mit keresek itt? Te mit keresel itt? – vonta össze a szemöldökét.

– Én csak… menekültem – vágtam rá, mintha ez teljesen magától értetődő lenne.

– Micsoda? – emelte fel most Harry a hangját, majd elnézett a fejem fölött a többi emberre. – Mit csináltál? – nézett vissza rám hangját lehalkítva, de kihallottam belőle a gyanakvást.

– Lucifer. Lucifer már megint üldözőbe vett! – fortyogtam karba tett kézzel. Nem igaz, hogy nem bír békén hagyni holnapig!

– Az átkozott…

– Templomban vagy – figyelmeztettem, noha én feleannyira sem voltam vallásos, mint ő. – De te miért most jöttél ide? Miért rohantál el? – néztem fel rá kíváncsian.

– Én csak… nem tudtam már hova menekülni… a gondolataim elől. A gondok elől… – felelt, lehajtott fejjel az ölében összekulcsolt kezeit nézve.

– Engem meg jól otthagytál… – forgattam a szemeimet, de igazából nem tudtam őt hibáztatni. Teljesen érthető, hogy kiborult… Vagyis inkább meglepő, hogy csak most borult ki, hiszen eddig higgadtan kezelte a dolgokat. Persze voltak kivételek, de Harry az esetek kilencven százalékában tudott uralkodni önmagán, és nem akadt ki, nem őrjöngött.

– Sajnálom! – suttogta, majd saját kezeit szétválasztotta és bal kezével megfogta az enyémet. Szájához emelte, majd puszit nyomott kézfejemre, és az összekulcsolt ujjainkat visszaejtette az ölébe.

Még úgy tíz percig ültünk így, egyikünk sem szólt semmit. Harry gondolkozott, kitisztította a fejét, én pedig… Ültem és nézelődtem, a freskókat, szobrokat. Nem nagyon tudtam mit csinálni, inkább csak unatkoztam. Tudom, hogy el kellett volna gondolkodnom a jövőmön (ha van egyáltalán), vagy magamba szállnom egy kicsit és elgondolkodnom a helyzet súlyosságán, de nem tehettem. Ha megint elkezdek ezen agyalni, rám jön a pánik, a rettegés, a depresszió. Nem engedhettem meg, hogy a gondolataim ebbe az irányba terelődjenek, még van egy napom, nem azzal akarom tölteni, hogy magamba roskadva ülök, és gondolkozom a… halálról? Hogy mindjárt itt a vég? Nem! Ezért inkább nézelődtem és unatkoztam. Ez volt a leghelyesebb dolog, amit tehettem.

Megkönnyebbülten lélegeztem fel, mikor Harry megemelkedett, hogy induljunk. Már kezdtem nagyon elunni magam, számoltam a másodperceket, hogy mikor megyünk végre, mint egy kisgyerek. Szavak nélkül, szépen lassan elindultunk haza, mikor megcsörrent a mobilom a zsebemben. Előhalásztam a készüléket és mielőtt fogadtam volna a hívást megnéztem, hogy ki keres. Laurie. Először a legrosszabbra gondoltam. Talált még valamit? Egy ok, amiért már holnap sem tudnak mit kezdeni velem? Kissé remegő kézzel emeltem fülemhez a telefont.

– Szia, Nell! – kiáltott bele a telefonba vidáman Laurie. Mióta van barátja sokkal boldogabb, vidámabb lány. Jó hatással van rá Landon.

– Szia – köszöntem vissza fellélegezve, hogy nem arról akar beszélni.

– Most ráértek Harryvel?

– Igen?

– Remek. Moziba megyünk mind a hatan! Fél óra múlva a nálatok?

– Oké.

Ezután letettünk, én pedig beavattam Harryt a programunkba, ám kicsit félve, hiszen nem ez a legmegfelelőbb alkalom elrángatni őt valahová. Nem abban a lelkiállapotban van, hogy mindenbe beleegyezzen. De legnagyobb meglepetésemre a göndörke örömmel belement, hogy most mozizzunk. Persze utána meg is magyarázta: kell valami, ami eltereli a figyelmét.