Első fejezet/1.

Minden fehér volt körülötte, vakító fehér. Fekete kalapot viselt csizmával bőrnadrággal és egy hosszú bőrből készült kabáttal. Kezeit kesztyű borította. Minden fekete volt raja. Egy lovas kocsin állt. Kesztyűs kezében ostort szorított, valamint gyeplőt, aminek másik végén két hatalmas hollófekete ló volt.

A fekete alak megrémített.

– Ki vagy? – Kérdeztem kissé remegő hangon, miközben egyre hisztérikusabban szorítottam a lepedőt és próbáltam hátrébb kúszni az ágyon.

– A végzeted – húzta vigyorra ajkait, majd sátáni kacajban tört ki. Hangjától átfutott testemen a remegés.

Próbáltam nyugtatni magam, de nem sikerült. Behunytam a szemem azt remélve, ha kinyitom, eltűnik ez az alak. Mélyeket lélegeztem és elszámoltam magamban háromig, majd minden bátorságomat összegyűjtve kinyitottam a szemeim. A sötét alak már nem volt ott, egyedül voltam a szobámban. Úgy szorítottam a lepedőt, hogy ujjaim teljesen elfehéredtek. A verejték patakokban folyt rólam mégis fáztam. Takaróm a földön hevert. Lassan felkönyököltem az ágyon, hogy szobámon körbepillantva teljesen meggyőződhessek róla, hogy egyedül vagyok a helyiségben.

Szinte teljesen sötét volt, csak gyéren világított be az utca fénye az ablakon át.

Egyedül voltam. Ezek szerint csak álmodtam, hál' Istennek. Pedig olyan valóságos volt...

Fokozatosan kezdtem megnyugodni. Eddig szapora lélegzetvételeim is lelassultak. Már normális tempóban szívtam magamba a kissé állott levegőt. Feltápászkodtam fekvőhelyemről, a takarómat visszadobtam az ágyra. Elindultam az ajtó felé, lenyomtam a kilincset, de az ajtó nem nyílt. Már kezdtem azt hinni mégsem keltem fel abból a szörnyű álomból. Elkezdtem rángatni a kilincset és nagy megkönnyebbülésemre most sikerrel jártam. Szobámból kilépve sötétség fogadott, és síri csend, minden családtagom aludt még. Nem csoda – bár nem tudtam pontosan mennyi az idő, szinte biztosra vettem – valamikor hajnali egy-kettő körül lehet. Nem kapcsoltam villanyt, elég régóta lakom itt ahhoz, hogy így is tudjam, merre kell mennem. Sietősen lementem a lépcsőn majd a konyhába érve már felkapcsoltam a lámpát. Ennyi sötétség után a fény kissé bántotta a szemem, ezért pislognom kellet párat. Hunyorogva ugyan, de szemem már be tudta fogadni a fényt. A konyhaszekrényből kivettem egy üvegpoharat. A poharat a csap alá tartva felhúztam a fogantyút, hogy vizet engedhessek bele. Hirtelen minden fény megszűnt. Fel akartam kapcsolni a villanyt, de nem ment. Hurrá, elment az áram... Az utcai világításnak köszönhetően kis fény szivárgott be a házba az ablakon keresztül, így nem volt teljesen sötét. Teletöltöttem a poharat, majd a számhoz emelve különös szag csapta meg az orrom. Eddig nem figyeltem, de most jobban megnéztem a pohár tartalmát.

Vér.

Hangos sikítás kíséretében elejtettem a poharamat, ami a földhöz érve darabokra tört, szétfröcskölve a fehér csempén a pohár vörös színű tartalmát.

Elkezdtem a szobám felé rohanni, az sem érdekelt, hogy beletrappoltam a széttört üvegbe. Hangosan zakatoló szívvel rohantam fel a lépcsőn. Szobámhoz érve hatalmas lendülettel téptem fel az ajtót. Először a friss levegőt éreztem meg majd aztán láttam, hogy az ablakom tárva–nyitva van. Odasétáltam, hogy becsukjam. Megfordulva szinte megállt bennem az ütő, ahogy megpillantottam a – már álmomban is látott – fekete alakot fölém magasodni. Hatalmasat sikítottam, közben erősen szorítottam le a szememet, nem akartam látni. Az nem lehet, biztosan csak álmodom.

Mikor kinyitottam a szememet az ágyamon feküdtem, a napfény vakítóan sütött be az ablakon. Ránéztem az éjjeliszekrényemen lévő órára. 9:00.

A szobában csak hangos zihálásomat lehetett hallani. Csak egy rossz álom, csak egy rossz álom volt. Felültem az ágyon és ahogy fel akartam állni hirtelen éles fájdalom hasított a bal lábamba. Az ágyra visszaülve szemügyre vettem a fájó végtagomat. Talpamat mélyreható vágások díszítették.

Mi történt tegnap éjszaka? Talán még mindig álmodom?